Rátalált a saját ördögére – Pálmai Anna az EMBTRAG Luciferjéről

Olvasóként és nézőként, de vélhetően rendezőként és előadóként sem sorolhatjuk a könnyű művek közé Madáchét. Hogyan nyúltatok hozzá, és milyen gondolatok alapján tettétek maivá a 19. századi drámai költeményt?

Az olvasópróbát követően világosan látszott, hogy az EMBTRAG nem a Madách által megírt dramaturgiát fogja követni, és nemcsak azért, mert Szabó-Székely Ármin dramaturg bizonyos színeket felcserélt, vagy kihúzott, hanem azért is, mert Székely Kriszta rendező már a kezdeti vízióival olyan előadást láttatott velünk, hogy hamar megéreztük, itt el kell felejteni Az ember tragédiájával szemben támasztott konvencionális igényeket. Nyitott szívvel kezdtünk neki. Bíztunk Krisztában és bíztunk abban is, hogy – bár olykor keservesen nehezen jutottunk egyről a kettőre – ez a téboly, amelyen kísérletezünk, végül a nézőre is hatással lesz. Egy próbafolyamat eleje-közepe amúgy is csupa bizonytalanság, ami itt fokozottan igaz volt, mert hatalmasat vállaltunk, és ennek ugyan Madách műve adta a kiindulópontját, de el kellett szakadunk tőle és meg kellett fogalmaznunk a saját lázálmunkat. Nehéz próbafolyamaton vagyunk túl.

Feltételezem, te is számos Lucifer-alakítást láttál már. Volt olyan, amely befolyásolta az általad megformált figurát?

Az ördöggel kapcsolatban én is, mint mindenki, tele voltam hülye sztereotípiákkal, klisékkel. Most elsősorban azokra a horrorfilmekre gondolok, amikor hálóinges kislányok hátracsavart fejjel, latinul ordibálva másznak a plafonon. Csőstül jutottak eszembe a baromságok, de nem volt több dolgom, mint elengedni ezeket, mert Madách Lucifere, úgy éreztem, nem ez a fajta gonosz. Pár évvel azelőtt, hogy megkaptam ezt a szerepet, az Eiffel-csarnokban láttam Silviu Purcarete Faustjában a csodálatos román színésznőt, Ofelia Popiit Mephistót alakítani. Döbbenetes előadás volt, mély nyomot hagyott bennem. Rá gondolva először megijedtem: lehetséges-e egyáltalán az ördögöt utána még eljátszani? Aztán, ahogy haladtunk előre a próbákkal, megéreztem, hogy teljesen újfajta előadás van készülőben, amit semmihez sem érdemes hasonlítani. A saját dolgommal foglalkoztam, a saját megoldásaimat kerestem. Krisztának köszönhetem – annyira bízott bennem és olyan erőt adott nekem –, hogy egyszer csak rátaláltam a saját ördögömre, és észrevétlenül magam mögött hagytam mások árnyékát. Azt mondta, „Lucifer te vagy. Lépjünk tovább!” Rögtön az elején megéreztem, hogy ez olyan próbafolyamat lesz, amilyen nem gyakran adatik meg az életem során. Megbecsülöm, mert rettentően éhes és szomjas voltam már egy ilyen típusú munkára, hálás vagyok minden pillanatáért.

Hogyan építetted fel magadból ezt a karaktert? Visszarázódtál már a hétköznapokba?

Azt hiszem, Kriszta arra volt kíváncsi, mi történik az emberrel, ha mellőzött lesz, ha második helyre szorul, ha mélyen megbántják. Hogy milyenek vagyunk, ha a becsvágyunk, a hiúságunk, a gőgünk tesz minket sebezhetővé, és a sértettségünk dominál bennünk. Az, hogy Lucifer bukott angyal és nem ember, még összetettebbé teszi a helyzetet, hiszen az indulatainál fogva közben éppolyan kiszolgáltatott, mint akármelyik földi halandó. Izsák Lili, a jelmeztervező szintén hatalmas segítségemre volt abban, hogy tudjam, kit kell játszanom. Rengeteg zsákutcába futottunk bele, de amikor rám adta a végleges ruháimat, és belenéztem a tükörbe, pontosan tudtam, mi a feladatom.

Úgy érzem, emberileg és szakmailag egyaránt fontos mérföldkőhöz érkeztem, ezzel együtt megterhelő időszakon megyek keresztül. Mert a luciferi működést nem lehetett máshogyan próbálni, csak úgy, hogy olyan erőkkel és energiákkal néztem farkasszemet, amelyek útjából, ha tehetem, inkább kitérek. Félelmetes kérdéseket engedtem át magamon, amikre bármennyire is követelem: nincs válasz. Hat héten át voltam összezárva a démonjaimmal, mégis úgy gondolom, csak így érdemes színésznek lenni.

Úgy vélem, mindenkiben lakik egy Lucifer, mégis ijesztő, amiket mondasz.

Ne úgy értsd ezt, hogy megtébolyodtam, és palástban sétálok a postán vagy éjjel az utcán, mert játszom a „sötét nagyurat”. De hazudnék, ha azt mondanám, nem maradt velem, amit megidéztem. Amikor például A kaukázusi krétakört próbáltuk, és jöttem haza a villamoson, nem azt éreztem, hogy „ide nézzetek, én vagyok a világ legjobb embere”, de nagyon erősen hatott rám a szerep, amivel egész nap foglalkoztam. Minden feladat formál, alakít rajtunk, változásokat generál bennünk, és más, új dolgokra leszünk érzékenyek.

Nyáron láttam egy szabadtüdős búvárokról szóló filmet. Fantasztikus volt! Azt mondják, az egy dolog, hogy lemész a tenger legmélyére – 103 méter ebben most a világcsúcs –, de onnan még vissza is kell jönnöd. Az a legnehezebb. Úgy érzem, sok az áthallás a színészléttel. Koncentrálnod kell, fegyelmezettnek maradnod, és akkor is nyugodtan viselkedned, amikor halálfélelmed van. Azt hiszem, valami ilyesmi történik most velem. Lementem a saját óceánom legmélyére, és most haladok vissza a felszín felé. Ha nagy terhet viszel, még ha ilyen jó is a csapat, a munkának akkor is van egy rendkívül magányos része. Nem panaszkodom, csak érdekes volt megérezni a párhuzamot. Megértettem, milyen lehet, amikor a tengerfenékről visszafelé jövet már csak az utolsó méterek vannak hátra, és elveszted az eszméletedet. Hasonló mámort okozott bennem Gruse szerepe A kaukázusi krétakörben, akiben Brecht az emberi jóságot fogalmazta meg.

Akkor a szent fénye után a pokol sötétségében is megfürdetett téged ugyanaz a rendező.

Ezt mondta a premieren, miközben nevetve megölelt: „Azért elmondhatjuk, hogy nem skatulyáztalak be.” Hatalmas dolog ekkora bizalomban, szeretetben dolgozni. A mi Luciferünk olyan, amilyen csak lenni akar, amilyet úri kedve éppen diktál. Szórakoztatja magát. Olyan cinkos, aki mindenben benne van, minden vágyat és kívánságot kiszolgál, aztán hirtelen eltűnik, és hatalmas űrt hagy maga után. Azt próbáltam magamban felkaparni, melyek azok a helyzetek, állapotok, amikor teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam. Ezeket a belső kiüresedéseket kellett előidéznem, azokból a fájdalmakból dolgoznom, amiket nekem okoztak. Felelevenítettem a helyzeteket, amikor halálos sebeket kaptam. Hol van az életünkben az ördög, hogyan jön hozzánk közel, miként tud a lelkünkbe beférkőzni? Van ez a vicc, hogy „mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem…” Azt hiszem, Lucifer valahogy így működik. Elcsábít, majd magadra hagy. Ezekkel a kérdésekkel hosszan foglalkoztam, és nem volt kellemes.

Gondolom, az sem tudta megkönnyíteni a dolgod, hogy édesanyádhoz fordultál, ezúttal ugyanis ő éppen az ellenpólust, Istent játssza az előadásban.

Vele bármikor, bármiről tudok beszélni. Minden, amit játszunk, közös gondolkodás eredménye. Anyámnál tökéletesebbet amúgy elképzelni sem tudnék erre a szerepre, de nyilván elfogult is vagyok vele. Sokszor mondom neki, milyen gyönyörű, és mennyire felnézek rá. Volt egy megingathatatlan előérzetem: csodálatos lesz, hogy ő játssza az Urat. Amikor elhangzik a szájából, hogy „téged is az anyag keltett életre, nem?”, úgy érzem, megáll a levegő, mert a nézők többnyire szerintem tudják, hogy ezt minden értelemben a gyerekének mondja. Olykor mi is össze tudjuk rúgni a port, sok mindent gondolunk másképp, de ezeket hamar meg tudjuk beszélni, sokat röhögünk egymáson és magunkon, éppen ettől jó a viszonyunk. Jól vitázunk, és ez a színpadon is hasznunkra válik. Egyetlen levegővételéből vagy rezdüléséből pontosan tudom, mit érez, mit gondol, és biztos, hogy ő ugyanígy van velem. Otthonos helyzet volt vele próbálni, biztonságban éreztem magam, nagyon szeretek vele játszani. E két szereplő között folyamatos vita zajlik egy olyan viszonyban, amelyben jól ismerik egymást, mindent tudnak a másikról. Örök, nagy ellentétről van szó, és ezt úgy tudjuk igazzá tenni, ha beletesszük a viszonyunk bonyolultságát. Minden este örömmel adom oda, amit erről tudok vagy gondolok.

Azt megfejtettük, mit tettél bele magadból ebbe a szerepbe, de vajon mit viszel tovább magaddal?

Minden, ami bennem kérdés, továbbra is kérdés marad, de már több görcsömet elengedtem, magamhoz tudom ölelni a démonjaimat. Az előadás végén senki nem győz, a küzdelem Isten és Lucifer között örök marad. Próbálom elfogadni, hogy soha semmi nem lesz könnyű vagy egyértelmű, és ez így van jól. Sokszor, amikor küszködöm és gyötrődöm, arra jutok, hogy szerencsére a döntéseink többségét mi hozhatjuk meg. Hiszem, hogy a legnagyobb viharban is hatással tudunk lenni a sorsunkra. Ádám is kérdezi a darab végén, hogy „halad-e rajtam keresztül az emberiség, hozzáteszek én ehhez egyáltalán?” Szorongás szorongás hátán, de élni mégiscsak jó és megéri a küzdelmet.

Kivételes időszakát élem az életemnek, amelyet meg kell becsülnöm, és hálás is vagyok érte. A kemény munka közben sokszor sírtunk a nevetéstől, mert mindenkinek kibírhatatlanul jó humora van, és szerencsésen adódtak össze az energiák. Akkor lehet jól dolgozni, ha egy csapat egy nyelvet beszél, és bátran nekimegy a lehetetlennek is. A színházhoz frissen leszerződött fiatalok is munkamániás, megszállott emberek, akik a lelkesedésükkel, a türelmükkel, a tehetségükkel és az odaadásukkal emeltek engem. Ha nem ilyen a csapat, nem születik ilyen előadás, amiben sokszor úgy érzem: repülök. Szerelmes vagyok a kollégáimba, amiért mindenki így beletette magát az Embtragba. Ez nekem azért fontos különösen, mert azt a színházat érzem magamhoz közel, az van rám hatással, ahol a színészek magukról, hozzám beszélnek. A félelmeket elvállalni nem egyszerű döntés, de engem azok az emberek izgatnak, akik ezt mégis megteszik.

Hogyan vette a közönség a darabot?

Nem azt tapasztalom, mintha úgy éreznék, mély levegőt kell venni, és rákészülni a nagy klasszikusra. Sokkal inkább kíváncsiságot érzek. Sokat nevetnek, mert leporoltuk a történetet, és az új feldolgozásnak köszönhetően friss vér járja át a darabot. Aki érzékeny rá, annak egyből betalál. Az emberek szomjaznak arra, hogy válaszokat kapjanak az élet nagy kérdéseire, vagy legalább érezzék, nincsenek egyedül, hiszen mindenki a megoldhatatlanságok alatt nyög. Ez a darab mindig aktuális, de úgy érzem, ez most igazán mellbe veri a közönséget, miközben talán vigasztal és fel is emel.

Fotók: Horváth Judit