Molnár Sándor 1956-ban egy antikváriumban rábukkant három kötetre: az egyik Kandinszkijról, a másik Mondrianról, a harmadik a kubizmusról szólt. Ezek hatására teljesen átértékelte korábbi festői gyakorlatát és művészetfelfogását. Ekkor születtek azok a kompozíciói, amelyeken a természeti látvány összefoglaló formákká absztrahálódott, és nagy színfelületek, széles síkok kezdték el dominálni. És miközben Molnár folytonosan kísérletezett, új utakat keresett, elkezdte felkutatni azokat a művészeket, akik a támogatott iránnyal szakítva progresszív szemléletű műveket alkottak. 1958–59-re olyan társaságot verbuvált össze, amelynek tagjai (1962-től Molnár zuglói otthonában) rendszeresen találkoztak, hogy megismerjék a nemzetközi progresszív irányzatokat, alkotókat, és általuk inspirálódva találjanak rá a saját hangjukra.
A Zuglói Kör magját Bak Imre, Deim Pál, Molnár Sándor és Nádler István alkotta, de Attalai Gábor, Csiky Tibor, Csutoros Sándor, Halmy Miklós, Hencze Tamás, Hortobágyi Endre és Molnár László is fel-feltűnt Molnár zuglói lakásán. A hazai absztrakt művészek törekvései hasonlóak voltak az új párizsi iskolaként emlegetett francia absztraktokéihoz, pedig azok gondolatai, művészetfelfogása szinte egyáltalán nem jutott át a vasfüggöny innenső oldalára.
A Resident Art kiállítása elsősorban azért fontos, mert láthatóvá teszi, a hazai progresszív alkotók mely irányzatokhoz szerettek volna kapcsolódni, mely francia alkotókkal éreztek szellemi rokonságot, és hogy mi az a kontextus, amelyben a tevékenységük jól értelmezhető. A kiállításon páratlan anyagot láthatunk, és az installálás arra is rávilágít, hogy a hazai absztraktok kvalitásukat tekintve nem maradtak el a külföldi kortársaktól.
Karel Appel Big head coming down című műve rövid ecsetnyomokból épül fel, amelyek a prehisztorikus korok maszkjait megidéző figurát rajzolnak ki. A kontúrok nélküli figura brutálisnak, erőszakosnak hat és ösztönszerű érzeteket kelt. A sávosan felhordott színfoltok lendületessé, dinamikussá teszik, a mozgás érzetével töltik meg a kompozícióit, amely szépen rímel a közelébe installált Corneille-litográfiával. Azon torzított, absztrahált, destruált alakok csoportját látjuk. A prehisztorikus korok elnagyolt ábrázolását megidéző képen a gyermekrajzok ösztönössége is tetten érhető. A közöttük látható Deim Pál-mű térből kivágott bábuja transzcendens jellegű, totemszerű figura. Az idolszerű alak körül húzódó, apró vonalkázással kialakított „szálkás” háttér misztikus érzetet kelt, e téren is rokon az Appel- és a Corneille-grafikákkal.
A kiállítás gerincét Molnár papírmunkái alkotják. Láthatók például a Föld-geometria sorozat darabjai, amelyek masszív tömegekből épülnek fel, a látható és tapintható világ belső erővonalait és külső síkjait hozzák egymással párhuzamba. Ez a tektonikusság az archaikus szobrászat robusztusságát, valamint a magyar népművészet barbarikus jellegét idézi. Ennél a sorozatnál sokkal líraibb a Fejek az asztalnál című két darabja, amelyeken közelről még felfedezhetjük a figuralitás nyomait, de alapvetően már absztraháló és jelszerű az ábrázolásmódjuk, és inkább valamilyen ideáról szólnak, mint a konkrét jelenetről. Nagyon izgalmas a kiállításnak az a pontja, ahol Molnár Metamorfózis I című litográfiáját Alfred Manessier grafikája mellett láthatjuk: a két alkotást számos formai hasonlóság köti össze. Az örvénylő, összekapcsolódó, kavargó formák mindkettőn áramló érzeteket keltenek. Olyan, mintha szeretnének kihömpölyögni a keretből, kilépni saját területükről, hogy kanyarokat, íveket írjanak le a kép szélein és belső tereiben.
Jó ebben a kiállításban az is, hogy megmutatja: a Zuglói Kör tagjai csak lazán kötődtek egymáshoz, nem alkottak irányzatot; szellemi közösség voltak, és nem a stílusuk kapcsolta össze őket. Molnár Sándor munkáihoz képest látványában, hangvételében nagyon más például a Hencze- vagy a Nádler-mű, akárcsak a Hortobágyi Endre-grafika vagy a Bak Imre-litográfia. És bár a Kör tagjai alkotói pályafutásuk korai időszakában erősen inspirálódtak a francia lírai absztrakció organikus képi világából, a kiállított munkák érzékeltetik, hogy a ’60-as évek második felében új hatásokkal, például a pop-arttal vagy hard edge-dzsel is találkoztak, majd idővel egyéni hangjukat is megtalálták.
A kiállítás október 28-ig látogatható.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
