„Volt valahol egy fénykép mirólunk…” – Magyar filmek a fotográfiáról

Ha van a magyar filmtörténetben olyan alkotás, amely a fényképeket a színészekkel egyenrangú szereplővé emeli, az Makk Károly Macskajáték című filmje. A két nővérről és közös emlékeikről szóló történetet a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában Oscar-díjra is jelölték 1975-ben. A Macskajátékban a fotók nyomán kezdenek emlékezni a szereplők, de más esetekben a fényképek közvetlen inspirációt jelentenek a filmeknek.

A magyar filmek között több olyat találunk, amely konkrét fotóból indult ki, ezek közül talán a leghíresebb Iványi Marcell Szél című rövidfilmje. A fotográfusok élete szintén izgalmas téma, amely a fotózás filozófiájára, a valóság megörökíthetőségének ellentmondásaira irányítja a figyelmet. Ezek esszenciája a hazai filmtörténet megkerülhetetlen fotós témájú fikciós dokumentumfilmje, Zolnay Pál Fotográfiája. A fényképészek élete azonban szórakoztató műfaji filmek alapja is lehet. Az emigrációja után Hollywoodban nagy karriert befutó komikus, Szőke Szakáll a két világháború között több vígjátékban, így az Ellopott szerdában és a Barátságos arcot kérek! című filmekben is fotográfust játszott, aki szépséges, de behemót fakamerájával fura kalandokba keveredett. Legutóbb egy nálunk viszonylag ritkán felbukkanó zsáner, Bergendy Péter Post Mortem című horrorja állított vándorfotográfust a történet középpontjába, aki a vidéket járva bizarr, de egykor valóban létező szolgáltatást kínál: elkészíti az elhunytak utolsó fényképét, mintha csak élnének, az otthonukban, családjuk körében.

Foto Háber (1963)

Rendező: Várkonyi Zoltán, forgatókönyvíró: Szemes Marianne, Radványi Dezső, Erdődy János, operatőr: Hildebrand István, szereplők: Latinovits Zoltán, Szakáts Miklós, Ruttkai Éva, Csákányi László, Nagy Attila, Páger Antal

Csíky Gábor (Latinovits Zoltán) elhárítótiszt beépül a belvárosi fényképészet munkatársai közé, mert erős a gyanú, hogy ott kémtevékenység folyik. Háber (Szakáts Miklós) stúdiójában általában hírességeket fotóznak, de a fedőtevékenység mögött a háttérben valóban különös ügyletek zajlanak. A tapasztalt álfényképész Háber gyanút fog, és ráállítja Csíkyre a vonzó Annit (Ruttkai Éva), hogy tartsa rajta a szemét. A lány azonban beleszeret a férfiba, miközben a titkos szervezet éppen a legnagyobb dobására készül. A Foto Háber a Kádár-kori bűnfilmek egyik emblematikus darabja, egy nálunk ritka műfaj: a kémthrillerek képviselője. A fordulatos történetben minden megtalálható, ami egy izgalmas bűnügyi filmhez kell, és meglepően ráérez a nemzetközi trendekre is, hiszen alig egy évvel korábban készült el a zsáner amerikai alapdarabja, Jonathan Demme filmje, A mandzsúriai jelölt és Terence Young rendezésében az első James Bond-film, a Dr. No. Bár a magyar nézők a nyugati filmeket jellemzően nem láthatták, a nyugat-európai, francia és olasz bűnügyi filmek hatása mégis nagy volt, és Várkonyi Zoltán magabiztosan használta és némi helyi ízzel fűszerezte a kémthrillerek alapvető elemeit. A filmben a kémtevékenység fontos része a technikai jártasság, és a fényképezés is elsősorban ennek megfelelően, technológiai vívmányként jelenik meg. A fényképész, aki a Kádár-kori reklámipar egyik köztiszteletben álló szereplője, valójában más, mint akinek kiadja magát, fényképei csillogó áruból könnyedén leleplező bizonyítékká válhatnak.

Fotográfia (1972)

Rendező: Zolnay Pál, forgatókönyvíró: Székely Orsolya, Zolnay Pál, operatőr: Ragályi Elemér, főszereplők: Zala Márk, Iglódi István, Sebő Ferenc

„Előhívjuk mosolyát, elsütjük a masinát, ó, ó, ó, mesterségünk a fotó” – csendül fel Sebő Ferenc regős dala a magyar filmtörténet egyik különleges klasszikusának számító műben, a Fotográfiában. Egy fiatal fényképész és retusőr munkatársa járja a vidéket, mindenkivel szóba elegyednek, és ahol igény van rá, készítenek egy-egy felvételt a családról, házaspárról vagy éppen az idős nagymamáról. Az emberek azoknak a képeknek örülnek igazán, amiket „fel lehet akasztani a falra”, vagyis retusálás után, ráncok nélkül, idealizálva mutatják őket. A fotográfus azonban a valóságot szeretné megörökíteni, ő a falu és lakói igazi arcát keresi. A művész belső igénye és az üzleti érdek látszólag egymásnak feszül, de a fotóscsapat és a falusiak beszélgetései közben a kölcsönös megértés is egyre jobban mélyül. Az út során találkoznak egy idős asszonnyal, aki mesél nekik a családjukban történt szörnyű gyilkosságról, majd felkeresik magát az elkövetőt is. A gyilkos fiatalkori képét nézegetve felmerül a kérdés, hogy vajon a múltból ránk pillantó tekintet megmutatja-e az ember igazi természetét.

Zolnay Pál nagy hatású alkotása fikciós dokumentumfilm, amelyben a színészek improvizációi mellett amatőr szereplőket láthatunk. Ragályi Elemér bravúros operatőri megoldásai a fényképeket és az azokat körülvevő világot is megmutatják, és a kettő viszonyában izgalmas feszültséget villantanak fel. Nagyon nehéz elkülöníteni, hogy mi az, ami megrendezett és mi az, ami spontán, a kitalált történet és a valóság között elmosódik a határ, de talán nem is a határ, hanem éppen az összefüggések az igazán érdekesek. A film a fotográfus hivatásán keresztül valóság és látszat, az igaz és a hamis bonyolult viszonyáról szól. A találkozások során a fiatal hősök saját hivatásuk spirituális dimenziójával is szembesülnek, hiszen képeiknek nemzedékeken átívelő üzenete van.

Macskajáték (1974)

Rendező: Makk Károly, író: Örkény István, forgatókönyvíró: Tóth János, Makk Károly, dramaturg: Bacsó Péter, operatőr: Tóth János, szereplők: Dajka Margit, Piros Ildikó, Bulla Elma, Dombrádi Éva, Makay Margit, Balázs Samu

„Volt valahol egy fénykép mirólunk, kerestem is, de nincs meg. Talán te vitted magaddal. Létán készült, egy nyári reggelen, a majális után, amikor először vettem föl az első tüllruhámat” – hangzik el a Macskajátékban az idős zenetanárnőtől, a hiányzó kép pedig hömpölygő emlékek folyamát indítja meg. A Létán készült fénykép ugyan nincs meg, de ott van helyette sok száz másik, amelyek mind a két Szkalla nővér boldog fiatalságának emlékei. Képek a falakon, az asztalon, indás elegáns keretben vagy egyszerűen egymásra dobálva egy faragott dobozkában – megsárgult, szépséges lenyomatai az eltűnt időnek. A fotókon együtt a család és a két szép testvér, akiknek útjai azóta szétváltak. Az idős özvegy Orbánné (Dajka Margit) budapesti társbérletben lakik, szűkös körülmények között, azonban tanítványai és barátai társaságában azért megtalálja az örömet, míg nővére, Giza (Bulla Elma) jómódban, de betegen és családtagjai mellett is magányosan él Németországban. A testvérek telefonon, levélben tartják egymással a kapcsolatot, és bár egyéniségük erősen különbözik, valamint állandó féltés, féltékenység és a távolság terheli viszonyukat, ők mindezek ellenére is szorosan összetartoznak.

A Macskajáték rendkívül gazdag vizuális világa erős irodalmi szövegre épül. A történetet Örkény István eredetileg is forgatókönyvnek írta, azonban az 1956-os forradalomban való részvétele miatt szilenciumra ítélték, ezért a színdarab és a film az első változat megszületéséhez képest csak jóval később készülhetett el. A film töredezettsége tulajdonképpen az emlékezés működését illusztrálja. A bevillanó álló- és mozgóképek, tárgyak és motívumok egy letűnt világ részletei, amelynek hangulatát Tóth János operatőr bámulatos érzékenységgel ragadja meg.

Szél (1996)

A fiatal rendezőhallgató, Iványi Marcell a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Bíró Yvette óráján kapott egy feladatot, amelynek nyomán elkészült hatperces, egyetlen snittből álló filmje. A mozgóképet Lucien Hervé Három nő című 1951-es fényképe inspirálta, amelyen három egymás mögött álló, egy irányba néző asszony látható paraszti környezetben. Nem tudjuk, kik ők és mit néznek, de a beállításnak így is komoly drámai ereje van. A filmben a kamera a nyitóképből elmozdulva lassan körbefordul, és végigpásztáz a szélfútta tájon. Mivel nem a nők tekintetének iránya felé, hanem azzal ellentétesen indul meg, ezért a néző végig nyomasztó feszültségben várja, hogy kiderüljön, hol a tulajdonképpeni akció helyszíne és mi történik ott. A párbeszédek nélküli filmben csak a környezet hangjait halljuk, és mire kiderül, hogy tulajdonképpen egy akasztás tanúi vagyunk, már magunk is csendes résztvevőivé válunk a drámának. A film 1996-ban Arany Pálmát nyert a cannes-i filmfesztiválon, és máig az egyik legismertebb magyar rövidfilm, amelynek végén természetesen az eredeti francia fotográfia is megjelenik.

Regina (2013)

Rendező: Groó Diana, forgatókönyvíró: Groó Diana, Esztergályos Krisztina, vágó: Mógor Ágnes, Hargittai László, zene: Kardos Dániel, hangmérnök: Böhm Dániel

A világ első női rabbijáról, a 20. század elején született Regina Jonasról nem maradt meg több, mint két, szinte azonos beállítású műtermi fénykép. A képeken egy szép, komoly tekintetű berlini asszony látható, sötét köntösben, súlyos könyvvel a kezében, nem sokkal a rabbivá avatása után. Regina Jonas olyan pályát választott, amit a korabeli ortodox zsidó vallási szabályok miatt elvileg nem tölthetett volna be nő, azonban a zsidóüldözések miatt egyre kevesebben maradtak, így végül őt is felavatták. Az elkötelezett, karizmatikus vezető az utolsó pillanatig a hivatásának élt, prédikációiból még a theresienstadti tábor fogságában is erőt meríthettek a hívek. Innen vitték velük együtt Auschwitzba, ahol – alig 42 évesen – végül meggyilkolták.

A megrázó dokumentumfilm a fennmaradt fényképek mellett Regina Jonas leveleiből és a róla szóló korabeli tudósításokból indul ki, és úgy rekonstruálja a főhős életútját, mintha egy kirakós darabjait illesztené össze. Mivel Jonasról nem maradt fenn mozgókép, ezért más korabeli archív felvételekből, elsősorban nőket mutató mozgóképekből építkezik, ezzel teremti meg a kor hangulatát. Groó Diana rendező és Mógor Ágnes vágó mintegy ötvenórányi anyagból állította össze az elkészült alkotást. Regina Jonasnak a magyar változatban Fullajtár Andrea, a nemzetközi verzióban Rachel Weisz kölcsönözte a hangját. Az archív felvételek a múlt lenyomatai, azonban a Regina nem hagyományos dokumentumfilm, mert az itt bemutatott világot kreatív módon, utólag kellett megteremteni a különböző helyekről származó töredékekből. A film egy felemelő és tragikus női történetet mutat be, de tulajdonképpen a hiányról szól. Nincs több eredeti fotó a rabbinőről, ahogy pályája sem teljesedhetett ki, mert a tárgyak elpusztultak, az emberi életek pedig derékba törtek a holokauszt miatt. A filmben a megmaradt fénykép ezért különösen felértékelődik, dokumentummá és bizonyítékká válik, amely az időnek egyetlen kimerevített pillanatával drámai sorsokra és magára a történelemre emlékeztet.

Barkóczi Janka teljes cikke a Magyar Kultúra magazin 2006/4. számában olvasható.

A nyitóképen Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva a Fotó Háber című filmben.