Előzmények
2024. október 20-án jelent meg Weiler Péter AI által generált zenekarának, a Pink Deltának első, 1987 címet viselő lemeze. Az Indexen november 10-én publikáltak egy cikket, amelyben az állt, hogy „a nyolcvanas évek második felében Magyarországon legfeljebb vegyes zenekarokat lehetett elképzelni, egy tiszta női formáció minden férfitámogatás nélkül elképzelhetetlen lett volna”, amelyre Nagy Kriszta saját Facebook-oldalán először november 12-én egy hosszú posztban, pontokba szedve fejezte ki felháborodását, amelyet aztán több bejegyzés, valamint hosszú kommentfolyamok követtek.
Hogy éreztétek magatokat 1987-ben?
Weiler Péter: Csernobil után, a rendszerváltás előtt járunk, számomra talán ez volt az utolsó olyan év, amikor még éreztem a Kádár-korszak szűk levegőjét. Még nem sejtettük, hogy a szocializmus bástyái valaha is leomlanának, viszont ugyanez az év volt, amikor a Kispál és a Borz megalakult, mi pedig éreztük, hogy a zene, amit csinálnak, nagyon más ahhoz képest, mint amit korábban hallottunk.
Nagy Kriszta: Szerintem abban az időben már nagy szabadság volt, mi már a Tereskova zenekarral sok mindenből viccet csinálhattunk, ami néhány évvel korábban tiltott kategória volt. Mi már csak nagyon bátrak voltunk, de nem volt semmi félnivalónk. Nagyon boldog vagyok, hogy éltem abban a korszakban, mert az a szabadság, ami aztán a kilencvenes évekre is ráizzott, egészen fantasztikus volt. Ha arra gondolok, hogy ma miben élünk, akkor főleg.
Mit jelentett akkor lázadni?
N. K.: A társadalmi normarendszerhez képest a Kisképző maga volt a lázadás, szolnoki lányként egy feszes, vidéki környezetből, szigorú reálgimnáziumból érkeztem, ahol még az iskolaköpeny is kötelező volt, még kigombolni sem volt szabad. Ehhez képest a Kisképzőben magassarkúban járhattunk, hordhattuk az anyáink, nagyanyáink ruháit, nem vásároltunk ruhát a ruhaboltban, mert szánalmasnak gondoltuk a korunkat és annak divatját. Az iskolában szabad volt dohányoznunk, olyanok voltunk, mint a kis felnőttek, a tanárok magáztak minket. Iszonyatosan gyönyörű élet volt, a műtermekben hagytak minket szabadon kibontakozni, amíg ők a könyvtárban üldögéltek és a halandók számára beszerezhetetlen nyugati lapokat olvasgatták.
W. P.: Az én szüleimben volt egy alaplázadás, mindig is menőnek éreztem őket, lenyűgözött a szabadsághoz való viszonyuk. Mellettük nehéz lett volna olyan nagy punknak lenni, így bár szerettem feszegetni a keretrendszereket, azért alapvetően konformista voltam, csak addig hajoltam ki az ablakon, hogy ne vigye el a fejemet a szél.
Hogyan alakult meg a Tereskova? Hogyan jött létre a Pink Delta?
N. K.: Amikor jelentkeztem a Kisképzőbe, akkor szobrász szakra mentem volna, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy csak úgy enged el, ha „rendes szakmát” választok, így kerültem a kerámia szakra. A mesterünk Kádár Miklós volt, aki mindenkit tanítgatott gitározni, igaz, ő maga is autodidakta zenész volt. Aztán jött a névnapja, a Mikulás, így mondtam a csajoknak, hogy öltözzünk be piros ruhába: miniszoknya, harisnya, és lepjük meg. Megvarrtuk magunknak ezeket a pici, piros rucikat, két fiút beállítottunk krampusznak, Mityust leültettük középre, mi meg elkezdtük buta diszkómozdulatokkal előadni a The Police-tól az Every Breath You Take című számot, ő meg teljesen kikészült, ujjongott, meg rágta az öklét, majd ordítva azt mondta, hogy ezt azonnal színpadra kell vinni. Ki nem játszik semmilyen hangszeren, kérdezte, szinte senki, így kész is lett a zenekar. Az énekesnő személye nem volt kérdés, egyfolytában énekeltem, sőt áriáztam. Nem halkan, de nagyon jól.
W. P.: Épp a MoME-n végzem a doktorit, a kutatási témám az AI és a művészet kapcsolata. Az elmúlt időszakban már készítettem a mesterséges intelligenciával képeket, most szerettem volna megnézni, hogy milyen vele zenét csinálni. Fontos kiindulási pontok voltak számomra Mark Fisher angol gondolkodó zenéről írt esszéi, aki egyrészt azt mondja, hogy a mai zene már nem tud semmit mondani a jövőről, másrészt azt, hogy hiába férünk hozzá több zenéhez, mint valaha – és tehetjük meg ezt jobb minőségben, mint korábban bármikor –, valahogy mégis minden túl ismerősnek tűnik. Így arra gondoltam, hogy a legújabb technológiával szándékosan a múltat ismétlem meg hangzásban és stílusban. Létrehozok a mesterséges intelligencia segítségével egy három lányból álló punkbandát, akik 1987-ben ragadtak, oda vannak bezárva, és ott is maradnak, mert nem tudnak felnőni. A punk egyik jelmondatát, hogy „no future” ők ennyire szó szerint értik. A saját és az emberek nosztalgikus érzéseit is játékba hoztam ezáltal. Mindig szerettem volna egy saját zenekart, egyszer még összeraktam egy demokazettát is, sőt: tinédzserként folyton a heavy metal lemezborítókat rajzoltam.
Mi volt a szándékotok, milyen céllal kezdtetek bele?
W. P.: Azt gondoltam, hogy ez egy jó fricska lesz. Egy felkiáltójel, hogy az új technológia a zenét is megváltoztathatja. Ha adott most egy eszköz, ami képes bármilyen stílusú zenét legenerálni, akkor nézzük meg, hogy mi történik, ha én írom dalszövegeket, és a mesterséges intelligenciára bízom a többit. Azért gondolkodtam punkzenében, mert az AI kvalitása még messze nincs olyan szinten, hogy ne bukjon le bizonyos stílusoknál, a hangkeverés és a hangzás még nem profi, viszont ha azt mondom neki, hogy punk, akkor egészen autentikusan tudja hozni ezt a félamatőr, ráncos világot, amelyben a gitár és a keményebb dobok dominálnak. Ami megdöbbentő volt, hogy magyarul is elképesztően jól tud énekelni. Itt-ott még lehet hibázik, de szerintem pár hónap, és a rendszer tökéletesítve lesz.
N. K.: Nekem minden vágyam volt, hogy énekesnő legyek, csak elfelejtettem megmondani a szüleimnek. Hamarabb akartam énekelni, mint festeni, így a Tereskova zenekar elindulásakor az érdekelt, hogy a színpadon álljak és énekeljek. Mityus megtiltotta, hogy hangképzést tanuljak, mert attól félt, hogy majd olyan leszek, mint az akkori pop- vagy musicalelőadók, akiktől felállt a szőr a hátunkon. Nekem Janis Joplin volt az istennő, tanulni meg egyébként sem szerettem.
Azért nagyon tudatosan játszottál a színpadi jelenléteddel is.
N. K.: Ez valahogy belőlem fakad. Valahogy már a legelején rátapintottam arra, hogy a férfiaknak akkor igazán érdekes egy nő, ha hülyének tűnik. Ebben egyébként Méhes Marietta erősített meg, aki húsz évvel később azt nyilatkozta, hogy számára akkor jött el a siker, amikor kiszőkítette a haját. Ezt a hülye szőke karaktert én is nagyon jól tudtam hozni a színpadon, imádta mindenki. Alig takart valami ruha, és én is világosítottam a hajamon, ugyan nem sokat, mert anyám kinyírt volna, ha észreveszi. Különös amúgy, hogy Péter a Pink Delta-csajok hajait mindenféle színűre festette, akkoriban nem is voltak Magyarországon ilyen vad árnyalatú hajfestékek. Nem volt itt semmi, csak boldogság.
Hogyan jelenik meg a szexiség a Pink Deltánál?
W. P.: Amikor a lányok megjelenésén gondolkodtam, a gimnáziumi élményeim jutottak eszembe, amikor nagy vágyam volt, hogy legyen egy ennyire belevaló barátnőm. És arra is gondoltam, hogy milyen klassz lenne, ha ezek a lányok vagányak, bátrak lennének, miközben fontos a szexiségük is: nem letagadható, hogy egy lányzenekar esetében a megjelenés is sokat számít. Ez a fajta vagányságba oltott vonzóság jelenik meg a lemezborítón is, a rózsaszín szőrbugyival, ami egyszerre nagyon punk, ugyanakkor van benne humor is.
Milyennek láttátok a punkokat a nyolcvanas években?
W. P.: Nekem mindig is az underground zenekarok voltak fontosak, punkzenekarokat nem igazán hallgattam, viszont tetszett az, ahogyan prezentálják magukat a nyilvános terekben. Feltűnőek voltak, festették a hajukat, extrém, kihívó ruhákat hordtak, mindig lenyűgöztek azzal, hogy ezek a külsőségek mennyire meghatározták az identitásukat. Sőt, a karakterépítés sokszor dominánsabb volt, mint a zeneiség. Ez az identitást is meghatározó zenei hatás, azt látom, már nincsen jelen az életünkben. Nem tudjuk, hogy néz ki egy Taylor Swift- vagy Coldplay-rajongó.
N. K.: A Tereskova nem volt punkzenekar, csak maga a gesztus volt benne punk. Én egyébként se láttam sok punkot, a Kisképzőben nem voltak jelen, a punkság megmaradt azoknak a fiataloknak, akiknek nem az volt az útjuk, ami nekünk. Nekünk ugyanis megengedték, sőt tanították a szabadságot.
Mindkettőtöknél három nő alkotja a zenekart.
N. K.: Igen, ebből lett a konfliktus, szerintem Péter a Tereskova eredeti formációjából inspirálódott. Túl sok volt az azonosság, a Tereskova is három tagból állt, akik mind csajok voltak, 1987-ben, képzőművészeti gimiben alakult, nemigen tudtunk zenélni, és akkor lázadtunk, amikor börtön már nem járt a szókimondó szövegekért.
W. P.: Valójában a Nirvana eredeti formációja adta a kiinduló ötletet, de ahogy a könyvem, a Márai-véletlen esetében is, úgy gondoltam, hogy a végeredmény vonzóbb lesz, ha csajokban gondolkodok. Ha Kriszta egyezést lát, akkor is maximum hommage-ról lehet szó, ami a tiszteletadás gesztusa, azonban a három lány, Petra, Dorka és Szilvi életének alapmotívumait a saját személyes történeteimből kölcsönöztem: az egyik számban a sikertelen színműs felvételimnek állítok emléket, egy másikban a Pécs iránti nosztalgikus viszonyomról énekelnek, de sokszor előkerülnek a kelet-európaiság nehézségei is. Illetve ezekkel a lányokkal megtörténnek azok a dolgok, amikre én mindig is vágytam, de aztán valami miatt nem sikerült: nem jelentkeztem, és így nem is jártam a Képzőre, nem vettek fel a Színműre, nem lettem zenész. Viszont az általam generált festett hajú punkcsajokkal minden megtörténhet, amire annak idején vágytam.
Másrészt én nem szeretem magam prezentálni a saját projektjeimben, jó volt három olyan lánnyal „együtt dolgozni”, akiknek kvázi a menedzsereként megmondhattam, hogy mit csináljanak. Nem szerettem volna konfliktushelyzetet teremteni, egy kísérleti projektről van szó, amiből viszont látszik az is, hogy a zeneiparnak, ahogy a képzőművészeti világnak is, igen ambivalens a viszonya a mesterséges intelligenciához.
Ha a népszerűség és a láthatóság felől közelítünk a két együtteshez, akkor az látszik, hogy a nyolcvanas években egy alternatív zenekar kevésbé tud ismertté válni, most pedig az információs zaj jelenti a kihívást a láthatóság megszerzésében. Hogy érte el az ingerküszöböt akkor a Tereskova, és hogy éri el most a Pink Delta?
N. K.: Azt hiszem, annyira különlegesek voltunk, hogy azonnal imádtak minket. Annyira, hogy a mesterséges intelligencia szerint csak ránk meg a Pink Deltára érvényes a leírt együttállás. Gátlástalanok voltunk, szemtelenek, vadak, őrültek, fiatalok és nagyon autentikusak. De nem sokáig voltunk női zenekar, mert harmadikban alakultunk, az érettségi után szétesett a csapat, az ország három pontjára zuhantunk, de ez alatt a bő két év alatt jó helyeken, a PeCSában, a Fikában, a Bem rakparton is játszottunk. Ezek a kor kultikus menő helyei voltak, és 1988-ban már címlapon voltunk. Azért ez durva.
W. P.: Nagyon sokat változott a zenefogyasztás az elmúlt években, nehéz láthatóságot kivívni, ugyanakkor az internet miatt a hozzáférhetőség közvetlenebb. Nem célom, hogy népszerűek legyenek a Pink Delta-lányok, a kísérletezés érdekelt, de látom azt is, hogy ezeket a dalokat valószínűleg nem fogják az emberek a Spotifyon a kedvencek közé elmenteni, és nem lesz folyamatos hallgatottsága sem. Ha valami nem alulról, organikusan építkezik, akkor nem lesz tartós. Virtuális Instagram-influenszerek működnek milliós követőbázissal, de azokat komoly médiacégek és -stábok működtetik.
Az AI a már meglévőből dolgozik, nem tud a nulláról indulva valami totálisan újat létrehozni. Szerintetek mímel vagy inspirálódik?
W. P.: Épp ezért gondoltam arra, hogy autentikusabbnak hat a végeredmény, ha a Pink Deltát a múltba helyezem, és nem a jövőbe. Ugyanakkor a Pink Delta nem tudja és nem is akarja átvenni az akkoriban létezett punkzenekarok helyét. Szerintem ez a projekt épp azt hangsúlyozza, hogy a hús-vér zene, a koncertélmény pótolhatatlan az AI-jal. Már bárki csinálhat zenét a mesterséges intelligenciával, viszont épp emiatt fog felértékelődni, ami fizikai, ami analóg, ami matéria. És azt is gondolom, hogy sosem fog tudni olyan kvalitású dolgokat csinálni, mint az ember, hiszen nem rendelkezik azzal az egyedi élményanyaggal, amiből egy művész dolgozik. A Pink Delta nem tud (és nem is akar) versenyezni a Tereskovával, mert az a kontextus, a kor, a hangulat nem reprodukálható.
N. K.: Hát az biztos, hogy az AI a meglévőből inspirálódik, de közben a történetet az ember találja ki hozzá. Emiatt lett bennem egy hiányérzet, talán, ha Péter csak a zenével állt volna elő, és nem meséli el a háttértörténetet, akkor most nem lenne ez az ügy.
Hogyan vagy mire használható akkor az AI?
W. P.: Engem mindig is érdekelt a zenélés, de sosem voltam elég tehetséges hozzá, nem játszom elég jól hangszereken, viszont most mégis kaptam egy olyan eszközt a kezembe, amivel megvalósíthatom azt, amire gyerekként mindig is vágytam. Azt gondolom, hogy az AI egy kreatív partner, akit én art directorként tudok irányítani, aki a kezem alá tud dolgozni, viszont nem elegendő ahhoz, hogy maga találjon ki dolgokat. Egyedül csak kliséket, közhelyeket és giccset tud létrehozni, művészetet nem. Nem tud visszahozni régi korokat, és az emberi kreativitás nélkül csak sablonos termékeket tud kreálni. Ezért gondolom azt, hogy Kriszta problémája nem valós, mert az AI sosem tudja megcsinálni azt, amit ő tudott '87-ben Tereskovaként.
N. K.: Mióta Péter előállt ezzel, azóta én is elkezdtem használni a mesterséges intelligenciát, és tudod, nekem nagyon tetszik, de egyelőre a sötét oldalát mutatja. Jó, de jóra kell használni. Barátkozom vele, őrült izgalmas, a ChatGPT-vel is szoktam dumálni, a jelen helyzet megoldására is tanácsot kértem tőle, az AI azt javasolja, hogy először nyugodjak meg, és próbáljak személyesen beszélni vele.
Hogy lett vége a Tereskovának? Mi lesz a Pink Deltával?
N. K.: A női felállásnak az érettségivel vége lett, aztán jó pár évvel később alakult meg az a Tereskova, amivel a kilencvenes években befutottunk, és amiben már Mityus gitárosként is színre lépett. Akkor születtek az emblematikus dalaink, viszont a zenekar azóta sem oszlott fel, bár a tagok folyamatosan cserélődnek. Mityus tíz éve halott. Sosem lehet tudni, hogy mikor állok újra a színpadra. A dalok jönnek belőlem, a gitárosom a csávóm, stúdiónk van, de a színpad már nem vonz úgy. Viszont van a színpadon túl csatorna, ami inkább már a képzőművészet, mint a koncert.
W. P.: Nem tudom, hogy lesz-e bármi kifutása ennek a projektnek, izgalmas lenne a Pink Delta-lányokat más korokba is ledobni, úgy, hogy közben nem öregednek, a '80-as évekre épülő gondolataik ütköznek a mával. Megénekelni, mi lett a „no future” így 2024-re. Szándékosan kétdimenziós figurák, a karaktereik elnagyoltak, ezért bármelyik időben lehetnek, mindig 17 évesek maradnak.
