Egyre többen döbbennek rá, hogy az ökológiai katasztrófa már rég nem a jövő, hanem a jelen. Ilyenkor jönnek a szokásos válaszok – szelektív hulladékgyűjtés, húsmentes hétfő, napelem a tetőre –, de ahogy melegszik a levegő és olvadnak a kitűzött klímavédelmi határidők, egyre többen kezdik feltenni a kellemetlen kérdést: mi van, ha már mindenhez túl késő?
Erre a kényelmetlen felvetésre ad egyfajta választ a mélyalkalmazkodás (deep adaptation) gondolata. Az elméletet Jem Bendell brit professzor dobta be a köztudatba 2018-ban, és azóta is sokakat izgat, másokat dühít, de senkit sem hagy nyugton. Mert ez a megközelítés nem azt kérdezi, hogyan kerülhetjük el az összeomlást, hanem azt, hogyan éljünk együtt vele.
És ha ez így van, akkor nem elég újrahasznosítani a tejesdobozt vagy elővenni a biciklit a garázsból, hanem egészen máshogyan kell gondolkodnunk jövőről, közösségről, felelősségről, gyászról és reményről.
A mélyalkalmazkodás gondolkodásmódja nem csupán a krízisek elfogadására buzdít, hanem gyakorlati keretrendszert is kínál arra, hogyan reagálhatunk a változó világ kihívásaira – emberként, közösségként, társadalomként. Négy kulcsfogalom, az angol négy R köré szerveződik ez a megközelítés, amelyek nem lineáris lépések, inkább egymást átszövő, párhuzamosan is működő viszonyulási módok.
Az első a megtartás (resilience), annak felismerése és védelme, amit valóban értékesnek tartunk. A második az elengedés (relinquishment), annak belátása, hogy bizonyos dolgokról le kell mondanunk, nem önfeladásból, hanem azért, mert fenntartásuk több kárt okoz, mint hasznot. A harmadik pillér a helyreállítás (restoration), azoknak az értékeknek, szokásoknak, kapcsolatoknak az újrafelfedezése, amelyek segíthetnek a válságok közepette. Végül ott a megbékélés (reconciliation), annak elfogadása, hogy nem vagyunk mindenhatóak, és az élet mulandó.
A mélyalkalmazkodás gondolatára egyre többen vevők, sőt, a magyar csoport – azon belül is a Stumpf-Bíró Balázs fémjelezte Cassandra program – az egyik legnagyobb a világon. Nem véletlen, hogy idén már a második konferenciájukat szervezték meg World Adaptation Forum címmel, amelyen ugyan megnyugvást nem kaptunk, de legalább tovább etethettük plusztudással az ökoszorongásunkat.
A zöldnövekedés mítosza
Mi történik akkor, amikor a fenntartható fejlődés beleütközik a valóságba? Iñigo Capellán-Pérez, a spanyol Valladolidi Egyetem kutatója szerint alaposan újra kell gondolnunk, mit értünk zöldnövekedés alatt – és hogy egyáltalán lehetséges-e ilyesmi.
Három világmagyarázó narratívát vázolt fel: a „trumpisták” szerint minden rendben van, a „reformisták” hisznek az SDG-k varázserejében, míg az „összeomláshívők” már az összeomlás utáni világban gondolkoznak. Capellán-Pérez egyértelműen ez utóbbihoz áll közel, és nem kertelt: szerinte túllőttünk a bolygó kapacitásain (úgynevezett overshoot állapot), és a kérdés már nem az, hogy megelőzhető-e a baj, hanem hogy miként lehet alkalmazkodni hozzá.
Jelenleg ugyanis a globális energiafelhasználás 85 százaléka fosszilis forrásból származik, és ezekre az energiaforrásokra támaszkodik az a zöld átmenet is, amely épp a fosszilis energia kiváltását célozza. Az átállás paradoxonát is kiemelve azt is hangsúlyozta, hogy minél gyorsabban próbáljuk megvalósítani a megújuló alapú rendszert, annál nagyobb nyomást gyakorlunk magára a rendszerre: legyen szó ásványkincsekről, ellátási láncokról vagy társadalmi elfogadásról. Az előadás kulcsfogalma az EROI, azaz az energiamegtérülési ráta volt: ha egy energiaforrás kitermelése több energiát igényel, mint amennyit nyerünk belőle, az hosszú távon nem fenntartható, bármennyire is zöldnek látszik.
Hasonló véleményen volt Gelencsér András vegyészmérnök, légkörkutató is. Alapállítása szerint a zöldátmenet nevű kollektív illúzió lényege, hogy elhisszük, a klímaváltozás orvosolható, miközben nem kérdőjelezzük meg a növekedés bálványát. Sőt, kombináljuk digitalizációval, és kész is a hollywoodi utópia: okos, zöld, szén nélküli jövő, mindenki boldog, a GDP meg csak nő. Csakhogy a számok nem ezt mutatják. Az 1992-es riói klímacsúcstól 2024-ig a globális szén-dioxid-kibocsátás 67 százalékkal nőtt, és a fosszilis energia aránya a globális mixben jelenleg 82 százalék, alig kevesebb, mint az 1980-as 85 százalék. A trendet nézve nem átmenet zajlik, hanem stagnáló függőség.
A megújulók tehát nem mentik meg a napot, hiszen óriási mennyiségű nyersanyagra van szükség az „átálláshoz”: acél, beton, alumínium, réz, üveg, amelyek mind energiaigényes termékek. Az energiaszegény világ víziója valójában nyersanyagkrízisbe torkollik. Ráadásul a globális energiahasználat fele ma is olyan szektorokhoz kötődik, amelyeknek még nincs karbonmentes alternatívája: hajózás, műtrágya, acél, műanyag, katonai ipar. A „de majd jönnek az aksik” típusú optimizmus sem állja meg a helyét: míg a lítiumion-akkumulátor energiasűrűsége az 1859-es ólom-savas típushoz képest ugyan megsokszorozódott (40-ről 240 Wh/kg-ra), a benzinnel (12 000 Wh/kg) még mindig nem veszi fel a versenyt. Gelencsér emlékeztetett Aldous Huxley egy mondására:
Az ego korától az eco koráig
Derrick Jensen amerikai ökofilozófus egy másik szintre emelte a kényelmetlen kérdéseket: ha ennyire nyilvánvaló, hogy baj van, akkor mégis mi a fene baj van velünk? Szerinte a probléma gyökere nem a CO₂-szint, hanem a világnézet, amelyben élünk: a növekedés kényszere, a természet alárendelése, a civilizáció mindenekfeletti státusza. Holott a civilizáció nem azonos a kultúrával, csupán egy része annak, és nem is feltétlenül a legjobbik. Túlélni pedig csak úgy tudunk, ha megszegjük a rendszer szabályait, és új lojalitást választunk: a vad természet felé. A rewilding – vagyis a természet visszavadítása nála nem ökológiai technika, hanem spirituális irányváltás. Receptje egyszerű, de radikális: ne azt kérdezzük, hogyan lehet fenntarthatóan növekedni, hanem azt, mit szeretünk annyira, hogy meg akarjuk védeni. Milyen képességeink vannak, és azokat mire használjuk? És mit teszünk már most?
Ugo Bardi olasz fizikus pedig már azt mutatta meg, hova vezet, ha mindezt elmulasztjuk. Bevezette a Seneca-effektus nevű görbét, amely jelenség szerint a birodalmak, ökoszisztémák vagy gazdaságok lassan fejlődnek, de hirtelen omlanak össze. A görbe tehát aszimmetrikus: az építkezés évtizedekig, évszázadokig tarthat, míg az összeomlás szinte pillanatok alatt végbemegy, gyakran váratlanul, de törvényszerűen. Róma bukása, az ír éhínség, sőt a földtörténet öt nagy kihalása is a minta része.
Jordán Ferenc biológus szerint már nemcsak az emberi rendszerek, de az egész ökoszisztéma rogyadozik. Nem egyszerűen rombolunk, hanem „feltörtük” a Föld működését, mint valami rosszindulatú hackerek: túl sokan vagyunk, túl sokat fogyasztunk, és közben azt hisszük, hogy minden a kontrollunk alatt tartható. A természet szövetét viszont nem lehet büntetlenül feszegetni. Jordán szerint a fajok közötti kapcsolatok hálózata annyira összefonódott, hogy amikor egy-egy csomópont kiszakad, dominószerű összeomlás indul, és ez már nem teória, hanem napi gyakorlat.
A megoldás szerinte sem műszaki, hanem kulturális. Nem újabb applikációra van szükség, hanem új szemléletre: önkorlátozásra, az egóról az ecóra való áttérésre. Talán ideje volna új szabályokat írni, hiszen a mostaniakat még akkor hoztuk, amikor félmilliárdan voltunk a bolygón, most pedig már több mint nyolcmilliárdan vagyunk, és mindenki egyszerre akar mindent.
A rewilding, vagyis a visszavadítás, a természet önálló regenerációja lehet az egyik kulcs: nem nekünk kell megvédenünk a természetet, hanem ő védhetne meg minket, ha hagynánk. A dominánsan növényi étrend nemcsak trendi, hanem életmentő is lenne: több szabad földterületet és vele több élőhelyet jelentene. Jordán végül egészen radikális gondolatig jut: mi lenne, ha az emberiség történetében először önként korlátoznánk magunkat?
Az összeomlás nemcsak apokaliptikus lehet, hanem egy lehetőség is az újrakezdésre
Miután Jordán felvázolta, hogyan hackeltük szét az ökoszisztémát, Radics Kornélia meteorológus következett, hogy megmutassa: a természet már nemcsak sértődött, de szinte konstans dühkitörésben van.
Sorolta a kényelmetlen adatokat: 2024-ben átléptük az 1,5 fokos melegedést, Európa kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a többi kontinens, miközben az Északi-sarkon soha nem látott hőmérsékleti anomáliák tombolnak. Rekord-gleccserolvadások, özönvízszerű áradások, pusztító viharok: Valencia tavaly például nem szimplán esőt kapott, hanem mintha a tengert szabadították volna rá. A 97 nyári napból 43-ban hőhullámok perzselték Dél-Európát, miközben viharok és áradások több mint 400 ezer embert érintettek, és sajnos 335-en életüket is vesztették. A tüzek pedig – mintegy 18 milliárd eurónyi kárt okozva – tovább fűszerezték az apokalipszis palettáját.
Eközben a védekezési mechanizmusaink még mindig vánszorognak: a világ országainak csak fele rendelkezik a természeti veszélyekre figyelmeztető riasztórendszerrel, pedig egy egyszerű 24 órás előrejelzés akár 30 százalékkal is csökkentheti a károkat. Radics optimistán tekint az MI-re: a mélytanuló algoritmusok már most jelentősen javítják az időjárás-előrejelzéseket, amelyekkel gyorsabban és olcsóbban meg lehet előzni vagy csökkenteni a katasztrófák okozta károkat.
Míg Radics adatokkal ágyúzta meg a hallgatóságot, Raphaël Stevens belga ökotanácsadó, kutató egy másik perspektívát ajánlott: a világvége nemcsak tragédia lehet, hanem lehetőség is. Már ha elég bátrak vagyunk másképp nézni a romokra. Az összeomlás szó hallatán általában katasztrófafilmek jelenetei villannak be, pedig Stevens szerint a bukás szabadságot is hozhat.
A változás mértéke és sebessége is számít: nem mindegy, hogy egy kis közösség vagy egy egész kontinens próbál újraépíteni, és az sem, hogy egy viharos év vagy évszázadok alatt érkezik az átalakulás. A szabad közösségek, a decentralizált rendszerek és a demokratikus intézmények jelentik a kiutat, és nem az újabb technológiai csodákban kell reménykedni, hanem az emberi kapcsolatok újraszövésében.
Stevens négy kulcsterületet vázolt fel ehhez: a strukturális feltételek között ott van a sokszínű ökológiai környezethez való hozzáférés és a hatalmi struktúrák rugalmassága, a transzformációs folyamatok közé tartozik a tudás demokratizálása és a társadalmi innováció, a fenntarthatósági tényezők a rugalmas intézményekben és az erős közösségi kötelékekben rejlenek, míg az idődimenzió generációkon átívelő változásokat, hosszú távú folyamatokat és az új társadalmi formák fokozatos kialakulását hangsúlyozza.
Stevenstől Ginie Servant-Miklos holland környezeti nevelő, egyetemi oktató vette át a szót, hogy az összeomlás lélektanáról beszéljen. Szerinte a gazdasági-társadalmi rendszerünk már most is súlyosan traumatizált, és a felhalmozott sebekre nem kínál valódi gyógyírt az a modell, amely a magányos nukleáris családokat állította a középpontba, miközben nem képes elégséges érzelmi hátteret biztosítani sem a gyerekeknek, sem a felnőtteknek. Ahogy a világ egyre forróbbá, egyre kiszámíthatatlanabbá válik, a trauma csak fokozódik: több hőhullám, több haláleset, több veszteség.
És hogy miért kezeljük ennyire rosszul ezeket a traumákat? Servant-Miklos szerint azért, mert amikor egy felnőtt traumát él át, gyakran visszacsúszik gyermekkori félelmeibe és ezzel együtt azokba a mintákba is, amelyek sosem tanították meg igazán megküzdeni a fájdalommal. Összeomlás idején pedig, ahogy azt már tapasztaltuk, az erőszak, az abúzusok száma is növekszik.
Nem véletlen, hogy a leggazdagabbak – az újkori cowboy techmilliomosok – míg bunkereket építenek maguknak, nekünk azt szajkózzák, hogy majd megmentenek minket a válságoktól, csak kövessük őket és hódoljunk be a szeszélyeiknek kritika nélkül. De ez a fallikus technomágia – ahogyan a technológiai megváltásba vetett hitet kissé ironikusan nevezte – nem oldja meg a traumák kérdését.
A kiút szerinte nem a világ megmentésében rejlik, hanem abban, hogy visszakapcsolódunk a földhöz, és meggyógyítjuk saját közvetlen környezetünket. Két kézzel a talajhoz érni – fizikailag és érzelmileg is –, ez az első lépés a gyógyulás felé.
A mélyalkalmazkodás gondolata kétségkívül fontos kérdéseket vet fel egy válságokkal terhelt világban. A konferencia előadóinak őszintesége üdítő volt, ám néha mintha megelégedtek volna azzal, hogy kimondják: baj van. A nagy szavak és nehéz érzelmek között könnyű elveszíteni a cselekvés lehetőségét, és több konkrét iránymutatás is jól jött volna. Az viszont biztos, hogy nem hősies megmentőkre, nem új technológiákra, hanem új viszonyulásokra és új közösségi formákra van szükség ahhoz, hogy a biztosnak tartott összeomlás után új társadalom épülhessen fel.
Fotó: Merán Bálint
