Záborszky Kálmán: A siker mindig közös, a felelősség az enyém

Kiskamaszként vonzotta az erdészet, egy időben erdész szeretett volna lenni. Vannak párhuzamok az erdő ökoszisztémája, rendje és egy zenekar rendje, harmóniája között?

A párhuzamok a végtelenben összefutnak, perspektíva kérdése. A harmónia, miként a zene „nyelve”, egyetemes. Ahogy a diszharmónia is a lét része, és a választ hitem szerint az egyensúlyban keresem. A természet iránti rajongásomat nem tagadhatom.

Amikor anno megmásztam Ausztriában a 3798 méter magas GrossGlocknert, a csúcson a korábban említett „egyensúlyt” éltem meg. Ráadásul olyan szerencsém van, hogy zenészként akár a Záborszky József Hangversenyteremben (Szent István Zeneház – a szerk.) is körülölel az erdő: az idén 15 éves Felfedezőúton című beavató, élményadó ifjúsági programsorozatunk 2025 tavaszi szemeszterébe Solymosi-Tari Emőke Széchenyi-díjas zenetörténész, zenepedagógus Fülep Márk Vuk című zenés meséjét szerkesztette be. Muzsikusaink úgy szólaltatták meg a falevelek susogását, a szélvihart, a mennydörgést, a madarak trillázását, hogy a gyerekeknek tátva maradt a szája. Hallottuk, láttuk az erdőt, a bokorban lapuló kisrókát. 

Fontosnak tartja a nevelésben, hogy olyan muzsikusok kerüljenek a pályára, akiknek komolyabb zenei és egyéb műveltségük van. Akkor az ön által elképzelt nevelés afféle polgári habitust is formál?

Egyértelműen, sőt! De ha szabad, kiemelném a művészeti, kulturális értékközpontúságot. Rendkívül fontosnak tartom a társművészetek ismeretét. „Szakbarbárokból”, akik csak a kotta és a hangszer bűvöletében élnek, még nem született nagy muzsikus. Az intellektus, az elme pallérozása elengedhetetlen követelmény.

Volt, hogy „elengedett” egy-egy tanítványát, ha más pályára akart menni, orvosi vagy bármi más vonzotta. Nem is érdemes erőltetni a zenészpályát? Ugyanakkor vannak holtpontok, és nem biztos, hogy a tanárnak éppen igaza van. Hosszasan figyeli a tanítványait, míg meghozzák a döntést?

Másként hogyan lehetne hiteles tanácsot adni, ha egy életre szóló hivatásválasztásról van szó? Tudja, már a felvételi után kialakul egy „sorrend”. Majd két év után – és túl négy vizsgán – már lehet hallani, hogy az egyes növendékeknek milyen kifejezésbeli tartalékaik vannak. Pályamódosítás terén kiváló „partner” volt például az Ujházy tanszak (Ujházy László a magyar hangkultúra mestere, hangmérnök, tanár, a rádiózás legendás alakja, a Hangkultúra tanszék megálmodója – a szerk.), napjainkra az ő növendékei „uralják” az ország hangmérnöki „piacát”.

Vagy egy másik példa: diákunk harmadikos korában külön fakultációkat kapott biológiából, kémiából, mert rájött, hogy orvos szeretne lenni: dr. Mendik Péterről beszélek. Rájuk ugyanolyan büszkék vagyunk, mint zenész kiválóságainkra. 

Vannak olyan gyerekek, akik istenadta tehetségek, de 16-17 éves korban elpárolog a motivációjuk. Voltak olyan gyerekek, akik annyira tehetségesek voltak, hogy mindenképpen rábeszélte őket a pályára?

Igen, számos alkalommal. Kiemelném Vavrinecz Andrást, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar elsőhegedűsét, vagy Kerényi Rékát, a Szent István Filharmonikusok koncertmester-helyettesét. Háry Péter konzis korában nagy kalandor, vagány gyerek volt, így kapott egy „utolsó” figyelmeztetést. Mivel nem volt hatása, visszatettem a kicsikhez, a Tücsökzenekarba. Fél évre rá már a nagyzenekarban ült újra, úgy megemberelte magát. Ő ma a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának cselló-szólamvezetője. Következetesen nevelni, az értékre figyelni, vigyázni kell!

Ahhoz, hogy a gyerekek motiváltak legyenek, fontos, hogy olyan műveket játszanak, amelyek a szintjüknek megfelelő, de előreviszi őket. Ahány gyerek, annyi kéztartás, így aztán a több ezer gyereknek más és más művet kell ajánlani. Tudatosan keres újabb és újabb műveket, hogy minél személyre szabottabb, inspirálóbb legyen a műválasztás?

Egyengetni, motiválni szükséges, de nincs zsinórmérték, a perszonalitás mindent megelőz. A tehetséggondozás kulcsa nem túl bonyolult dolog, ha az illető olyat mutat fel, amire nem számítottam – például kifejezésben –, akkor arra érdemes odafigyelni.

Így volt például Baráth Emőkénél, aki hárfára és énekre járt hozzánk. A Zeneakadémiára mindkét szakra fölvették, tőlem kért tanácsot. Az ének felé tereltem, mert kivételes kifejezőereje megragadott.

A legtöbb zenemű egyben történet is. Amikor elkezdődik a próbafolyamat, akkor ön kontextualizálja is a művet a zenekar tagjaival, azaz megpróbálja átadni a művelődéstörténeti vonatkozásait, és adni egy afféle emocionális keretezést is?

A művelődéstörténeti vonatkozások átadására igyekszem, de ha nem igyekeznék, akkor is utánanéznének maguktól, mert ez a felkészülés része. Ami a keretezést, az emóciókat illeti: általában társművészeti, leginkább képzőművészeti hasonlatokat hívok segítségül.

Például építészeti vonatkozásokat, amelyek egy zenemű konceptuális víziójával rokoníthatók. Azonban ehhez az kell, hogy először én magam találjam meg azt a konkrét példát, ami művészi elképzeléseim és hitem szerint a legpontosabban fejezi ki az adott zenemű lényegét.

Fontosnak tartja a rendet, azt, hogy a gyerekek ne késsenek a próbákról. Hogyan tudja fenntartani ezt a bizonyos rendet a Z és Y generációknál?

Ez igen egyszerű, és a „módszer” nem ostor, hanem hozzáállás kérdése. A hatvanas években ugyanúgy lekötötte, elvonta a gyerekek figyelmét a foci, a mozi, a bakelit, mint ma a mobiltelefon, a közösségi média. A prioritás azonban nálunk mindig a hangszer volt, a muzsika, az együtt zenélés, aminek értékteremtő, közösségépítő és formáló erejét semmi sem múlhatja felül.

Ez köti össze az istvánosokat, ez az ő kis csoportjuk, és hogy az információkat postagalamb, morzekód segítségével vagy e-mailen osztják meg egymással, az csupán „kortünet”. A „titok” egyik fele, hogy legyünk nyitottak egymás felé. A mesternek lépést kell tartania a tanítványaival: minden vásár kettőn áll! Ami a másik felét illeti, az már inkább szakmai kérdés.

A gyerekek alapélménye, hogy hangszereikkel egy szólamot játszanak. Nagyon tudatos építkezés a részemről, hogy amint lehet, kerüljenek be zenekarba, mert attól a pillanattól kezdve, hogy harmóniákat hallanak, így „jó zenét” játszanak, már le sem akarják tenni a hangszert, és a gyakorlás is értelmet nyer.

Amikor karmesterként egy zeneműre fókuszál, az afféle elmélyülést, a külvilág kizárását kívánja, ön pedig a szervezőmunkájával is a közösségért dolgozik. Hogyan tudja összeegyeztetni az elmélyült munkát, a gyakorlást a szervezéssel és a folyamatos pedagógiai munkával?

Valóban nem egyszerű logisztika, és akkor még nem beszéltünk öt gyermekemről, feleségemről és öt unokámról. Az egyeztethetőséghez pedig szintén létezik kulcs: olyan szakembereket, kollégákat választok magam mellé, akik a saját területükön jobbak nálam. A siker mindig közös, a felelősség az enyém.

Dohnányi Ernő példáját követve, amikor 1991 és 2005 között a Szent István Király Zeneiskolát vezette, az első év végi vizsgán ön is minden növendéket meghallgatott, körülbelül 1300 főt. Ilyenkor, ha néhány diák rosszul játszik, az nem tompítja az ember kivételes hallását?

Hadd kérdezzek vissza: mi történne, ha akár egyetlen vizsgázót kihagynék, így nem hallhatnám például a 21. század leendő kis Mozartjának játékát, és anélkül mondanék ítéletet? Ez számomra létkérdés. Ami a rossz játékot illeti: nem tompítja a hallást, hanem konkrétan berepeszti a dobhártyám és kiugrik a retinám. (nevet)

A vizsgafüzetembe mindent feljegyzetelek. Ha azt írom a kiértékelésnél: év végére ezt és ezt javítsa ki, és a meghallgatásra kijavította, a fejlődés kézzel tapintható. A nap végén mindenki jól jár: én jó játékot hallok, a növendéknek pedig sikerélménye lesz.

Megkapta a Prima Primissima díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Magyarország Érdemes Művésze díjat, a Magyarország Kiváló Művésze díjat és a Kossuth-díjat is. Mégis, mire a legbüszkébb?

Büszke? Inkább hálás vagyok. És talán furán hangzik, de mindig a legfrissebbekért, mert állomásokat jelentenek, melyek által minden alkalommal egy újabb „lécet” kell megugranunk. 2025-ben átvehettem a Prima Primissima díjat, és szintén 2025-ben a Bartók rádió alapította Az év zenekara díjat. Mindkettőt édesapámnak, tanítványaimnak, kollégáimnak, muzsikusainknak, közönségünknek köszönhetem. Rájuk – együtt – vagyok a legbüszkébb, nekik a leghálásabb, a díjak őket is fémjelzik és köteleznek: a fejlődés, közönségünk katarzishoz juttatása „mindennapi alaptevékenységünk”. Mi másra is valók az elismerések, ha nem az ösztönzésre, az újabb és újabb értékteremtésre!

Poós Zoltán