? Kamaszkoromban Békés-Tarhoson tanultam. Valóságos szivacs voltam: három év után érettségiztem, a zongorajáték alapjait pedig lényegében pár hét alatt sajátítottam el. (Korábban ugyanis hegedültem.) Mivel az akkoriban használatos zongoraiskola kottáját hamar végigjátszottam, a tanárnőm javaslatára elkezdtem ujjgyakorlatokat, etűdöket komponálni magamnak. Ezek a kis darabok sikert arattak, és mivel akkoriban sűrűn jártak Tarhosra olyan nagyságok, mint Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Ádám Jenő vagy éppen Illyés Gyula, az ő tanácsukra felvételiztem a Zeneakadémiára. Számomra egyébként ez nagyon hirtelen jött, eredetileg ugyanis misszionárius akartam lenni. Igaz, végső soron így is az lettem, csak a zenében. Hamar kiderült, persze, hogy ez nehéz pálya, de ha az ember olyasmivel kereshet pénzt, amit igazán szeret, az rendkívüli szabadságot jelent. Az ötvenes években ugyan nem volt könnyű autonóm művésznek lenni, de valahogyan csak sikerült kikerülni még a Szovjetunióba szóló ösztöndíjat is. Valószínűleg sokat segített ebben, hogy hívő ember vagyok. Ez olyan lelki függetlenséget biztosít, ami szinte kényelmessé tudta tenni a diktatúrát is.
? Évtizedeken át oktatott zeneszerzést a Zeneakadémián. Az iskolai rend napi gyakorlatában tudta kamatoztatni ezt a rálátást, távolságtartást?
? Nem voltam igazán jó tanár, legalábbis abban az értelemben nem, hogy inkább barátja igyekeztem lenni a hallgatóimnak. Idővel egyre szigorúbb lettem azért, sőt a tanítás engem magamat is megfegyelmezett, mert amit elvárok, azt nekem is tudnom kell teljesíteni, bármiről legyen is szó. Mindig a lélek művelését tartottam a legfontosabbnak. A művészet nem hobbi, nem szórakozás, ezt mindig meg akartam értetni a tanítványaimmal, ahogyan azt is, hogy a zene jobbá teszi az embert, ez egészen biztos.
? Mi vezette az operaszínpadra, ehhez a drága és időigényes műfajhoz, amelynek ráadásul művészi koncepcióját is számos, a hagyomány működőképességét hol megkérdőjelező, hol idézőjelbe tevő, hol egyenesen tagadó probléma övezi legalább százötven éve? Végtére is nemigen szokás mostanában egy életművön belül jó féltucat operát felsorakoztatni.
? Álmodozó gyerek voltam, aztán Pesten egyszerre fejest ugrottam a valóságba. 1956-ot elsősorban nem politikai eseményként, hanem drámaként éltem meg. Életem egyik legmélyebb élménye volt. A dráma lelkét láttam, és felismertem, hogy a forradalom tisztít, a szabadság pedig nemcsak a társadalom számára, hanem az alkotói formálás szempontjából is alapfeltétel. Ez az általánossá növekedett tapasztalat, ez a feszültség működteti minden operámat, minden belső drámai tartalom ebben az élményben gyökerezik a műveimben. A Vérnászban csakúgy, mint a Sámsonban vagy a Hamletben. A legbüszkébb arra vagyok, hogy operát írtam, mert az valódi összművészet, minden benne van. Mindig termékeny szerző voltam, és viszonylag sok operám van, de az 'íráskényszert" én nem feltétlenül látom értelmetlennek, fölöslegesnek. Az erőfeszítés mindig több kell, hogy legyen, mint a lehetőség. Az a lényeg, hogy hihető legyen a művész. És ha az ember megtalálja a saját útját, hangot talál, akkor bizalmat talál, mert a ráismerés örömét nyújtja másoknak.
? A hitelesség igénye segítette vagy gátolta a munkáját rádiós szerkesztőként, illetve televíziós zenei lektorként?
? Soha nem volt üldözési mániám, és a díjak sem foglalkoztattak. Úgy gondolom, ha az emberi tartás megvan, nem szabad feltétlenül rebellisnek lenni. Az élethez kell jókedv és humorérzék is. A magam részéről mindig úgy gondoltam, hogy a megrendelő elképzelése művészi meggyőzéssel formálható. Ha szükségesnek láttam, egyszerűen rábeszéltem őket arra, hogy az kelljen nekik, ami bennem mozog. Fontos, hogy az ember tudjon mérlegelni, és különbséget tenni hasonlónak tűnő fogalmak között. Mert soha nem szabad kiszolgálni, csak szolgálni.
