- Az MTA Dísztermében 26-án Baráti Kristóffal és Várdai Istvánnal lép pódiumra, s műsoruk Ravel és Messiaen műveiből áll. Hogyan válogatták össze a programot?
- Szerettünk volna egy huszadik századi, francia kamaraestet játszani, elsősorban Messiaen darabja, a Kvartett miatt, és emellé tettünk még egy duót és egy triót Raveltől. A koncert során egyre többen leszünk a színpadon. A kamarazene bizonyos szempontból teljesen ugyanaz, ha kettő, és akkor is, ha öt ember muzsikál együtt. Ugyanakkor nagy a különbség is, mert azzal, hogy több zenész kerül egy műbe, már nemcsak vezető- és reagáló szerepek vannak, hanem a játék ennél többszólamúvá válik.
- Kamarázni vagy szólózni szeret jobban?
- Nehezen tudnék erre felelni, hiszen egyenértékűek, s nem is lehet összehasonlítani a két műfajt. Szólóban azért szeretek játszani, mert én határozhatok meg mindent, ami a színpadon történik. Nem függök semmitől, csak a közönség reakcióitól. A kamarazenélésben pedig éppen az a jó, hogy összeadódik minden, és sokszor át kell venni, sokszor pedig teljes mértékben át kell adni a vezetést. Nagyon inspiráló, ha a partnerek mellé feltétel nélkül be lehet szállni, akár egy autóba, s ha más vezet, akkor is érzi az ember, jó irányba haladunk, nincs ok az aggódásra.
- Milyen koncertet emelne ki a következő időszakból?
- Nehéz és fontos darabokat játszunk hétfőn, nyáron is várnak rám szereplések, a MÁV Szimfonikus Zenekarral pedig Liszt Maledictionját adjuk elő. Nagyon várom, különleges darab. És lesz több szólóestem, végre Magyarországon is.
- Nem könnyű ma szólistaként karriert építeni. Milyen irányba indul?
- Már egyre jobban látom, hogy az én utam más, mint a megszokott. Sokat versenyeztem és biztosan fogok is még, de a megmérettetések világa számomra hazárdjáték, olyan, mint a rulett. Több mint tizenkét nemzetközi versenyen szerepeltem és ez elég volt arra, hogy következtetéseket vonjak le. Az én játékom mindig megosztja a zsűrit. Ha kifogom azt a bírálóbizottságot, amellyel szerencsém van, akkor nyerhetek, ha nem, az első forduló után távozhatom. Egy versenyen (persze akad kivétel is) a papírforma szerint az nyer, aki kevésbé osztja meg a zsűrit. Nem szeretem a megmérettetések behatárolt légkörét, ahol nyolc-tíz fős bizottságnak kell "tetszeni", és őket "lenyűgözni". Én nem lenyűgözni szeretnék, hanem valamit átnyújtani, elmondani. S ha ez tetszésre talál, az az igazi öröm. Nekem az a célom, hogy ne azért hívjanak meg, mert nyertem vagy kaptam valamilyen elismerést, hanem azért, mert tudják, így vagy úgy játszom, s erre a közönség kíváncsi.
- Nehéz út... Mennyire működik?
- Örülnék több koncertnek, bár nem panaszkodhatom. S szeretném, hogy egyes fellépéseim rendszeresebbé váljanak. Egyébként nagyon sok ismerős arcot látok a hangversenyeimen, többen odajönnek, s azzal biztatnak, hogy ezt a darabot eddig így még nem hallották. S nekem az a legfontosabb, hogy megértik a mondandómat, tehát vevők arra, amit csinálok.
- S van saját menedzsere is. Hogyan ismerkedett meg a Starlet vezetőjével, Bíró Csillával?
- Csillát az élettől, ajándékként kaptam. Felhívott 2006-ban telefonon, hogy egy londoni szereplésre küldjek szóló és kamarazenei műsorajánlatot. Összeállítottam a programokat, a koncertből azonban végül nem lett semmi. De Csilla eljött meghallgatni több hangversenyemet, s felajánlotta, hogy gondozná a karrieremet. Örömmel mondtam rá igent.
- Műsorépítkezésben pedig mindig remekel, hiszen nemcsak gondosan válogatja össze a programot, hanem még címet is ad az estnek és ír hozzá ismertetőt...
- A műsorösszeállítás tényleg fontos számomra, mert kézzel fogható "csomagot" akarok adni a közönségnek, amelyben a darabok is hatnak egymásra. Fontos számomra, hogy ha valaki eljön egy hangversenyre, az ne (csak) jól szórakozzon, hanem azáltal, hogy maga is részt vesz a zene létrehozásában, hazavihesse magával. Mert a koncert - bármilyen hihetetlen - két szereplőből áll: előadóból és közönségből, s számomra a publikum éppen olyan alkotótárs, mint maga a művész.
- Bár már megszerezte zongoraművészi diplomáját a Zeneakadémián, s egyre több koncerten lép fel sikerrel, a doktori iskola mellett külföldön is tanul. Tavaly óta a Tel-Aviv Egyetem hallgatója, Emanuel Krasovskynál. Ennyire szeret tanulni?
- Már évek óta terveztem, hogy valahol külföldön kellene gazdagítani az eddig tanultakat. Valahová elmenni, s nemcsak azért, hogy ne itthon legyek, hanem azért, hogy más irányokat, a hazaitól eltérő szemléletet ismerjek meg. Szükségét éreztem a frissítésnek, egyrészt, hogy új impressziókat szerezzek és elbizonytalanodjak, másrészről pedig azért, hogy azokban a dolgokban, amelyekben eddig biztos voltam, most még jobban megerősödjek.
- S miért éppen Emanuel Krasovsky professzorra esett a választása?
- Szerencsém volt, hogy a Hungarofest Klassz Zenei irodától kaptam egy ösztöndíjat, amely lehetővé tette ezt, a számomra talán legmeghatározóbb évet Izraelben. Sorozatos véletleneknek köszönhetem Tel-Avivot. Gulyás Márta, volt tanárnőm segítségével Dmitrij Bashkirovot kértük meg, hogy segítsen nekem helyet találni egy külföldi egyetemen, egy jó mesternél. Így kerültem Krasovskyhoz.
- Hogyan működik ez a vérfrissítés?
- Már egyáltalán az, hogy elmentem, úgy érzem, jó hatással volt rám. Nagyon szeretem Magyarországot, én itt vagyok otthon. De hiányzott az, hogy lássam magamat, az életemet kívülről, máshonnan. Ezen kívül - az utóbbi hónapoknak hála - új utat tapasztalok a zongorázásban, úgy érzem, az a rengeteg munka, amit eddig végeztem, mintha kezdene beülni tartósabban a helyére. Olyan ez, mint amikor a zongorahangoló hangolja a hangszert. Tologatja, igazítja, hangolgatja, próbálgatja. S a végén a szöget, ami tartja a húrt, beülteti a fába, s az tartja a hangolást.
- A játékában is észrevehető ez?
- Ezt nem nekem kell eldönteni, hanem annak, aki hallgat. Biztosan változtam, változom, remélem, hogy előnyömre. S el kell jönnie minden fiatal zenész életében annak az időnek, amikor már érzi, valaminek a birtokában van, de akadnak kérdései, s új inspirációra vágyik. Nem gondolom azt, hogy teljesen át lennék formálva, de nyitott füllel hallgatom a kritikát.
- S a tanév után máshol is folytatja a tanulást?
- Most valamiféle összegzést érzek. Máshová nem akarok elmenni, de lehet, hogy Tel-Avivban maradok még egy kicsit. Elképzelhető, hogy ösztöndíjat kapok. Élvezem az ottlétet. Micsoda helyekre jutottam el... Nekem ez ajándék.
- Közben a doktori iskolát is folytatja. Hogy áll a kínai nyelvvel?
- Ez a kínai tanulás szinte már "marketingpont" lett az életemben úgy látom, pedig én csak egy évet tanultam, puszta kíváncsiságból. Hát, tökéletesen nem sikerült elsajátítanom... De nem is törekedtem tolmácsi pályára. A doktori iskola elég szabad, a kedvünk szerint variáljuk az órákat, így tavaly kínaira és építészetre is jártam.
- Gondolom, ebben az is szerepet játszott, hogy azt nyilatkozta egyszer, annyi minden szeretett volna lenni: csillagász, mozdonyvezető, színész, mindezt azonban megtalálja a zongorázásban... Melyik darabnál érzi mozdonyvezetőnek magát?
- Ez inkább csak impresszió, hanghatás, amit kapcsolatba tudok állítani a zenéléssel. De számomra a művészet egyébként sem önmagában áll, hanem a mindennapokból táplálkozik, élő és eleven.
- Szóval nem elefántcsonttoronyból szemléli a környezetét...
- A valós világból próbálom felépíteni a zenei világomat. Számomra a zene mindig az élet volt maga.
- S mit akar felépíteni a következő esztendőkben? Mi a legfontosabb feladat?
- Tanulás. Nem újabb iskolára, másik tanárra gondolok, hanem a repertoárom bővítésére. Hosszú, kígyózó sorban várnak rám a megtanulandó művek. Nem azért, mert koncerten kell játszanom őket, hanem mert vágyom rájuk, foglalkozni akarok velük. Egy előadóművész számára az a legfontosabb, hogy legyen mit csinálnia. Más ez, mint a hegymászás, amikor meg kell hódítani a csúcsot. Itt az a fontos, hogy úton légy a csúcs felé, és csak menj, menj, menj. Hogy felfelé haladj, mindig felfelé. Biztosan fogok még versenyen is indulni, koncertezni, de mindent az határoz meg, hogy dolgozzam, hogy tegyem a dolgom: muzsikáljak.
