Szürke lebernyeges alakok ténferegnek némán a színpadon, egy asszony épp a padlót sikálja, amikor a karmester beinti a zenekart. Tatjána és Olga bús románcát követően az anya, Larina és a dajka szomorú kettőse nyitja az előadást: "Megszokás, mit a sors megad boldogság helyett" - ismételgetik refrénszerűen. Szerelmi boldogságban nem lehetett részük, sóhajtanak. A XIX. század eleji asszonyi kiszolgáltatottság, Tatjána eljövendő sorsa vetül előre a szlávosan dallamos duett rezignált hangvételében (Lilia Larinová és Jitka Sapara-Fischerová fájdalmasan szép előadásában). Szemlátomást, puritán előadásra számíthatunk.
Peter Konwitschny a zenére fókuszál, és igyekszik az emberi kapcsolatok lélektani hátterére világítani a rendezői beállításokkal. Egyszerűre csupaszított találkozások, cafrangmentes színpadi helyzetek, melyeknek mélyében dráma kavarog. A lélek örvénylik. Világosan követhető jelenetei mindig a zenéből fakadnak, s a szereplők lelki állapotára utalnak. Akkor is, amikor még nem tört felszínre a dráma, vagy épp a tragédia.
A párbaj előtt Lenszkij alias Ludovít Ludha bensőséges líraisággal énekli nagy áriáját, balsejtelmének utolsó, puskini monológját, hogy a pisztolylövés - az ellenfelek, az egykori barátok szembesülése, megindító "kánon-duettje" után - már a megsokszorozódott statisztáktól körülvéve dördüljön el. Mintha a könyörtelen társadalmi etikett fekete öltönyös, kemény kalapos képmutató képviselői lincselnék meg. Lenszkij teste kibukik az összezárult körből. És akkor... Anyegin képében Pavol Remenár eszét vesztve rohan oda, öleli magához Lenszkij élettelen testét - és gyönyörű rendezői metafora gyanánt - magához emelve, önmarcangolástól gyötörve, valóságos önkívületben táncolni kezd, halott barátját görcsösen magához szorítva.
A Gremin házaspár nem a bálteremben jelenik meg, hanem az aranyos ornamentikával ékített proszcénium páholyban, a mellettük levőben pedig a darab szerint nagykövet és sleppje pezsgőzik. Emeletnyi magasan állnak a zenekari árok párkányán futkosó Anyegin fölött, a férfi megaláztatásának képi jeleként. Kiforgatott Romeó és Júlia erkély-jelenet tanúi vagyunk. Tatjána rémülten néz le Romeójára, aki annak idején annyira megkínozta, s most hogy hercegné lett, a kegyeiért eseng. Lehetne-é szemléletesebb a távolság közöttük? Remenár pusztító szenvedéllyel énekli-játssza végső jelenetét, az időközben a színpadra lesiető Tatjána előtt vergődve. Mélyen megindítóan emberi drámája katartikus erővel hat a nézőre. Utolsó marcangoló ölelkezésüket Tatjána ember feletti önuralma szakítja meg: hű marad férjéhez, és Anyegint távozásra inti. A férfi a palotaterem belseje felé támolyog - és belevész az üres társaságon belül rá váró, kozmikus magányba. A pozsonyi opera Konwitschny rendezte Csajkovszkij-produkciója a lélektani realizmus szellemében fogant, az énekesek hallatlanul expresszív mozgáskultúrájának és szuggesztív énekművészetének párosulása révén. Nálunk felé afféle közép-európai csoda.
Petipa és Ivanov (majd Gorszkij) ismert koreográfiájában hozta Miskolcra a Moszkvai Klasszikus Balett A hattyúk tavát. Klasszikus veretű volt, amilyent csak egy nagy hagyományú, orosz balettszínház kínálhat. Visszaköszöntek a filmeken, mi több, hazai előadásokon is oly sokszor látott, jólismert hattyú-mozgássorok, a karok szárnyszerű hátra lendítése, a fej kecses hátra vetése, a lábak virtuóz spicctechnikája, még az éjszaka halványkék fényében úszó fehér tütüruhák lenyűgöző látványa is. A két "hattyú-képben" maradéktalan volt a zene inspirálta költőiség, a primabalerina Jekatyerina Berezina hallatlanul kifinomult Odette-alakítása, szenvedélyes-vad Odille-interpretációja, aki minden ízében az elátkozott lány szenvedését, bátortalan szerelmét sugallta. A kartáncosok, jóllehet nem annyira az együttmozgás halálpontosságára figyeltek, a mesés varázslat pompás vízióját nyújtották. Kevésbé volt élményszerű Siegfried herceg születésnapi báljának jelenetsora, az otthoni tágas színpadról a miskolci Nyári Színház jóval szűkebb játékterére szorulva, kénytelenek voltak "összébb húzódzkodni", s ez csorbította a széles ívű táncos tablókat. Ha úgy vesszük, muzeális előadás volt, de A hattyúk tavának ezt a hagyományos változatát, ha mód nyílik rá, illik megismerni.
