 |
Jó néhány interjú, szerzői portré található a könyvben, és egészen biztos, hogy ebből az összeállításból, szűkítve, egy remek montázst lehetne összeállítani a leghatásosabb és legőszintébb mondatok ki- illetve beemelésével; de olvasás közben az fogalmazódott meg bennem ? amire egyébként maga a szerző is utal ?; miszerint Kocsis Zoltán már egészen fiatalon érett művészként állt a közönség elé, legyen az egy koncert a Zeneakadémia Nagytermében, vagy épp egy beszélgetés a Magyar Rádióban. És talán azért is fontos ez, mert egyrészt az interjúk olvasása közben, ha az ember az eredeti megjelenés dátumára pillant olykor, megdöbbentő lehet az, hogy milyen határozottsággal fogalmaz már egészen fiatalon, és a zenéről való gondolkodása, vagy inkább az ahhoz való hozzáállása/viszonyulása nem sokat változott. Ahogyan azt ő maga megfogalmazza; leginkább a zenék ismerete, a szélesebb körű látásmód az, ami igazán előre viszi a munkában: ?Elsősorban persze továbbra is mindig zenélni szeretnék. Megtanulni minden hozzáférhető billentyűs hangszeren játszani, elsajátítani a zongorairodalomból minél többet. És komponálni, talán vezényelni, röviden, ahogy az angolok mondják, ?all round? muzsikussá válni. S egyszer szeretnék olyan környezetet magamnak, ahol bármikor ? éjjel-nappal ? kedvemre gyakorolhatnék (?)? ? Nem csak azért meglepő és elgondolkodtató ez a néhány mondat, merthogy huszonhárom évesen nyilatkozta Kocsis mindezt, hanem, hogy mindez szinte tökéletesen megvalósult mostanra. Meglehetősen sok minden szóba kerül a beszélgetések folyamán. Több évtized alatt volt is szerencsére ideje/energiája Juhász Elődnek, hogy a különböző médiumokon keresztül megmutassa, megszólaltassa a művészt; a könyv öt tematikus részén belül (Előhang; Az első találkozások; Montázs ? közös tv-műsorainkból; Adatok; Utóhang ) a teljesség igénye nélkül természetesen szó esik a mesterekről, akik tanították Kocsis Zoltánt, helyszínekről, Magyarországon belül és azon kívül, a tanulás és tanítás nehézségeiről; a zenekarok szerepéről és fontosságáról, a zeneszerzésről, a dirigálásról; művészi alkotás és egyén kapcsolatáról, arról, hogy mások hogyan látják őt, sikerekről és kudarcokról ? ezeknek szerepéről, fontosságáról, az egyéni képességek felismeréséről, az időről és annak kezeléséről. Könnyű és komolyzene kapcsolatáról, kiemelve szintén azt az igencsak meglepő momentumot, ahogyan ? az adott interjú elkészültekor még fiatal művész ? vélekedik a zene alakulásáról, a technikai fejlődés és a zene kapcsolatáról, az elektronikus zenéről ? emellett persze Bachról, Mozartról, Chopinről, Beethovenről, Bartókról, Sztravinszkijről, Schönbergről és nem utolsósorban a kortársakról is. Íme egy részlet, ami számomra megvilágította a Bartókhoz (és nyilván önmagához) fűződő viszonyát: ?Nekem Bartók emberileg és zeneileg egyaránt a példaképem. (?) esetében sokféle aktivitás játszott szerepet, mert hiszen az etno-muzikológusi, a pedagógiai, az előadó-művészeti aktivitása neki nem volt kevésbé jelentős, mint a zeneszerzői tevékenysége. Sőt, ha tekintetbe vesszük azt, hogy népzene nélkül Bartók nem Bartók, esszenciális jelentőségű volt. (?) Igyekszik a benne zsongó-bongó-rejlő hangzásokat kibányászni, szintetizálni, rendszerbe foglalni.? ? Azt hiszem, ez nemcsak Bartókra, hanem Kocsis Zoltánra nézve is egyértelműen igaz.
