A giccs mint esztétikai fogalom az 1860-as években bukkant fel a korai iparosodáshoz és a burzsoázia felemelkedéséhez kötődő jelenség jellemzőjeként. Azóta a giccs kifejezés a rossz ízlés, a különcség és a negatív értelemben vett túlzás szinonimája.
A századfordulón a giccs még a manierizmusra utalt a művészetben, amelyet a modern értelmiség a műveletlen közönség esztétikai igényeivel azonosított. A ’30-as évek diskurzusa az avantgárd és a giccs, vagy a kultúraipar és a tömegtermelés szembenállásáról ezt az értelmezés sulykolta. Roger Scruton angol konzervatív filozófus szerint a modern művészet egyenesen az újra és újra csábító giccs elpusztításának vágyából született. A modernisták pedig forradalomi feladatként a modern élet valósághű bemutatására törekedtek, mert véleményük szerint csak így képes igazi vigaszt nyújtani a művészet.
A modern művészet legfontosabb követelménye, hogy a mű nem lehet giccses. A giccstől való félelem az egyik oka annak, hogy sok kortárs mű szinte kötelezően sértő, nem számít, ha az obszcén, sokkoló vagy zavaró.
A giccs kifejezés jelentése azonban idővel megváltozott. Az avantgárd, a modernizmus vagy a pop-art új értéket adott a korábban giccsnek tartott tárgyaknak azáltal, hogy nem vette figyelembe azok esztétikai minőségét. Különösen érvényes ez a stílustrendeket és a jó ízlést meghatározó elit divatmárkák világában, ahol ma a legszélsőségesebb különcségek is divatosak lehetnek. A szó jelentése ma inkább a trash (szemét) szinonimájához áll közelebb.
Diana Vreeland, a Harper’s Bazaar és a Vogue ikonikus divatszerkesztője mondta a ’70-es években, hogy „a túl sok jó ízlés unalmas”, pedig a jó ízlés alapvetően helyénvaló, de nem köt le és nem mond újat. A különc, a szokatlan vonzza a tekintetet és a kíváncsiságot, a rossz ízlés egyszerre csábít és taszít, megtorpant és elbizonytalanít. Arra figyelmeztet, hogy a jó és a rossz ugyanolyan sokféle, mint maga az ember, a rossz ízlés pedig ugyanúgy az élet része, mint a jó ízlés. A kortárs divat úgy fogadja el az ízlés mélypontjait, hogy abból új, kreatív formákat, irányzatokat alakít ki.
Évszázados újrahasznosítás
A tehetős amerikai nők a 19. század végén csúcsra járatták a francia couture és luxus vásárlását. Gyakran több ezer dollárt költöttek francia ruhákra, amelyeket több éven keresztül, többször is viseltek, mint ahogy a legértékesebb ékszereiket. Vagy az eredeti formájában, vagy kicsit átalakítva, az eredeti készítő vagy egy-egy helyi varrónő segítségével. Bár néha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az újrahasznosítás a 21. század találmánya, a fényűző textíliák értékének őrzése régi szokás, mindig jelen volt az európai királyi kultúrában is. A gyakorlat, hogy az eredeti készítő vagy egy kis helyi műhely átalakította, csipkegallérokkal, díszekkel felfrissítette a pompás darabokat, a felsőbb osztályú amerikai nők körében is bevált.
Sok csodás ruha lett örökség, végrendeletbe került még az is, hogy ki, hogyan viselheti, változtatással vagy anélkül. Az 1800-as évek közepén divatba jött, hogy a nők az őseik portréin megfestett ruhákat rendeltek meg, így kialakultak azok a varrodák is, amelyek rendszeresen történelmi ihletésű viseleteket reprodukáltak, amelyekhez felhasználták a családi relikviákat, az antik csipkéket, öltözéktöredékeket.
A cikk Magyar Kultúra magazin 2023/9. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!
Az újrafelhasználás természetes módja volt az elajándékozás vagy a jótékonysági ajándékozás, de nagyon korán, már a 13. század óta Párizsban létezett egy másik irány is: a ruhákat olyan használtcikk-kereskedő családoknak adták el, amelynek tagjai ismerték a régi ruhák európai kereskedelmének évszázados hagyományait, akár konkrétan az éppen szóban forgó ruha kelméinek történetét. A 18. században az antik ruhák kereskedelme Párizs Les Halles negyedében virágzott, a 19. században pedig már ruhaügynökök dolgoztak a királyi ruharelikviákkal.
Színésznők és színészek kapcsolódtak be a ruhák különös áramlásába, és a készíttetés költségeit jelentősen csökkentették az arisztokrácia pompás ruháinak újrahasznosításával. A fellépésen viselt kosztümök aztán újra a használtcikk-kereskedők kirakatába kerültek, és a ruháikra hosszú évekig kitartóan vigyázni tudó középosztálybeli nők féltett darabjai lettek.
A méregdrágán vásárolt francia couture az amerikai nőkben bizonyos pragmatizmust ébresztett. A 19. század végén a legfelső társadalmi körön belül létrehoztak egy-egy újabb kört, amelyben megtervezték, hogy ki fogja használni ruháikat a következő évben. Akkor a szlogen így szólt: vásárolj kiváló minőséget, használd sokáig, majd adományozd el!
A trashion
A találttárgy-művészet egyik műfaja, amely alapvetően kidobott tárgyakat alakít át műalkotássá. Eleinte csak a furcsa, szemétszerű alapanyagokból készült art-couture öltözékek bemutatására használták a trashion kifejezést, de az újrahasznosítás és a zölddivat hatására a részben vagy egészben újrahasznosított anyagok felhasználásával készülő, egyre elterjedtebbé és hordhatóbbá váló divatirányzat neve lett. A trashion egyben a környezetvédelem és innováció filozófiája, amely csakúgy, mint az avantgárd divat, készülhet eldobott anyagokból vagy ócskaságból is. Ma minden olyan hordható tárgy vagy kiegészítő idetartozik, amely újrahasznosított anyagokból készül, még a takarékosságból felújított ruhák is.
Zoób Kati teljes írása a Magyar Kultúra magazin 2023/9. számában olvasható. A magazin további tartalmai itt érhetőek el.
Fotók: Katti Zoób Divatház / Bézsenyi Zsolt
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
