Szerencsés embernek érzem magam, mert egész életemben arra készültem, hogy ott legyek, ahol most vagyok. Egészen kicsi koromtól nagyon érdekelt a néptánc, és nagyon-nagyon sokat foglalkoztam vele, középiskolás koromban pedig már készültem is a pályára. Akkor épp a táncházmozgalom „kellős elején” voltunk: nem a közepén, hanem a legelején, a születésénél. Középiskolás koromban otthon, Pécsett már találkoztam azzal a Tímár Sándorral, aki ennek a mozgalomnak az egyik elindítója volt. Aztán hamar kapcsolatba kerültem magával a Martin György szellemi égisze alatt induló mozgalommal is. Érdekesség, hogy már középiskolás koromban részt vettem az Andrásfalvy Bertalan által vezetett baranyai néprajzi gyűjtésben. Aztán Budapestre jöttem az ELTE-re, ott végeztem magyar–néprajz szakon.
Az élő népművészet közelébe kerültem. Egyetemista koromban sokat jártam gyűjteni Erdélybe, és abban a szerencsében volt részem – amire nagyon büszke is vagyok –, hogy rövid ideig a Muzsikás együttesben énekeltem. Óvónői végzettségem is van, és az első gyerektáncházat Budapesten, a Belvárosi Ifjúsági Házban én tartottam. Később is folyamatosan táncházakban tanítottam, egészen addig, míg nem találkoztam életem párjával, későbbi férjemmel, Zsuráfszky Zoltánnal, aki a mozgalom egyik legfőbb mozgatója volt Tímár és Martin mellett. Én pedig csatlakozhattam ehhez a nemes és szép munkához. Először táncosként, aztán tánckarvezetőként, és végül vettem magamnak a bátorságot, és elkezdtem táncforgatókönyveket írni.
Az első ilyen munkám a Csipkerózsika volt. Nagyon fontosnak éreztem akkor is, azóta is, hogy az ifjúságot valahogy belevonjuk a népi kultúra bűvkörébe, és elérjük, hogy a gyerekek egész korán megismerjék. A Csipkerózsikának akkora sikere lett, hogy azóta is, több mint huszonöt éve játsszuk, nemzedékek nőttek föl rajta. Nemcsak a gyerekeim, hanem most már az unokáim is azt nézik, és gondolom, sokan vannak így ezzel. A sikeren felbátorodva aztán elkezdtem további koreográfiákat készíteni: először öt-hat perceseket, aztán már egész estés műsorokat is.
Ez annyiban különbözik a táncjátéktól, hogy mi erősebben használjuk a színházművészet eszközeit, tehát meg merünk szólalni. Olyan ismeretterjesztés a munkánk a Magyar Nemzeti Táncegyüttesnél, amely komplexen tekint a népművészetre, emiatt a néptánc, a népzene, a népdalok, a szokások, a viseletkultúra egyaránt megjelenik a színpadon. Azt szoktam mondani – és ez egy kicsit az ars poeticám is –, hogy van egy csodálatos drágakő, a nemzeti örökségünk, a kultúránk, és művészi foglalat kell hozzá, hogy az emberek még inkább megértsék, megszeressék és megismerjék. Ebben a munkában veszünk részt jó pár évtizede.
A repertoárunk kivételesen gazdag. Az egyik legutóbbi műsorunk, A hűtlen feleség például bűnügyi táncdráma, amelyben nyomozás eredményeként kiderül, hogy a régi balladában mi volt a tragikus vég oka. Nem használtam benne prózát, viszont a népdalszövegek nagyon is segítik a dramaturgiai fonal megértését. Vallom, hogy a mai fiatalok és egyáltalán a mai emberek, akiknek nem adatott meg, hogy olyan közelről megismerhessék ezt a kultúrát, mint én fiatalkorom óta, méltán várják el tőlünk, akik óriási állami támogatással hatalmas együttest vezetünk, hogy olyat adjunk nekik, ami építi őket, a nemzeti tudatukat.
Mi a Magyar Nemzeti Táncegyüttesnél úgy gondoljuk, hogy az emberek csak azt szeretik, amit ismernek, tehát jó, ha Bartók és Kodály országában már kisgyerekkoruktól látnak néptáncot. Ha korán megismerik, akkor elképzelhető, hogy jobban megszeretik, mintha felnőttkorukban látják először. Az együttesnél egyek vagyunk abban, hogy nagyon szeretjük és tiszteljük ezt a kultúrát, és a legmagasabb művészi színvonalon próbáljuk megismertetni. Megtanultuk, utánajártunk, és kevés olyan amatőr együttes volt, ahol a férjemmel nem tanítottunk eredeti néptáncot. Szerintem ha ez az alap megvan, akkor el lehet kezdeni művészi alkotásokat létrehozni. Ha pedig ezek is elkészültek, akkor nagy menedzseri munka következik.
Évtizedek óta a férjem mellett dolgozom, de mindig a háttérben maradtam, ez hallgatólagos megegyezés volt köztünk. Egyrészt azért, mert a férjem más típus, mint én: szereti a művészi munkánkat a nyilvánosság számára közvetíteni, míg én a szebbik részét választottam a dolognak: csak dolgoztam, tanítottam, és nem akartam feltétlenül rivaldafényben lenni. Meg én amúgy is maximálisan elismerem a férjem művészi tehetségét, amelyhez mindig megpróbáltam felnőni. Hálás vagyok neki azért, hogy az első szárnypróbálgatásaimat, a forgatókönyveimet mindig szeretettel és bizalommal fogadta, hogy az alkotótársam, és egész életemben csak szeretetet és bizalmat adott nekem.
A hála a legfontosabb: először is a Teremtőnek azért, hogy ilyen családom, férjem van, és persze az adatközlőknek is, akik ezt a csodálatos kultúrát megőrizték nekünk. A Kossuth-díj nagyon nagy kitüntetés, és a boldogság mellett meg is rázza az ember lelkét. Van egy kis félelem bennem attól, hogy vajon méltó tudok-e rá lenni a jövőben. Azon dolgozom majd, hogy méltó legyek.
Amikor a férjem kapta a Kossuth-díjat, akkor felhőtlen volt az örömöm: teljesen, önzetlenül boldog voltam. Rajta viszont azt éreztem, hogy meg van rendülve. Most pedig, hogy az életemnek ehhez a pontjához érkeztem, én is az övéhez hasonló megrendültséget érzek.
Az első dramaturgiai munkám a Körhinta című legendás film színpadi adaptálása volt, és annyira jól sikerült, hogy rögtön Vidnyánszky Attila rendezte meg a Nemzeti Színházban, ma pedig már több mint tíz éve műsoron van. A másik adaptáció, A Tenkes kapitánya című sorozat színpadi feldolgozása szintén sikerdarabja a Magyar Nemzeti Táncegyüttesnek, és hosszú-hosszú évek óta megy.
Legújabb darabunkat, A koppányi aga testamentumának feldolgozását már a Müpa felkérésére írtam, Végvárak, vitézek címmel nemrég mutattuk be, szintén nagy sikerrel. A fiatalok számára mi sem lehet előnyösebb, mint ha egy kötelező olvasmányt megnézhetnek színpadon.
A lírai vonalat jobban erősíteném a néptáncban és a színpadi adaptálásában is. Nagyon erősen irodalmi érdeklődésű vagyok, és az első tipikusan női sorsot bemutató koreográfiám A méregkeverőé volt, ami Móricz Zsigmond írása alapján a tiszazugi asszonyokról szólt. Abban a darabban sikerült a paraszti kultúrát és a mai ember érzelmi világát szintézisbe hoznom. Azóta is mindig azt boncolgatom magamban, hogy miként lehetne a nők líraiságát és erejét egyszerre kifejezni.
Ott vannak az erős férfiak, akik mutogatják magukat és táncolnak, de ha nincs mellettük egy olyan nő, aki ugyanazzal az érzéssel, ugyanolyan szépen, ugyanolyan hevülettel, szenvedéllyel táncol, akkor semmivé válik a táncuk.
A Két kápolna virágában haláluk után is összekapaszkodnak a szerelmesek, mert a szerelem olyan erős, hogy a háborúba vitt és ott meghalt férfi és a menyasszonyként őt otthon váró nő, aki ebbe a várakozásba belehal, a végén találkozik és összeforr. A szerelem a halálon túl is létezik.
Az a típus vagyok, aki ha szeret valakit vagy valamit, akkor nagyon szereti. Amit csinálok, nem tudom félgőzzel csinálni, csak szenvedéllyel, mert szerintem mindent csak úgy lehet igazán. És a szenvedély, hála Istennek, nem csökkent bennem az elmúlt évtizedek során. Isteni ajándéknak tekintem, hogy ilyen munkám van.
