Már ötödik rendezvényét tartotta március 10-én az Alkotóművészeti Szalon a budai Várban, az Úri utca 54?56. szám alatt. A Cseh Tamás Archívumban szervezett összejövetel ezúttal a legendás Március 15. Társaságot idézte meg. A beszélgetést most is Mirtse Zsuzsa író, költő vezette, aki bevezetőjében kiemelte: az Alkotóművészeti Szalon célja, hogy közelebb hozza egymáshoz a magyar alkotóművészeket és gondolkodókat, hiszen együtt többre vagyunk képesek.
Arra, hogy egy közösség összefogása milyen hatalmas köveket tud megmozgatni, kiváló példa a Március 15. Társaság, amely azzal a céllal alakult, hogy díjat adományozzon olyan kimagasló, a magyarságot szolgáló érdemekért, melyekért hivatalos elismerést nem kaphattak a művészek, tudósok. Az alapítók, az első díjazottak és a későbbi tagok azért gyűltek össze március 10-én, hogy felidézzék az első összejövetelek hangulatát és örömét, valamint a társaság csaknem 30 évnyi tevékenységét és eredményeit.
A Március 15. Társaság egy értékteremtő közösség, melynek munkája azért is fontos, mert a magyarságunk nem retorikai szólam. A magyarságunk érték és mélység ? fogalmazta meg dr. Hóvári János, a MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. főigazgatója. Hozzátette: a 21. században még inkább fontos ezeknek az értékeknek a feltárása és a fiatalokhoz való eljuttatása.
A beszélgetés most is ? mint oly sok összejövetel alkalmával ? énekléssel kezdődött. Lovász Irén népdalénekes hangja betöltötte a termet, majd a résztvevőket is arra buzdította: kapcsolódjanak be a dalokba. A vendégek teli torokból, együtt énekelték: Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!
?A Kossuth Lajos azt üzente kezdetű dal mindig egyfajta himnusza volt a társaságunknak, amely létrehozott egy bizottságot, hogy díjat adományozhasson a hazáért tett szolgálatokért? ? jegyezte meg Hoppál Mihály néprajztudós, az alapítók egyike. A bizottság többször is összeült egy évben, először október 23-án Hoppál Mihály és felesége: Haider Edit néprajzkutatók otthonában. Később, februárban az akkor még működő Pilvax Kávéházban találkoztak, hogy egyeztessenek a díjról, melyet mindig március 15-én adtak át. ?Mi baráti körből alakultunk, közös volt az értékrendünk, és mind egyetértettünk abban: március 15. megkérdőjelezhetetlen magyar ünnepünk. A díjhoz Molnár Imre iparművész készítette a kézzel írt oklevelet, Péterfy László szobrászművész csodálatos érmet alkotott. Szakály Ferenc történész pedig latinul is megfogalmazta az oklevélben álló szavakat? ? mesélte Hoppál Mihály.
Molnár Imre az oklevél kapcsán kiemelte: arra gondolt, hogy borjúpergamenből kellene készíteni, de csak utána döbbent rá: Magyarországon nem lehet borjúpergament kapni. Ezért megtanulta az elkészítését, és elkezdte kutatni a témát. Mint hozzátette: a sok-sok év alatt rengeteg baráti és szakmai kapcsolatot köszönhet ennek a munkának.
Az első jutalmazott Katona Tamás történész volt Az aradi vértanúk című dokumentumgyűjteményéért, a második pedig Somogyi Győző festőművész, grafikus, aki fel is idézte a díjátadót. ?A társasággal való találkozásom az egész életemet meghatározta. Egy nap eljött hozzám két márciusi ifjú, és közölték, hogy díjat fogok kapni. Én azt hittem, hogy viccelnek. El is mentem szakadt farmerben, házibulihoz öltözve a feleségemmel, és csak a díjátadón döbbentünk rá, hogy az összegyűltek ezt mennyire komolyan veszik. Ünnepélyes hangulatban, gyönyörű öltözetben vártak minket. Onnantól kezdve a társaság az életem középpontja lett, és azóta is inspirál a munkámban.?
A 70-es évek végén, 80-as évek elején létrejött társaság találkozóiról Haider Edit is mesélt. Valóban megadták a módját a rendezvényeknek, kiöltöztek, és házigazdaként gyönyörűen megterítettek. Az asztalt piros, fehér és zöld szalvétával díszítették, a vacsora pedig családi összefogással készült, de a vendégek is mindig hozzájárultak egy-egy tortával, süteménnyel. Az első években hidegtálakat kínáltak, később pedig erdélyi töltött káposzta is került az asztalra. Lovász Irén kiemelte: a konyha volt a kedvenc helye, hiszen itt nótáztak este. Külön megköszönte a gesztust, hogy a család kinyitotta az ajtaját a társaság előtt. Hoppál Mihály és felesége vendégszeretete sokat jelentett a közösségnek.
Szóba került az is: hogyan választották ki a díjazottat. Kelemen András pszichiáter orvos megfogalmazta: természetesen voltak parázs viták, véleményütközések, de az egész összejövetelnek olyan rítusa és rendje volt, melynek köszönhetően sosem lett parttalan a vita. A tagok bediktálták a javaslataikat, szavaztak, érveltek, és mivel közös cél lebegett a szemük előtt, meg tudtak egyezni.
A társaság a már elhunyt Szakály Ferencre emlékezve megjegyezte: ő is mindig kordában tartotta a vitákat. Volt benne valami erő, amely mindannyijukat összefogta és összehozta. Ehhez kapcsolódva Fodor Pál történész is kiemelte: ő éppen Szakály Ferenc helyére került a társaságba, akinek emlékét nem feledhetik, ezért alapították meg és adták át minden évben a Szakály Ferenc-emlékérmet. Fodor Pál hozzátette: készíti Szakály Ferenc gyűjteményes kötetét, melyben legjobb írásai látnak majd napvilágot, barátjuk ugyanis döbbenetes történész és szépíró volt. Kiemelte: szolgálat, gondviselés, közösség, az ünnep méltósága, nemes cél és gondviselés ? ezek azok a szavak, fogalmak, mellyel fémjelezni lehet a Március 15. Társaságot.
Gulyás János filmrendező 1988-ban kapta a díjat. Innentől kezdve a találkozókat filmfelvételekkel is rögzítették. Már 2009-ben felmerült, hogy a felvételeket össze lehetne gyűjteni, 2010-ben pedig, amikor átadták az utolsó díjat, valóban nekikezdtek a munkának, melynek eredményeként megszületett a Március 15. ? Dokumentumok egy baráti társaság és egy díj történetéhez című film. A beszélgetés zárásaként a résztvevők meg is tekinthették az alkotást, megemlékezve a társaság hiánypótló, feledhetetlen munkájáról.
Wéber Anikó
