Izsó Miklós alkotásai tették európai rangúvá a magyar szobrászatot
Százötven éve, 1875. május 29-én halt meg Izsó Miklós, a Búsuló juhász, a Táncoló parasztok sorozat és a Március 15. téri Petőfi-szobor alkotója, a nemzeti stílus megteremtője, az első európai rangú magyar szobrász.
A Borsod vármegyei Disznóshorvát (ma Izsófalva) községben született 1831. szeptember 9-én. A sárospataki kollégiumban töltött hét év után Rimaszombaton lett kőfaragó. A szabadságharc kezdetén közlegényként állt be a honvédseregbe, ahol tizenkilenc csatát harcolt végig (Nagysallónál meg is sebesült), a világosi fegyverletételkor már hadnagy volt. A bukás után bujdosnia kellett, ez a rövid időszak meghatározta gondolkodását, egyéniségét. 1851-ben visszatért Rimaszombatra, ahol kőfaragósegéd lett, a visszavonultan élő Ferenczy István mellett itt ismerkedett meg a szobrászattal. 1856-ban Pestre került, majd fiatal értelmiségiek támogatása révén Bécsben, később a müncheni akadémián folytatta – nélkülözések közepette – művészi tanulmányait. Ott készült Széchenyi-mellszobra, s onnan küldte haza a Búsuló juhászt, máig legismertebb művét. Az első magyar népies zsáner, amelynek modellje a művész jelmezbe öltözött testvére, a színész Izsó József volt,
A siker és népszerűség nyomán 1862-ben Pestre költözött, de a megélhetését biztosító nagy megrendelések várattak magukra, a továbbra is rossz körülmények között élő művészt a Győri Honvédsegélyező Egylet, majd Eötvös József támogatta. Izsó több kortársa – köztük Arany János, Egressy Gábor és Béni, Fáy András, Eötvös József –, továbbá a költő Zrínyi, Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc mellszobrát készítette el. Kisplasztikáit életszerűség és frissesség jellemzi, a nép életét megörökítő terrakottaszobrai témaválasztásuk mellett gondolati tartalmuk révén is kiválnak a kor akadémista ízlésű szobrai közül. 1864 és 1871 között készítette Táncoló parasztok című sorozatát, s bár ezek mára a sok giccses másolat miatt elcsépeltté váltak, a maguk korában teljesen újként hatottak. 1864-ben megbízást kapott a Magyar Tudományos Akadémia homlokzatát díszítő Révai Miklós-szoborra, és ő faragta ki a magyar címerpajzsot is.
Biztos egzisztenciát sokáig nem tudott teremteni, anyagi helyzete csak azután rendeződött, hogy 1870-ben a Budai Főreáltanoda, majd a Mintarajztanoda tanára lett.
A hetyke, mégis elegáns figura, a magyaros ruha, a fürtös fej, a poéta kezében lévő lant, a szőlőtő a máig élő költői eszményt fogalmazza meg. A monumentális, de garabonciásnak is ható alak a 19. századi magyarországi emlékműszobrászat legjelentősebb alkotásai közé tartozik.
A Széchenyi-emlékmű pályázatán Engel József mögött második lett, a második fordulóban már nem vett részt, talán a kiegyezés elleni tiltakozásul. 1871-ben felkérést kapott Petőfi pesti szobrának megalkotására, s Szeged város felkérésére belefogott Dugonics András szobrának elkészítésébe is. Egyik megbízatásának sem tudott eleget tenni: egyre súlyosbodó tüdőbaja 1875. május 29-én végzett vele. Mindkét szobrot tanítványa, Huszár Adolf fejezte be, némileg akadémikusabb ízlésben, a belvárosi Petőfi téren álló, a Március 15. tér felé néző szobor 1882-ben, a Dugonics-szobor, Szeged első igazi köztéri szobra 1876-ban került helyére. Izsó közadakozásból, carrarai márványból készült síremlékét 1892-ben avatták fel a Nemzeti Sírkertben, a síremlék tavaly újult meg. A Magyar Nemzeti Galéria a művész 71 szobrát őrzi.
Művészetét a múlt század első felében Fülep Lajos és Lyka Károly tanulmányai értékelték újra.
