Gyakori vitatéma, hogy a népeknek van-e karakterük. És noha a viták végén mindig az a konklúzió, hogy ha van is, soha senki sem látta, és komplett népeket nemcsak sértő sommásan egyetlen tulajdonsággal (fukarok, vallásosak, megbízhatatlanok, udvariasak, nagyképűek, panaszkodósak, barbárok, bájgúnárok, tartózkodók, nagy piások, precízek, bohémek, gyerekesek) jellemezni, hanem tudományosan tökéletesen megalapozhatatlan is, a többségünk nem bírja ki, hogy külföldi útjairól hazatérve ne próbálja meg a tapasztalatait hasonló jelzők segítségével összegezni. Talán mert ez kell a biztonságérzetünkhöz; ahhoz, hogy úgy érezhessük, jól eligazodunk a világban, és nem utolsósorban ahhoz, hogy a magunk pozícióját meghatározzuk. Mert minden számokban kifejezhetőn, „műszerrel jól megmutathatón”, kutatások, statisztikák révén bizonyíthatón túl és ellenére határozott tudás birtokában érezzük magunkat a magyarságunkra vonatkozóan, akárcsak annak ügyében, hogy más népekhez képest milyenek vagyunk.
Különösen érdekes ez történelmi távlatban. Hiszen azt, amit magunkról, a magyarokról gondolunk, a magyarságképünket a hagyománytól kapjuk, a tanulmányaink: népünk története, konfliktusai, kudarcai és sikerei, legendáink, mondáink, anekdotáink alakítják. Ki-ki életében, nézeteinek megszilárdulásában döntő szerepe lehet egy-egy festménynek, nevezetes karakternek vagy hírességnek, amelyen-akiben megpillantani vélte a „tipikus magyart”. E téren is sok a sztereotípia, akár az öltözködésre, akár a jellemre, a szóhasználatra vagy a világképre vonatkozóan. Sokszor egy régi könyvben látott kép emléke vagy valamelyik nemzeti nagyságunk bölcs mondása hat ránk perdöntően, és ez az esetlegesség cseppet sem megnyugtató az ügyben, hogy mit tudhatunk biztosan, képviselhetünk megalapozottan.
A Magyarország színezve című kiállítás azért szenzációs, mert a szó szoros értelmében a magyarok, a magyarság, azaz önmagunk (valamint a velünk élt-élő nemzetiségek) szemébe nézhetünk vele; a fényképészet hajnalán, 164 évvel ezelőtt készült, elveszettnek hitt fotográfiákon. Az első képeken, amelyek kifejezetten azzal a szándékkal készültek, hogy hírt adjanak rólunk a világnak. Amikor a kiállítótérbe léptem és ezzel szembesültem, az első reakcióm az volt, hogy ez valójában nem lehetséges, kitalált történet. Hogy miért? Egyrészt azért, mert nem tudtam, hogy az 1860-as években már ezt lehetővé tevő technikai szinten volt a (magyar) fotográfia. Másrészt azért, mert hihetetlennek tartottam, hogy a „fényképezzük le magunkat” gondolat valaki agyában akkor megszülethetett; azt, hogy erre igény támadhatott, azt sem, hogy ennek társadalmi támogatottsága lehetett, és végül azt sem, hogy a tervtől a megvalósításig vezető hosszú út összes akadályát sikerülhetett legyőzni.
Kiderült, hogy a szimatom ez ügyben nem is csalt meg túlságosan, a teljes ország bejárása ugyanis az utazás során adódó nehézségek miatt nem sikerült, ám a vállalkozás eredetiségéből és nagyszerűségéből ez semmit sem von le. Az is a gyanakvásom jogosságára világított rá, hogy a képsorozat fennmaradásának ténye csak nemrég és véletlen folytán, a londoni Victoria & Albert Múzeum nyilvántartásának digitalizációja során derült ki. A Magyarország színezve kuriozitásához az eddigieken túl az a tényező is hozzájárul, hogy valamihez, ami 1862-ben jelen idejű „pillanatkép” volt a magyarokról, mi most, 164 évvel később mint újdonsághoz jutottunk hozzá – olyasféleképpen, mint amikor egy kisgyerek által írt palackposta üzenetét a dédunokája halássza ki a tengerből.
Kivételes leletről van tehát szó, de kivételesek a keletkezésének a körülményei, a történelmi kontextus is, és a kiállítás remekül, a puzzle-kirakás izgalmával megajándékozva ismerteti a hátteret. A szabadságharc után, a katonai diktatúra, az uralkodói abszolutizmus időszakában járunk. Akinek személyes félnivalója van, emigrál, a korábbi magyar kormányzati rendszer megszűnik, a nemzeti mozgalom számára nem marad levegő. A haza Lónyay Jánosné naplója szerint megszűnik haza lenni, az elmenekülő Kecskeméthy Aurél nagy rendőri fogháznak nevezi. Az Osztrák Császárság azonban 1856–58-ra nagy szerencsénkre elszigetelődik, ezért kénytelen enyhíteni a terroron, és a politikai elítéltek egy részének kegyelmet ad. Köztük Jankó Vincének, a történet abszolút főszereplőjének, aki Kossuth gabonaügyi biztosa volt, és mivel a szabadságharc leverése után halálra ítélték, Londonba emigrált.
Az osztrákok 1859 júniusában Solferinónál csatát vesztenek a francia-olasz csapatokkal szemben, és ez gyors békekötésre és a magyarokkal való barátkozásra motiválja őket. Ennek nyomán nálunk országos ellenállási mozgalom indul el, feltámadnak a nemzeti remények. Podmaniczky Frigyes így emlékezik erre az időszakra: „1859 augusztus havában öltöttük fel a nemzeti viseletet, – amint Eszterházy István mondá: ugrottunk belé a magyar nadrágba és csizmába.” Ferenc József 1860-ban az 1847-es törvények alapjára helyezkedik, és az októberi diplomával helyreállítja a megyerendszert meg a magyar nyelvnek a közigazgatásban való használatát, ám a magyar tiltakozás ezután is folytatódik, és az 1848. áprilisi törvények érvényességének visszaállítását követeli. 1861-ben választások zajlanak le, de a császár feloszlatja az országgyűlést, és újra bekeményít: kivételes állapotot vezet be.
1862 januárjában ilyen előzmények után, Jankó Vince javaslatára indul fényképezőútra Tiedge János, hogy a május 1-jén megnyíló londoni világkiállításon már ott lehessenek a különböző tájegységek viseleteiben megörökített magyarokról és más népcsoportok képviselőiről készült fotográfiák, Magyarország anyagi értékeivel, terményeivel és termékeivel: gabonafélékkel, dohánnyal, kenderrel, borral, nyersanyagainkkal: ércekkel, fafajtákkal, paprikafüzérrel, tarhonyával, szalonnával, lószerszámokkal, szőrtarisznyával, csikóbőrös kulaccsal, karikás ostorral, dohányzacskóval, bajuszkenőccsel (!), statisztikákkal, térképekkel (köztük ásványvizeink 1029 lelőhelyéével), haszonállatainkról és gazdasági eszközeinkről készült képekkel együtt, gazdasági fejlődésünk előmozdítása érdekében. Jankó azontúl, hogy nagyszerű hazafi, mezőgazdasági szakíró és üzletember, a Vidats gépgyár társtulajdonosa volt, mai szemmel kivételesen eredeti gondolkodású újítónak is tűnik. Az ő fejében született meg ugyanis a gondolat, hogy terményeik mellé magukat a magyarokat is bemutassa a világnak, tájegységek és foglalkozási csoportok alapján egyaránt.
Minden részletre ügyelő és kiváló szervezőt is tisztelhetünk benne, a terv megvalósításához ugyanis pénzre, vállalkozókedvre és nemzeti buzgalomra, önzetlen segíteni akarásra is bőven szükség volt. A világkiállítási részvételünket előkészítő bizottság elnöke, Jankó határozta meg, hogy az egyes településeken kiket: egy idős és egy középkorú férfiból, egy fiatal legényből, egy asszonyból és egy lányból álló csoportot kell megörökíteni. (Sajátos ellentmondás, hogy míg mások lefényképezéséről ilyen precízen rendelkezett, róla nem maradt fenn fotográfia.) A sorozat elkészítésének anyagi hátterét az ő felhívására a nemzeti mozgalom különböző szervezetei, köztük a Damjanich János özvegye által vezetett és Batthyány Lajos özvegye által pártfogolt Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesülete segített előteremteni adakozás, jótékonysági hangversenyek és más események megszervezésével. Ők hímezték a világkiállítás magyar termét díszítő nemzeti zászlót is.
„A falakon köröskörül hetvenhat színes photographia hazánk különböző vidékeinek népies és nemzeti öltözetét ábrázolja. Örökös is itt a nézők búcsújárása. Ez egy valóságos panoráma, mely előtt szakadatlanul húzódik a kíváncsiak hosszú serege. Más országok is állítottak ki hasonló képeket, de egynek sincs annyi nézője és csodálója” – írja az egykori szemtanú. A mai néző pedig nem tud meghatódás nélkül gondolni erre a bemutatkozásra, amellyel akkor egy elnyomott, önálló államisággal nem rendelkező nép a 23 600 kiállító egyikeként képes volt magára vonni a világ figyelmét a monumentális világkiállítási csarnokban számára biztosított harminc (!) négyzetméteren. A Times annak a véleményének adott hangot, hogy a fotográfiák „a magyar nemzeti élet esszenciáját fejezik ki”. A Londonba kiutazott Szemere Bertalan így jellemezte a kiállítást: „E palotában ím e helyen van Magyarország megszemélyesítve. (…) Tehát hazánknak individualitása nemcsak megőrizve, de elismerve is van. Egyik terem Jankó collectiv-gyűjteményével van tele. Aranyozott oszlopokkal ékesített fehér szekrényekben vannak szorosan, mert szűk a hely és sok a tárgy, de szépen és ízlésesen elhelyezve a búza, rozs, árpa, repce, kukorica, gyapjú, dohány, liszt, gubacs, cserhéj és minden egyéb. A középszekrény tetején zászlócskákkal díszesített négy-négy üveghordóban rubintszínű vörös és aranysárga boraink kínálkozva ragyognak.”
A Jankó által száz kép elkészítésével megbízott Tiedge János tehetséges pesti fényképész, a híres Vörösmarty-talbotípia és a komplett magyar irodalmi arcképcsarnok készítője volt, olyan háttérrel – műteremmel és segédekkel –, amely az utómunka, a színezés feltételeit is biztosította. Ehhez óriási műgondra és a helyszíneken készített jegyzőkönyvekre volt szükség, hogy a színek stimmeljenek. Az eredmény pedig a festmény és a fotográfia hibridjeinek tekinthető. Több mint másfél évszázaddal később is csak a csodálat hangján lehet erről a vállalkozásról és az érdekében kibontakozott mozgalomról beszélni. Tiedge és segédje (egy volt honvéd ezredes!), mint már írtam, a januárban indult utazás nehézségei miatt Pesten és környékén kívül „csak” az Alföldre és a Dunántúlra jutott el, és végül „csak” 76 kép utazott Londonba, de a szoros határidőt tekintve még így is heroikus munkát végeztek. Sopronban, Győrben, Szombathelyen, Nagykanizsán, Szegeden, Pécsen, Gyulán, Debrecenben, Aradon és Szabadkán egyaránt jártak, az osztrák titkosrendőrség megfigyelte őket.
A képsorozat töredékesen is impozáns, a magyar társadalom legkülönbözőbb osztályait, rétegeit mutatja be a csikósoktól a nemesekig. Polgárok, parasztok, béresek, kocsisok, munkások (!), huszárok, pandúr, vadászok, kanászok, arisztokrata család kapusa, inasa, kocsisa: borzongató belegondolni, hogy ezek az emberek oly sok idő angliai rejtőzködés után most újra ránk tekintenek, és hogy amikor őket nézzük, valamiként önmagunkat látjuk: a múltunkat megtestesülve. Mintha családi albumot lapozgatnánk: meg sem próbáljuk palástolni a meghatottságunkat.
Fotó: Incze László / Magyar Néprajzi Múzeum
