Hogyan lett a vízépítő mérnökből a transzformátor egyik feltalálója?

Gazdag kereskedőcsalád sarjaként, Deutsch Miksa néven látta meg a napvilágot (egyes források szerint október 24-én vagy 26-án) a ma Szerbiához tartozó vajdasági Bács községben. A középiskola után a budapesti József Műegyetem mérnöki karán kezdte felsőfokú tanulmányait, majd 1877-ben a Bécsi Műegyetemen szerzett vízépítő mérnöki oklevelet. 1878 és 1882 között építőmérnökként a Duna és a Tisza szabályozási munkáinak tervezésével foglalkozott, ezzel párhuzamosan elektrotechnikai tanulmányokat is folytatott. Zipernowsky Károly hívására 1882-ben a Ganz gyár villamossági osztályán kezdett dolgozni, Zipernowskyval közösen egy 1350 V-os, 70 Hz-es, öngerjesztésű, váltakozó áramú generátort szerkesztettek, amelyet 1883-ban gyártani is kezdtek. Dolgozott Mechwart Andrással is, akivel közösen alkották meg azt a gépet, amely a budapesti Keleti Pályaudvar világítását szolgálta.

A villanyáramot sokáig csak világításra használták, és bár az első, gyakorlatban is használható izzólámpát feltaláló Thomas A. Edison és a német Ernst Werner von Siemens is az egyenáramra esküdött, ennek nagyobb távolságra történő gazdaságos szállítását nem sikerült megoldaniuk. Az első használható eljárással 1882-ben állt elő a francia Lucien Gaulard és a brit John D. Gibbs: az indukció jelenségét felhasználó, nyitott vasmagos, primer és szekunder tekercsekkel működő készülékük váltakozó feszültségű árammal táplálta a lámpákat, de a bonyolult rendszer gyakran meghibásodott.

Az 1884-es torinói világkiállítás egy részét már így világították meg, és a Ganz gyárat képviselő Bláthy Ottó Titusznak feltűnt, hogy a rendszer nem alkalmaz zárt vasmagot. Próbaként – természetesen titokban – vasrúddal rövidre zárta az induktor pólusait. Hazatérve Zipernowskyval vizsgálták, hogyan lehetne egy áramforrásról egyszerre több lámpát táplálni. A párhuzamos kapcsolást Déri vizsgálta és új elosztórendszert dolgozott ki.

Déri és Zipernowsky 1885. január 2-án nyújtották be szabadalomkérelmüket párhuzamos kapcsolású, 1:1-től eltérő, tetszőleges áttételű váltóáramú induktorok alkalmazásán alapuló (akkor még nyitott vasmagú) elosztórendszerre. Márciusban Bláthyval kiegészülve már hárman adták be a zárt, pólus nélküli vasmagú trafó szabadalmát, mely a köpeny- és magtranszformátort, továbbá a szigetelt vashuzalból vagy lemezből készült vasmag különböző változatait is magában foglalta – ekkor használták először a transzformátor szót. A transzformátoros elosztó rendszer nagy előrelépést jelentett: a párhuzamos kapcsolású készülékek feszültsége nagymértékben függetlenedett a terheléstől, a zárt vasmag alkalmazásával a mágnesező áram elfogadható értékre csökkent, javult a hatásfok.

A feltalálók nevének rövidítéséből világszerte ZBD-modell néven ismertté vált első berendezés luzerni szállodák világításához került, a másodikat az Edison cég vásárolta meg egy milánói színházhoz, az új rendszerre épülő első nagy erőművet Róma városa rendelte a Ganztól. A feltalálók a fontosabb ipari országokban szabadalmaztatták a rendszert, amelyet sokan mégis jogtalanul utánoztak – a Ganz általában megnyerte az emiatt indított pereket.

Déri 1889-ben az újonnan alakult bécsi Internationale Elektrizitäts-Gesellschaft (IEG) alkalmazásába lépett, igazgatóként ő szervezte meg és rendezte be a bécsi villamos erőművet. 1897-ben szabadalmaztatta örvényáramú (eredeti nevén: Foucault-áramú) fékkel kiegészített fékszerkezetét, amelyet akkor vasúti kocsikhoz fejlesztettek ki. A találmány jelentőségét mutatja, hogy még ma is lehet találkozni olyan korszerű megoldásokkal, amelyeknél fékekben, tengelykapcsolókban az örvényáramú erőhatás adta lehetőséget használják ki. 1898-tól kompenzált egyenáramú gépén dolgozott. Egyfázisú repulziós motorként induló felvonómotort is készített kétféle pólusszámú tekercseléssel. A világszerte Déri-motor néven megismert találmány nagy hiányt töltött be: a felvonókat ugyanis a használatban lévő egyetlen motortípussal sem tudták biztonságosan üzemeltetni.

A világhírű mérnök összesen tizenöt szabadalmaztatott találmányt hagyott az utókorra. Tiszteletbeli, illetve levelező tagja volt a bécsi és a berlini elektrotechnikai egyesületnek, 1900-ban elnyerte a párizsi világkiállítás nagydíját. 1938. március 3-án, 84 éves korában hunyt el az olaszországi Meranóban, ahol visszavonultan élt. Tiszteletére a budapesti Józsefvárosban utcát neveztek el róla, több iskola viseli nevét, emlékére a Magyar Elektrotechnikai Egyesület 1960-ban díjat alapított; a fővárosban, Baján és Pécsen emléktáblája található.