Krippel Mária néven a bakonyaljai Ászár (ma Komárom-Esztergom vármegyei) faluban jött a világra, ahol apja uradalmi ács volt. Anyja tanult embert akart nevelni gyerekeiből, ezért Győrbe költöztek, ahol apja megyei hajdú lett. Anyját ötéves korában vesztette el, ezután Pannonhalmán nevelte a nagynénje. A négy elemi után cselédnek adták, szolgált Bécsben is, az 1866-os osztrák–porosz háborúban markotányosnő volt: vizet, élelmet hordott a katonáknak, ápolta a sebesülteket. Tizenhat évesen megszökött egy vándor színtársulattal, színpadra először Székesfehérvárott kardalosként és statisztaként lépett. A fiatal lány többre vágyott, és a Budai Népszínházhoz szerződött, a Horváth-kerti színpadon – immár Jászai Mari néven – már néhány szavas szerepekben is feltűnt.
1869 tavaszán hozzáment színésztársához, a nála tíz évvel idősebb Kassai Vidorhoz, akinek komolysága, műveltsége bámulattal töltötte el a hatalmas tudásvággyal megáldott fiatal Jászait. Együtt szerződtek a kolozsvári színházhoz, ahol a kezdő színésznő akár boldog is lehetett volna, ha nem kellett volna éheznie, mert minden pénzét színpadi ruhákra költötte.
Híre a fővárosba is eljutott, s a Nemzeti Színház intendánsa csak azért utazott le az erdélyi nagyvárosba, hogy a nyugalomba vonult Jókainé Laborfalvi Róza tragikai szerepkörére szerződtesse. 1872. április 3-án mutatkozott be a mai Múzeum körút és Rákóczi út sarkán álló Nemzetiben a Bánk bán Gertrudis királynéjaként, s néhány hónapi megszakítással több mint ötven éven át tündökölt az intézményben. (Egy évadot a századfordulón a Vígszínházban töltött, 1901-ben úgy tért vissza a Nemzetibe, hogy Széll Kálmán miniszterelnök felajánlotta neki az örökös tagságot.) Veleszületett tehetségét állandóan fejlesztette, és óriási hatású művész vált belőle. Színpadi játékát és versmondását egyaránt emelkedett, nemes pátosz hatotta át, képességei lehetővé tették, hogy kivételes egyéniségeket ábrázoljon. Zengő alt hangja élettel töltötte meg a nemes veretű szövegeket, a színpadról tanított egy országot az igazi méltóságra. 1883-ban ő volt Az ember tragédiájának első Évája, húsz Shakespeare-hősnőt játszott el, és elsőként alakította magyar színpadon az antik tragédiák hősnőit: Antigonét, Iokasztét, Elektrát. Mindig az egész darabot ismerte, nem csak a saját szerepét.
Művészetének csúcsát minden megítélés szerint Szophoklész Elektrájában érte el. Szinte eggyé vált a szereppel: „Ezért érdemes volt születni. Maga Elektra vagyok” – írta naplójába. Hasonlóan a sajátjának érezte Grillparzer Medeáját, az 1887-es bemutató után harminc éven át alakította páratlan sikerrel a szerepet. Kiválóan megtanult ógörögül, németül, angolul és franciául, Ibsen John Gabriel Borkman című darabját az ő fordításában vitte színre a Nemzeti társulata. Számos alkalommal adott önálló estet, 1914-ben két korai némafilmben is szerepelt. Petőfi nagy rajongója és Széchenyi István csodálója volt, szilveszterenként felkereste Petőfi kiskőrösi szülőházát, hogy verseivel emlékezzen a költőre.
Utálta a képmutatást, túláradó temperamentuma, életszomja szenvedélyes kapcsolataiban is kifejezésre jutott.
„Sosem volt méltó társam a színpadon. Az életben sem. Én mindig szárnyalni akartam, és a hősöm mindig a föld felé húzott” – írta keserűen. Életfilozófiáját így fogalmazta meg: „Az élet célja: az élet. Nagyon élni, jól, rosszul, ahogy jön, és ahogy az ember hajlamai akarják… Minden dicsőségnél, minden tehetségnél többet ér: szeretni. Nem az, hogy az embert szeretik, hanem az, hogy az ember szerethet! Ez az élet értelme.”
Gyakran adakozott, pedig napi jövedelmén kívül nem volt vagyona, ezért az Elektra-előadások bevételét ajánlotta fel jótékony célokra. Az első világháborúban mindenét, ékszereit, ruháit is szétosztotta a szegény katonák között, hozzájárult a kolozsvári Mátyás király-szobor felállításához és szülőfaluja iskolájának felújításához is.
Idős korában gondolatait, művészi tapasztalatait a világgal is megosztotta: cikkeket írt a magyar nyelvhelyességről és a színészi alkotómunka módszereiről.
1926. október 5-én, 76 éves korában hunyt el egy budai szanatóriumban cukorbetegség következtében.
A halála után nyilvánosságra került naplója és emlékiratai színháztörténeti szempontból is értékesek. Már életében emléktáblát helyeztek el ászári szülőházán, amely napjainkban emlékházként működik. Síremléke a Fiumei Úti Sírkertben, mellszobra, Strobl Alajos alkotása az új Nemzeti Színház előcsarnokában látható. Nevét viseli a Margit híd pesti hídfőjénél lévő tér, ahol egykor lakott, róla nevezték el a legmagasabb állami színművészeti elismerést, valamint többek között a tatabányai színházat is. Kocsis István erdélyi író monodrámát írt róla (1982), amelyet az elmúlt években már több teátrum is műsorra tűzött.
