Valamikor 1979 őszén érkezett a településre Gelu Păteanu, akit akkor éppen frissen űzött el a Secu Bukarestből. Nyilván teljes bizonyossággal azóta sem tudjuk, hogy a hatalom kötött-e vele bármilyen alkut a távozását illetően, vagy csak egyszerűen közölték vele, hogy ideje volna eltűnni a fővárosból. Ekkoriban Gyalu bácsi – ahogy Kányádi Sándor magyarította a nevét – már majdnem egy évtizede dolgozott A Hét szerkesztőségében, mint hivatalos fordító és vett részt a korabeli irodalmi életben, amennyire ezt engedték neki.
Kevesen tudják, hogy jelentékeny költő volt. Már bukaresti évei előtt a cenzúra feketelistájára került, valamelyest ez a tény volt a mozgatórugója műfordítói karrierjének is, igazából a verseitől volt kibukva a hatalom, tudták, hogy az önkifejezésben korlátozott alkotóember halála az elhallgattatás. A versei egyébként tematikájukat illetően semmi kirívót nem tartalmaznak, olyanok, mint minden tehetséges ifjú költő versei: szerelemről, metafizikáról, az élet egyéb kérdéseiről szólnak, néhol elegáns humorral fűszerezve. A securitatés megfigyelési dossziéinak ismeretében (egyébként 1952-től minden lépését megfigyelték) tudjuk azt, hogy az írásairól készült két „szakavatott” lektori jelentés, amelyek az ügycsomó legtetejére kerültek és amikor ez a megfigyelési dosszié tovább került egy-egy újabb részleghez, az ügyet átvevő tiszt ezekkel a jelentésekkel szembesült, amelyekben konkrétan leírták, hogy a versei lázítóak, frivolak és nem alkalmasak az olvasásra. Innen pedig a hatóság tudta és tette a dolgát. Így dobták vissza első kötetének a kéziratát a Dacia kiadónál, amikor is teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a szocialista Romániában költőként soha nem szólalhat meg. Leegyszerűsítve így nem lett költő Gelu Păteanu. Ezt a bizonyos kéziratot hellyel-közzel a megfigyelési dossziéból sikerült rekonstruálnom, mai napig kiadásra vár.
Azt is kevesen tudják, hogy a fenti előzmények után Etéden Gelu Păteanu több irodalomtörténeti artefaktumot tett le az asztalra: az egyik ilyen volt a Toldi briliáns román nyelvű fordítása, amelyet 1956-ban kezdett el, és az etédi éveiben fejezett be, a másik pedig a több mint száz, magyar nyelven íródott szerelmes verse, amelyekből a néhai Majla Sándor kiadásában jelent meg posztumusz A fekete madonna című gyűjtemény a székelyudvarhelyi Ablak Kiadónál 1997-ben.
Gyalu bácsi irodalmi érdemeit még hosszan sorolhatnánk, ráadásul hangsúlyosan azokat a tényeket, amelyek mind az etédi éveihez kötik. Számtalan fordításkötete jelent meg ekkoriban, irodalmi találkozók gyakori vendége volt és az erdélyi értelmiségi ellenállás megfigyelt és üldözött alakja is. Rendszeresen ellátogatott – hol gyalogosan, hol biciklivel – a fehéregyházi Petőfi-ünnepségekre és talán az egyik legnagyobb vállalása az volt, hogy a helyi iskolában tanította a gyermekeket nap mint nap román és magyar irodalomra. A magyart második anyanyelvének tekintette, példásan szépen beszélt, minden nyelvi megnyilvánulását a magasfokú igényesség jellemezte. Életét a román–magyar együttélés kérdéseinek megoldására szentelte, politikai nyilvános beszédeiben, előadásaiban és esszéiben a két nemzet együttélésének lehetőségeit kutatta és magyarázta.
1990-ben el kellett menekülnie nemcsak Etédről, de az országból is, Budapesten telepedett le, az ELTE román karán lett oktató, de tanított a Miskolci Egyetemen is. Ekkor már megjelenhettek a versei, de igazi költői karrier a rendszerváltás után sem várt rá, elsősorban műfordítóként és politikai harcosként emlékezik rá az utókora. E bekezdés első mondata, tudom, hogy némi kifejtést igényelne, de nem szeretnék itt most sejtések alapján feltételezéseket felvázolni mondjuk arról, hogy ezekben az etédi években kik és hogyan jelentettek róla és a távozásában is kik játszottak szerepet. A hivatalos verzió kiolvasható a korabeli sajtóból, megemlékezésekből, sokan megemlékeztek írásban is a Gyalu személyéhez fűződő viszonyukról. Az életét kutatva viszont engem a tények érdekelnek, illetve ezek hiánya, ami jelen esetben beszédes lehet: a megfigyelési dossziéja csupán az etédi évek kezdetéig hozzáférhető, vele kapcsolatos dokumentumok a nyolcvanas évekből alig vannak…
Dióhéjban ez a története Gelu Păteanunak, aki egyszer úgy határozta meg önmagát, hogy román nemzetiségű magyar és valahogy ekként is élt. Hidakat keresett és ha nem talált, hát épített az erdélyi nemzetiségek között, valami érthetetlen és elkötelezett szeretettel hitt az emberi kultúra univerzális, nyelveken túlmutató értékeiben. Az, aki hetven szépirodalmi kötetet fordított le élete során, minden bizonnyal egyszemélyben is intézmény, és erre a vállalásra épül rá még az a költői életmű, amelynek a sorsa mind a mai napig az elhallgatás maradt.
Ez volt az a bizonyos elszalasztott irodalmi történeti pillanat Etéden, bár tényleg akkor és ott ez nem történhetett volna másként. De ma?
