Apja, a pogánynak született Jagelló Ulászló litván nagyfejedelem I. (Nagy) Lajos magyar király lányát, Hedviget feleségül véve és a kereszténységre áttérve szerezte meg a lengyel trónt. Hatvanéves volt, amikor negyedik házasságából megszületett első fia, Ulászló, aki tízéves volt, amikor apja halála után megkoronázták, de 1438-as nagykorúsításáig régenstanács kormányzott helyette.
Magyarországon 1439 augusztusában halt meg az 1437-től két éven át uralkodó első Habsburg király, Albert. Felesége, a régens Luxemburgi Erzsébet (Zsigmond király lánya) ekkor már várandós volt, így két párt alakult ki: a főként bárókból és főpapokból álló csoport a még meg sem született gyermeknek szánta a koronát. A másik, a főleg a megerősödött köznemességet képviselő párt viszont tartott Erzsébet ambícióitól és a német befolyástól, és azt is hangoztatta: a török veszély miatt az ország sorsát nem lehet egy csecsemőre bízni. Választásuk a 16 éves lengyel királyra esett, hiszen a két országot I. Lajos uralma alatt, 1370 és 1382 között perszonálunió fűzte össze.
Időközben azonban a hazai helyzet alapjában változott meg: Erzsébet februárban fiúgyermeknek, a későbbi V. (Utószülött) Lászlónak adott életet. A csecsemőt májusban Szécsi Dénes esztergomi érsek az Erzsébet udvarhölgye által Visegrádról ellopott Szent Koronával Székesfehérváron meg is koronázta, így László törvényes király lett. Erzsébet ezután fiát és – megőrzésre – a koronát is volt férje rokonára, a későbbi III. Frigyes német-római császárra bízta. A korona csak 1458-ban, Hunyadi Mátyás uralkodása alatt került vissza Magyarországra.
Áprilisban Magyarországra érkezett I. Ulászló, ezzel polgárháború vette kezdetét, amelyben Ulászló oldalán állt többek között a kezdetben Erzsébetet pártoló Újlaki Miklós, az ország leggazdagabb főura, a nádor, az országbíró és a tárnokmester. Erzsébet hívei fogyatkoztak, a királyné legfőbb támogatója, Cillei Ulrik Győr közelében fogságba esett, Garai László macsói bán seregeit 1441 elején megverte az Ulászló feltétel nélküli híveként felemelkedő Hunyadi János, de a Felvidék egyes részein tartották magukat a cseh Jan Giskra zsoldoshadai.
Az ország rendjei 1440. június 29-én a budai országgyűlésen egyhangúlag érvénytelenítették V. László koronázását. Július 17-én a Lászlót is megkoronázó Szécsi Dénes esztergomi érsek I. Ulászlót is királlyá koronázta, de a Szent István király ereklyetartójáról leszedett koronával, ami ugyan nem felelt meg mindhárom törvényes kritériumnak, de a jelen lévő rendek egyenértékűnek nyilvánították a Szent Koronával végzett szertartással.
A polgárháború végeztével Ulászló figyelme az Oszmán Birodalom jelentette egyre nagyobb fenyegetésre irányult. Az időközben a temesi főispáni és a nándorfehérvári kapitányi tisztséget is elnyerő Hunyadi többször is sikeresen viselt hadat a török ellen, diadalai Európa-szerte terjedő hírének nyomán IV. Jenő pápa 1443 elején keresztes hadjáratot hirdetett. A mélyen hívő és Hunyadit csodáló I. Ulászló személyesen is részt vállalt az ütközetekben, kitűnt vitézségével és bátorságával, népszerűsége tetőfokára hágott. Az 1443 októberében kezdődött és januárban véget ért hosszú hadjáratban a magyar seregek egészen Szófiáig jutottak, s most először az addig agresszíven terjeszkedő Oszmán Birodalom területén nyertek csatákat.
A birodalmában kitört lázadások miatt is nehéz helyzetbe került II. Murád szultán rendkívül kedvező feltételekkel ajánlott békét Ulászlónak, az augusztusban titokban megkötött tízéves tűzszünetben szerepelt Szerbia kiürítése és jelentős hadisarc megfizetése. A pápai legátus azonban úgy vélte, itt az idő a török végleges kiűzésére, s miután előre mentesítette a királyt az esküszegés következményei alól, Ulászló úgy döntött: a békét felrúgva meglepetésszerű támadással megszállja az egész Balkánt, miközben az itáliai hajók megakadályozzák a török erősítés átkelését Európába.
A királynak azonban csak a vártnál kisebb sereget sikerült toboroznia, a genovaiak pedig busás összegért mégis átvitték Murád katonáit a szorosokon. Az 1444 szeptemberében útnak induló sereg csatát nyert Vidinnél és Nikápolynál, majd csatlakozott hozzájuk II. Vlad havasalföldi fejedelem is. Az akkori török főváros, Edirne elfoglalására indult 20 ezer fős had november 10-én Várnánál vállalt csatát a csaknem háromszoros túlerőben levő oszmánok ellen. Az ütközet Hunyadi hadvezéri tehetségének köszönhetően már-már a keresztesek felé billent, amikor a becsvágyó és önfejű király néhány emberével frontálisan a janicsárok falának rontott, hogy végezzen a szultánnal. Bár vitézül küzdött, megölték, és lándzsára tűzött fejét körbehordozták a harcmezőn. A magyar seregben kitört a pánik, amelyen Hunyadi sem tudott úrrá lenni, s később csak nehezen tudott hazavergődni.
A király holtteste nem került elő, így a magyar rendek csak kétéves interregnum után, 1446-ban ismerték el királynak a hatéves V. Lászlót, kormányzónak Hunyadi Jánost választották meg.
