A százéves háború alatt, az akkor angol birtok Bordeaux-ban született 1367. január 6-án, nagyapja III. Eduárd, apja a trónörökös Eduárd, a „Fekete Herceg” volt. Miután egy év leforgása alatt mindketten meghaltak, 1377. július 16-án a tízéves Richárdot koronázták Anglia királyává, helyette az első években a nagybátyja, Genti János lancasteri herceg befolyása alatt álló királyi tanács kormányzott.
Uralkodásának első nagy válságát az 1381-es parasztfelkelés jelentette. Az 1347–1352 közötti első nagy pestisjárvány az angol lakosságot is szó szerint megtizedelte, de a parasztság terhei nem enyhültek. Amikor a százéves háború miatt kiürült kincstár feltöltésére újabb adót vetettek ki, az elkeseredett jobbágyok Wat Tyler vezetésével fegyvert fogtak.
A felkelők egy része hazaindult, de a többiek fosztogatni kezdtek, meggyilkolták Canterbury érsekét, felégették Genti János palotáját. A király másnap újra találkozott Tylerrel, akit a londoni polgármester meggyilkolt, Richárd pedig tekintélyét latba vetve lecsillapította a tömeget. Ezután ígéreteit visszavonta, a felkelést könyörtelenül leverték.
Richárd 1382-ben IV. Károly német-római császár lányát, Annát vette feleségül, hogy megszerezze apósa támogatását a franciák ellen. A következő évben a pápák évszázados avignoni fogságát követő nyugati egyházszakadás alatt Róma hűségén maradt Richárd franciaországi keresztes hadjáratot hirdetett. (A székhelyét Rómába visszahelyező XI. Gergely halála után, 1378-ban a konklávé az olasz VI. Orbánt választotta pápának, de francia támogatást élvező bíborosok ellenpápát is választottak VII. Kelemen személyében, akinek székhelye Avignonban maradt, a skizma csak 1415-ben ért véget.) A szervezetlen angol sereg csúfos vereséget szenvedett, s két évvel később a franciákkal szövetséges skótok is benyomultak Angliába. Richárd személyesen vezetett büntetőexpedíciót ellenük, de dolgavégezetlen tért haza.
Amikor 1386-ban újabb adók kivetését kérte, a „csodálatos parlament” ezt bizalmasai, legfőképp a bankárból gróffá emelt Michael de la Pole kancellár eltávolításához kötötte, valamint ahhoz, hogy a pénzügyeket egy bizottság felügyelje. Richárd ezt megtagadta, ezután a Gloucester hercege által vezetett főurak, „a folyamodó lordok” immár hazaárulással vádolták meg Richárd kegyenceit, akiket csatában le is győztek. A király fogcsikorgatva engedni kényszerült, a „könyörtelen” parlament 1388-ban halálra ítélte bizalmasait, s azokat, akik nem tudtak elmenekülni, kivégezték.
A kormányzást ismét kezébe vevő király változtatott politikáján, az előző évek válságaiért pedig rossz tanácsadóit tette felelőssé. Arra törekedett, hogy a folyamodó lordokkal egyetértésben kormányozzon, nem emelte az adókat, kibékült nagybátyjával, kerülte a parlamenttel való nyílt konfliktust. 1396-ban fegyverszünetet kötött a franciákkal, ezt megerősítendő 1396-ban elvette a mindössze hatéves francia Valois Izabellát, VI. Károly francia király lányát. (Első felesége, a gyermektelen Luxemburgi Anna két évvel korábban meghalt.) Az új házasság azonban sokak nemtetszését váltotta ki, mert azt jelentette, hogy a királynak hosszabb ideig nem lesz utódja. Richárd 1394-ben nagy sereggel támadt Írországban az angol birtokokat fenyegető kelta királyságokra, és egy időre többet behódolásra kényszerített.
1397 nyarán a még életben lévő folyamodó lordokat letartóztatta, száműzte vagy kivégeztette, emellett számos kisebb rangú nemes és polgár ellen is pereket indított, akiknek vagyonát elkobozták. A dühkitörésekre hajlamos király nyílt egyeduralmat vezetett be: a parlament hatalmát egy hozzá hű főnemesekből álló bizottságra ruházta, adományokkal hozzá hű új arisztokráciát emelt fel, hatalma isteni eredetének hangsúlyozására a leghatalmasabb uraknak is térdre kellett borulniuk előtte, aki kritizálni merte, azt eltávolította udvarából.
A gyermektelen Richárd fenyegetést látott trónjára nagybátyjában, a rendkívül gazdag Genti Jánosban, a szintén királyi származású Lancaster-ház fejében. A herceg 1399-ben bekövetkezett halála után nem engedte, hogy vagyona a törvényes örökösre, a Párizsba száműzött Henrikre szálljon, hanem elkobozta azt. A jussát követelő Henrik 1399 júniusában visszatért Angliába, ahol a világi és egyházi hatalmasok mögé álltak. Az Írországban hadakozó Richárd csak júliusban tudott hazatérni, s a helyzettel szembesülve harc nélkül megadta magát. A királyt a Towerbe zárták, s 1399. szeptember 30-án a parlament ülésén lemondott a trónról, más krónikák szerint azonban ragaszkodott koronájához, és végül a parlament egyhangú döntéssel mondatta le.
Bár erre nincs bizonyíték, valószínűleg őrei éheztették halálra, mert Henrik attól tarthatott, ha Richárd életben marad, hívei megpróbálják kiszabadítani és visszaültetni a trónra. Tetemét a legenda szerint közszemlére tették, hogy mindenki megbizonyosodhasson róla: valóban elhunyt s nem erőszakos halált halt. Shakespeare királydrámája II. Richárd uralkodásának utolsó időszakát és bukását beszéli el.
