A legenda szerint Pablo Picasso nevezte Aba-Novák Vilmost barbár zseninek, mikor 1937-ben a párizsi világkiállításon az egyik alkotását megpillantotta. De ki volt ez a zseniális festőművész, aki táblaképein és freskóin egyaránt összetéveszthetetlenül látványosat és maradandót alkotott? A Nemzeti Galéria márciusi Múzeum+ online programja az ő életművét járta körül.
Aba-Novák Vilmos egyike azon festőművészeinknek, akiknek életművét jól ismerhetjük, mert filmfelvétel is tanúskodik virtuóz alkotói stílusukról. Aba-Novák gyorsan és biztos kézzel készítette festményeit, és szinte mindegy volt neki, mekkorákat. Művészetét a gyorsan pergő filmhíradókhoz is hasonlították, annyira mozgalmas, látványos képeket alkotott. Kállai Ernő művészettörténész úgy vélte, hogy „nincs az a mozihíradó, amely fürgébben és változatosabban nyüzsögtetné a látnivalók eleven sokadalmát, mint Aba-Novák piktúrája”.
Művészi pályára készült már gyermekkora óta, állandóan rajzolt, ezáltal memorizált minden motívumot, formát. A rajzokra elkészültük után már nem is volt szüksége, mert bármikor elő tudta őket varázsolni a fantáziájából. 1912-től Révész Imre tanítványaként pallérozódott a Képzőművészeti Főiskolán. Mivel több Novák vezetéknevű társa volt, megkülönböztetésképp előnevet választott. A legenda szerint egy lexikont csapott fel, és abban bökött rá egy névre, de nem volt véletlen, hogy a könyv első lapjairól választott, mert azt szerette volna, ha senki sem előzi meg. Így lett Aba-Novák Vilmos. „Tehát volt már egy előlegezett művésznevem és mérhetetlen nagy ambícióm”– írta naplójában.
Az első világháború idején alig húszévesen vonult be, négy évig szolgált. Jobb vállán lövés érte, emiatt több hónapra le is bénult. Művészálmai elszállóban voltak, de hihetetlen akaraterővel felgyógyult, így tovább építhette festői karrierjét.
Festményeit óriási rutinnal készítette: biztos kézzel vázolta fel a témát, majd a maga által kevert festékkel kente a fatáblákra élénk színeit.
1929-től 1931-ig ösztöndíjjal az itáliai mesterek műveit tanulmányozta Rómában, és megbizonyosodott arról, hogy azok festményei maradtak a legfrissebbek, akik temperát használtak a fa táblaképeikhez. Ezért ettől fogva ő is ezt alkalmazta.
Élénk színek, mozgalmas témák jellemzik a műveit. Kedvelte a falusi búcsúkat, vásárokat és a cirkuszi jeleneteket.
Alkotásai összetéveszthetetlen technikája miatt könnyen beazonosíthatók. A lendületesen felvitt festékfoltokat, amelyeket gyakran pengével kapart vissza, vékony ecsettel apró részletekkel egészítette ki, transzparens felületet létrehozva.
Elsősorban monumentális művészetéről ismert. A festészet legmagasabb fokának tartotta a freskókészítést, de egzisztenciális kérdés is volt számára a nagyszámú egyházi és közmegrendelés, amelyek a hazai mecénásréteg hiányát pótolták.
Nagy formátumú műveivel mindig üzenni kívánt, és ezt mondatokkal, szövegekkel egyértelműsítette.
Gyorsasága a monumentális festészetben is megmaradt: terveiről szénvázlatokat készített, amelyek kontúrjait szénporral kilyuggatva „felrajzolta” az alakokat a falra, majd kollégái, tanítványai segítségével véglegesítette alkotásait.
Római ösztöndíjának célja is az volt, hogy az olasz novecento irányzat tanulmányozásával megújítsa az egyházművészetet, és ne csupán neobarokk művek szülessenek e témakörben. A városmajori templom, a szegedi Dömötör-torony, a jászszentandrási templom és a szegedi Hősök kapuja őrzi expresszív figuráit és erős üzeneteit.
„Van téma, mert élek, és van
véleményem róla. Ezt közölni kell”– vallotta.
Az idézetek A magyar festészet mesterei sorozat Aba-Novák Vilmos (Kossuth Kiadó, 2009) című kötetéből valók. Képek forrása: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria.
A nyitóképen Aba-Novák Körhinta (1931) című festménye (részlet).
Képek forrása: Magyar Nemzeti Galéria
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
