A bosszúspirál toposza és a statárium gonosza: a banalitáson túl

Ha már retrospekció és eme „átkos”, közelebbi múlt: ez korántsem az első, sem egyetlen alkotás a Závada-életműben, ahol a közép- és módosparaszti rétegek vesszőfutása áll a középpontban, elvégre a sort márt az 1986-os Kulákprés szociográfia megnyitotta. Ez a tendencia illeszkedik a kommunizmus elmúlt évtizedekben világszerte paradigmává szilárdult bírálatához, amelyet többek között olyan rangos szerzők művei fémjeleznek, mint a terézvárosi születésű Arthur Koestler, Ayn Rand, Milovan Gyilasz, Efrájim Kishon vagy a néhai Milan Kundera.

Már Závada megelőző, Természetes fény című könyve is – egyéb fókuszai miatt érintőlegesen – megragadja pillanatfelvételekkel és gazdag fotódokumentációval a szóban forgó történéseket, ahol is a második világháború „csöbörét” a Történelem a berendezkedő kommunizmus „vedrére”, vesztőhelyeire váltja – a terror, a túlkapások és traumák új formáival. Az új hatalommal szemben, illetve előbbi célkeresztjében a fordulat után azok állnak, „akiknek anyagi vagy szellemi pozíciójuk tekintetében nagyon is van vesztenivalójuk. Ők az evangélikus gazdabirtokostól, tanítótól vagy géplakatostól a katolikus nagykereskedőig vagy ügyvédig szorongva tekintenek a megszállókra. Betartanak-e vajon bármit is a civilizáció normáiból, a magántulajdon, a személyes szabadság, a szakértelem, a keresztény hit és erkölcs, a kultúra, egyáltalán az elemi emberi érintkezés, a tisztesség vagy az illem tekintetében?” (2014: 423).

A Pernye és fű szintén, a korábbi könyvhöz hasonlóan a megelőző epizódokig pörgeti vissza a történések szalagját, viszont az új hóhérok áldozatai az imént felsoroltak helyett leginkább a kulák és középparaszti egyének, családok és csoportok.  

Természetesen és érthető módon jelentős hagyományai vannak a Rákosi-időszak kegyetlen konfliktusai bemutatásának és annak, hogy a riportműfaj vakuja villantja fel a vidéki vérengzéseket, visszásságokat. A Pernye és fű sokat foglalkozik a népi írói mozgalom „műhelytitkaival”, ezért gyorsan illik megemlékezni két alkotásról, mielőtt továbblépnénk. „Ki csúfolta meg […] a legmélyebb indulatjában, a legigazibb érzelmében, ha nem ez a hatalom?” – mondja egy bizonyos Balogh Anti Igazgató Jóskának Sánta Ferenc szimultanista Húsz óra (1964: 251) c. regényében. Ugyancsak e műben közli a budapesti újságíróval a tanács- és korábbi téeszelnök egy bizonyos Máté elvtárssal kapcsolatban, hogy „sokat megcsinált ő, amit embernek nem vón szabad” (1964: 122), illetve a kocsis karakter sem véletlenül jelenti ki, hogy „ez a Varga Sanyi tán még a saját anyját is elvitette volna a Rákosi-időben” (1964: 142).

Hasonlóképp, Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból (1963) című szociográfiájában érdekes párhuzamokra lelünk e korszak népi írói feldolgozói részéről: „Azelőtt – mondta – hol ezért, hol azért zaklatták a parasztot, s közben attól kellett tartania, ha szól, a legvacakabb ügyből, egy indulatosabb vakkanásból is kimondhatatlan baja származhat. Érdemes lenne elszedni a papirosokat, és összeszámolni, hogy Rákosiék idején hány paraszt ellen indítottak ilyen vagy olyan eljárást. Egész biztos, ijesztő adatokra bukkanhatnánk. Volt olyan eset is, hogy az egyik gazda szérűjében két-három elhullajtott búzakalászt talált a rendőr. Az illetőt kétezer forintra megbüntették. Nem tudta kifizetni, erre elvitték Inotára kényszermunkára” (1963: 202).

Ezeket az előzményeket mérlegre téve, ami újszerű a Pernye és fűben az tehát nem is annyira a máskülönben kritikus jelentőségű témaválasztás, hanem az idősíkok és a műfajok eleven és dinamikus dialógusa. Hiszen az ötvenes évek statáriális közösségi üldözéseinek tragikuma egy dokumentumfilm készítő társaság nyolcvanas évek végi mindennapjainak amolyan „werknaplós” archív felvételei közé ékelten elevenedik meg.     

Mindennek színtere a korabeli Békés megye, amelynek Köröstarcsa, Füzesgyarmat, Fábiánsebestyén vagy Gyula települések alkotta társadalomtörténeti tablóján az elkövetők „Mindent kipusztítottak! Annyira elvakultan dolgoztak. És üldözték végeredményben a középparasztságot is” (2024: 44). Vagy, miként az ártatlanul elítélt Molnár Sándor lánya, Hajduné felidézi: „Ez egy kulákmegfélemlítés volt” (2024: 55). Amelynek során „kisebb dolgokért is akasztottak”, például szalonnasütésért, sőt, apácanővér általi tetűirtás tyúkólban (2024: 442). 

Csakis egyetérthet a kutató, az érdeklődő, az érintett leszármazott, illetve a visszaemlékező a könyv azon megállapításával, hogy ezekről „az üldöztetésekről milyen szégyenletesen keveset tudunk. Hogy miként lehetne vajon kideríteni, egyáltalán hány embert hurcoltak meg a különféle processzusok során. Eltelt majdnem negyven év anélkül, hogy a történtekről érdemben akárcsak szó esett volna” (2024: 247).

A korántsem új téma Závada általi e jelen kidolgozása eredeti, mivel morálfilozófiája nem azonos a „gonosz banalitásának” arendti értelmezésével (1964: 315-6); nem menti fel az akkori rendszert annak tehetetlensége miatt, sem annak arctalan kiszolgálóit. Nincs tehát, szemben az eichmanni példázattal, olyan „gondolattalan”, „valóságtól eltávolodott” hétköznapi emberekről szó, akik pusztán mintegy „rutinból”, kritikátlanul hajtották végre a rendszer parancsait. A tótkomlósi író ehelyett nagyon is egyénekre lebontva vizsgálódik, személyes ösztönzőkre összpontosít, konkrét és jelentős mozgástérrel kalkulálva (mindez a „vérbírókra”, ekképp a poszttraumás perlekedő pribék Sárkány Györgyre és az emberarcú, esendőn is erkölcsös Kuthy Frigyesre egyaránt igaz). Mindenesetre, ahogy már említettük fentebb, eközben egy-két évtizeddel régebbre tekint az egyes mozgatórugók megítélésekor, olyan arcképcsarnokot hívva életre, amelyben – miként egyes Sánta-karakterek esetében, mindenki a maga módján éli meg a saját alternatív igazságát.

A statárium többnyire nem ex nihilo mutatkozik meg a závadai absztrakcióban, hanem a totalitárius rendszerek „arkhimédészi törvényszerűsége”, avagy egy bosszúspirál későbbi szakaszaként. Más szóval: a könyv kulákellenes szadizmusa mögött többnyire ott állnak a nemzetiszocializmus lelki megrázkódtatásai. Azt, hogy az író inkább tárgyilagosan relativizál (?) itt, vagy inkább fiktív szálakat helyez tágabb történelmi összefüggésekbe, Sánta „sátáni” szavaival (2013: 282) „ki-ki maga döntse el”. Az egyik lehetséges olvasat az, hogy Závada legújabb 2024-es kötete a tágabb közép-kelet-európai irodalom azon hagyományaihoz csatlakozik, amelyekben központi helyen áll a XX. századi megtorlásciklus, illetve a sorsfordulatok toposza (l. Ivan Klíma: Se szentek, se angyalok, Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk, Dacia Maraini: Végállomás Budapest stb.)

Négy életutat, illetve cselekménybeli pályafutást emelnénk ki ezúttal, amely e lineáris, egymásrautalt bosszúspirált példázza. Az első közülük Ligeti László, a kommunista politikai rendőrség parancsnoka, aki az egyik főszereplő, Kuthy Vilmos apját, Frigyest ért pszichológiai és testi kínzásokért felelős. Noha Frigyes megvédte az orosházi gettót, mégis megvádolják a fordulat után háborús és népellenes  bűnrészességgel, melyek eredményeként, igen ironikusan, két és félévet kap 2024: 494-9). Távolról emlékeztet e karakter az evangélikus lelkész Sztehlo Gáborra, akinek mentőtevékenységét a berendezkedő hatalom későbbi ellehetetlenítésével „honorálta”, és részben a ferencvárosi csatár, nemzeti ellenálló Tóth-Potya Istvánra is, aki ugyanakkor már nem érhette meg a fordulatot.

Visszatérve a Pernye és fűre: Kuthy bántalmazója Ligeti, aki néhány évvel korábban szabadult a munkaszolgálatból, ahová zsidó származása miatt internálták. Fogva tartása alatt apja öngyilkosságot követett el, hogy elkerülje a deportálást, míg anyját, fiatal feleségét és nyolcéves kislányát koncentrációs táborba hurcolták és meggyilkolták. Ahogyan az érintett Vilmos emlékeztet rá: „Mert erős indulatok működtek benne, hiszen a feleségét és a kisgyerekét elvitték. Nem is jöttek vissza és ő ezt a frusztrációt gyorsan és vadul fel akarta számolni” (2024: 502).

A harmadik Busztin Gábor, aki szintén egykori munkaszolgálatos volt, majd szabadulása után az ÁVH politikai rendőrségének egyik legkegyetlenebb kihallgatójává válik a Markó utcai börtönben. Foglyokat kínoz, és kulcsszerepet játszik Molnár Sándor, egy ártatlanul akasztásra ítélt férfi elhamarkodott perében és kivégzésében.

Végül a narratíva szempontjából szintén kiemelten fontos szereplő Sárkány György, aki személyes kapcsolatban áll Pfeifer Miklóssal, a forgatócsoport egyik tagjával. Ő is egykori munkaszolgálatos, aki többször is közvetlen életveszélyben forgott származása és  megtakarításai okán, miközben felesége Marz-Rohrbachban életét vesztette (2024: 543-4). Később ügyésszé, majd a budapesti és gyulai népbíróság elnökévé válik, és ő az, aki halálra ítéli Molnár Sándort, amely utóbbi szereplő köré a statáriumügy és felderítése fonódik.

A leszámolási örvény toposzát ad absurdum viszi Závada, annak „mélypontja”, egyúttal feloldása, avagy a ciklus körbeérése és (rövidre) zárása egyrészt az a spekuláció, hogy a deportálást gyermekként át- és túlélt, a kuláküldözéssel szembenéző, azt filmmel megörökíteni kívánó Pfeifer Miklóst éppen ehhez a „Gyurka bácsihoz” fűzik erőteljes családi szálak. Sőt: egyes sejtések szerint akár az apjáról is szó lehet. Másrészt a „jelenben” vagyis a dokumentumfilm készítési idejében a régi konfliktusokat meghaladják a szereplők, hétköznapi érzelmi komplikációkkal lépve túl azokon. Ebben az elvonatkoztatásban mintha Freud, vagy inkább az ő Érosz/Thanatosz fogalompárja határolta lélektani-viselkedési mélységek, ösztönös hajtóerők elevenednének meg.

Ez az absztrakció visszavisz Arendt morálfilozófiájának bírálatához: a perspektívák szerint zsidómentő vagy kollaboráns Kuthy Frigyes morális felelősségének feszültségét (2024: 504-5) nyolcvanas évekbeli párkapcsolati bonyodalmak banalitásai aligha tudnák ellenpontozni, hacsak – és ez egy elég fontos tétel! – a „perújrafelvételeket” nem maguk a részes leszármazottak folytatnák le spontán. E visszaemlékezések egy pontján mondja ki a korábban Ligetit is példaértékűen, „hallgattassék-meg-bárki-is-a-másik-fél” alapon megvédő Vilmos a kollektív felelősségre vonásokkal összefüggésben, hogy azok a „parttalan bosszú megnyilvánulásai” (2024: 507).

Az érintett családtagok bevonásával történő, közös és dialogikus feldolgozás hangsúlyozása számomra azzal a régi elvvel is egybecsengene, amelyeket Zoltán fogalmaz meg Rókának Dugonics Etelkájában: „Mentsen meg az Isten: hogy, egy fülemet a vádolónak engedvén; másikat a bévádolttnak meghallgatására ki ne nyissam” (2002: 216). És éppen ez a mérlegelésre képes, polifonikus igazságkeresés hiányzott fájóan azokból az évekből.

***

Ami, afféle könnyedebb függelékként a történelmi és bölcseleti súlyú kérdéskör után, a könyv értékelését illeti: úgy véljük, vonatkoztatható rá Andrzej Stasiuk (2013: 265) Augustyn című elbeszélésének egy tanulsága: „benne volt minden, ami a valódi prózát teszi. Apró részletek, megfigyelő érzék, finom távolságtartás, finom önirónia, könnyed leírások és keserűséggel fűszerezett melegség”.

Kimondottan izgalmas továbbá a könyv olyan további részleteinek aspektusaiban is, mint amilyen a népi írói mozgalom bennfentes bírálata, melyek során a több-mint-filmkészítők hol vádló, hol apologizáló párbeszédekben ízekre szedik Darvas József, Németh László, Erdélyi József pályafutásait, illetve a népi/urbánus törésvonalak kimutatása (Lakitelek kapcsán).

Elgondolkodtató még a szerző '56 kritikája Sárkány György rejtélyes halálesete kapcsán, amely megfontoltabb, átgondoltabb, egyszersmind és legfontosabban: méltóbb az imént említett Darvas Részeg esőjénél.

Újszerű a kádári idők hatósági vegzálásának, ex-ávós tevékenységének (2024: 569) alkalmi tematizálása. Ezzel Závada valamelyest kilép a Rákosiétól a kádári érát élesen elhatároló paradigmából (ellentétben például, ha már a könyv is boncolgatja, olyan XX. századi (Déry Tibor Ítélet nincsen, vagy a fentebb szóba került Csoóri-féle Tudósítás a toronyból, Darvas József Részeg esője, Sánta Húsz órája) vagy kortárs hagyományaitól (például Benedek Szabolcs Focialista forradalma). Tegyük hozzá, alighanem műfaji okokból sincs viszont e tekintetben olyan megfontolt részletezettségről és elánról szó, mint pl. Koós Levente Egészpályás letámadása esetében, mely utóbbi az ’56 utáni „rendszerváltást” követő – állandó – titkosszolgálati konspirációs tevékenységről rántja le a leplet.

Fontosak és hézagpótlók, emellett jól mutatnak szépirodalmi keretek között is az „átkos”-végi víziók a rendszerváltás visszásságairól, ekképp a posztkádári privatizációs „polip” típusú („tribute” Závada Péternek) politikai-gazdaságtani koncentrációkra vonatkozó, Lehoczky-féle váteszi jóslat is (2024: 477). Utóbbi társadalmi és történelmi tényekkel, tétekkel terjedelmesen foglalkozik a magyar tudományos irodalom, akár Csaba László közgazdász vagy mások. Például Schiffer András Zöld Jelzés című kötetében írja a rendszerváltás folyamatának anomáliáiról, hogy egyes vagyonátmentési visszaélések (pl. Next 2000) kivizsgálása nem valósult meg, ahogyan a különböző privatizációs visszaéléseké sem. Ekképp összegez: „A magyar emberek viszont azt tapasztalták, hogy ebben az országban szabadon szét lehet hordani a közjogokat, meg lehetett fosztani a közösségeket a kultúrotthonoktól, szociális intézményektől, sportpályáktól, fel lehetett dúlni az ország természeti erőforrásait” (2018: 343).

Végezetül leleményes a hétköznapi szálak bonyodalmainak szépirodalmi allúziókkal történő, hirtelen és ötletes feloldása, így például Csokonaitól A Sors végtelen hatalmára: Egy tetemöm vagyon (2024: 554), amely eszünkbe juttathatja Spiró György Az Ikszek című könyvének egyes jeleneteit, Boguslawski „háznépének” vulgáris vergődéseit is a Sánta szavaival: „megállíthatatlan történelem” árnyékában.