Videóhívásban beszélgetünk, Temesvárról jelentkeztél be. Mennyi időt töltesz a városban?
Itt élek. Szatmárnémetiben születtem, és amikor egyetemre mentem, Temesvárra költöztem. Onnantól itt építettem fel az életem: munka, cég, tanítás. Nem volt szó arról – csak gondolatban –, hogy elköltözzek. Nem volt miért, azonkívül, hogy a csapatom nagy része Magyarországon él, Budapesten meg Mosonmagyaróváron, de a főváros csak három órára van innen.
Hogyan jött akkor a váltás, hogy Magyarország színeiben indulj a versenyeken?
Nem volt könnyű döntés, mert éveken át a román zászló alatt indultam, és nem akartam, hogy nehezteljenek rám. Szerencsére a román és a magyar közösség is nagyon tisztel és szeret, sőt, mondták is a románok, hogy menjek nyugodtan. Segített, hogy Dóra, aki nagyon sokat tett a magyar breaktáncért és a csapatom nagy százaléka is Magyarországon van. Ők is mondták, hogy „miért eszed annyit magad, miért nem jössz inkább át, hogy menjünk együtt versenyekre, és szórakozzunk, mint a régi szép időkben”. Szóval a magyarok alig várták, hogy menjek, bár persze nem mindenki.
Gondolod, hogy akinek vetélytárs vagy, az kicsit megijedt?
Igen. Átjöttem, és azóta a versenyek kilencvenkilenc százalékát megnyertem Magyarországon. Egyrészt megértem az embereket, akik féltek, de közben látom, milyen pluszt tudok adni. 2004-ben kezdtem a breaket.
Sokszor kaptunk VHS-kazettákat Mátészalkáról, az egyik ismerősünktől, Dokitól, amiken magyar breakeseket láttunk világbajnokságokon, ami nagyon inspirált, és segített a fejlődésünkben.
Magyarországot évek óta ismerik az erőmozdulatokról (powermove), amilyen például a fejen forgás meg a Tombstone, amit B-boy Gombi talált ki, és most van rá esélyem, hogy picit máshogy képviseljem Magyarországot. Vannak nekem is powermove-jaim, de nem ez az erősségem, hanem inkább az egyéni stílusom, a karakterem, amivel mást hozok be, és ezt értékelik az emberek, sőt örülnek, hogy képviselve van egy profi nívó.
Hogyan találtál rá a breakre?
Eléggé mozgó típus voltam már gyerekkoromban. A legnagyobb dolog, ami bennem maradt, az mindig is a tánc volt. Már óvodás koromban táncolgattam otthon, de nem tudtam, hogy mit csinálok, nem tudtam lépéseket, csak szerettem táncolni, imádtam a zenét. Édesanyám ezt meglátta, és elvitt társastáncórára, ami okés volt, de más alkat voltam. Édesapám pedig bokszoló volt, ő átvitt judóra. Aztán jött a foci, a karate és a kick-box. Negyedikes vagy ötödikes koromban a suliban kezdtünk kézen állni, fejen állni, próbálgatni dolgokat, ahogy a gyerekek szokták, amikor sok az energia, és valahogy ki kell ereszteni. De nem breakmozdulatokat táncoltunk, nem nagyon tudtuk még, mi is ez. Egyes tévéadásokban, a VIVA-n vagy az Atomicon volt egy román tánccsapat, amelyik énekelt és breaktáncolt, meg persze a Flying Steps vagy a Breaking It Down, és próbáltam én is olyan freeze-ekben megállni, mint ők. Nagyon érdekesnek tartottam, anyám pedig látta. Amerre dolgozott, szerencsére pont volt egy srác, aki breakelt, és ő vitt el 2004-ben a B.Element csapathoz, akiket máig képviselek. Attól fogva mindennap táncoltam, edzésen, otthon vagy a parkban, folyamatosan mozgásban voltam. Eleinte csak fejen állás, forgás kézen, inkább erőmozdulatok voltak, aztán megismerkedtünk a mátészalkaiakkal, az MSZ crew-val, ők hoztak egy csomó kazit, új mozdulatokkal, új inspirációkkal. Nézted, hogy úristen, mit csinált, és izgultál, egyszer-egyszer pillangókat éreztél a gyomrodban, ami olyan vagány volt, nekem nagyon átadta az érzést.
Mégis a zene a legfontosabb, ami lassan már húsz éve elvitt. A break csak pluszt adott, kis dopamint, szerotonint, hogy sikerül kitalálnom vagy megtanulnom új mozdulatokat.
Van olyan külföldi vagy magyar breakes, aki a mai napig motivál, új élményt vagy új behatást tud adni neked, vagy már csak a saját ötleteidre hallgatsz?
Próbálok minél egyedibb lenni. Saját mozdulatok, saját energiák, legyek én, bármit is csinálok. Viszont ha versenyre megyek, nem létezik, hogy ne inspiráljon egy táncos, aki ott per pillanat csinál egy olyan dolgot, ami zenére nagyon jól kijön, és egyből libabőrös leszek tőle. Mikor a táncos összekombózik a zenével, az ad egy érzést, lehet ideges, lehet szomorú, átad egy energiát. Bármennyire próbálkozok egyedinek lenni, a tudatalattim valószínűleg automatikusan átvesz pár dolgot. Utána, mikor edzek – a legtöbbször magamban –, azt általában fel szoktam venni, és ha látom a videón, hogy amit csinálok, az hasonlít a másikéra, akkor átalakítom vagy törlöm.
Hogyan éled meg a versenyeket?
Függ a konkrét helyzettől. Izgulás mindig lesz, bármennyire próbálja valaki legyőzni. Ha csak egy icipici érzés is, de biztosan ott van. Csak akkor nincs, ha nem érdekel az egész, de ha jól akarsz teljesíteni, azt akarod, hogy jól jöjjön ki, akkor enélkül nem megy. Minél nagyobb a teher, annál nagyobb az izgulás. Például a sanghaji OQS (Olympic Qualifier Series) előtt egy héttel borzasztó volt. Izgultam, az agyam kattogott, csináld ezt is, azt is, eddz még, gyere. Voltak rémálmaim, felkeltem, és elkezdtem kacagni: mi ez, hogy szőnyeg volt a talaj, vizes volt, megcsúsztam? A tudatalattim próbált elmondani valamit. Sanghajban aztán lecsillapodtam. Amikor versenyben vagyok, meg tudom oldani, hogy kikapcsolódjak, dolgozzak az izgalommal. Ott is tudtam, ez kell ahhoz, hogy jól teljesítsek, és egy jó köröm volt. Mivel nem jutottam be, kicsit elszomorodtam, de a budapesti fordulóra más mentalitással mentem, mert élvezni akartam a versenyt. Bármennyire próbáltam felkészülni, a negyvenből harmincketten jutnak tovább, akiknek már van nevük.
Ez nem egy olyan sport, mint a futball, hogy gól, és tudod, hogy 1-0. Mivel sport művészettel kombinálva, logikus, hogy kicsit szubjektív.
Te is zsűriztél már produkciókat.
Persze, de nem WDSF-versenyeken (World DanceSport Federation – Nemzetközi Táncsportszövetség). Értem azt is, ahogy ott zsűriznek, csak van, hogy nem úgy pontoznak, mint amit leírnak. Persze azért tesznek oda tíztagú zsűrit, hogy minél fairebb legyen, de szerintem még nem százszázalékosan objektív a dolog. Ez részben rendben is van, hiszen minden egy adott pillanatban dől el, nincsenek előre megírt párbajok, sokszor mi is meglepődünk az eredményen.
Az OQS második fordulóján Budapesten személyesen is láttam a versenyt, tényleg zseniális élmény. Milyen volt az itteni közönség előtt szerepelni?
Élveztem. Nagyon vad volt. Felmentem a színpadra, és mindenki őrjöngött. Nem is álltam oda, hogy gyorsan befókuszáljak, csak álltam és néztem, hogy wow. Kicsit szomorú voltam, hogy nem jött össze, mert fel voltam készülve, de inkább azt az érzést próbáltam megtartani, hogy milyen jó volt az egész út. Az pedig, hogy nem jutottam be, nem azt jelenti, hogy gyengébb vagyok. Az élet megy tovább, jönnek más versenyek.
Gyakran jársz külföldi versenyekre. Ez mennyire kimerítő?
Most egy kicsit szüneteltem. Az OQS után egy héttel mentem egy olasz versenyre, és éreztem, hogy végem van. A kondícióm megvolt, itt is bejutottam a fináléba, második lettem, de nem volt energiám, nem volt kedvem táncolni, ami húsz év alatt nem nagyon történt meg. Azóta egy kicsit pihentem, most viszont újra indulok majd.
Hogyan tudsz kikapcsolni, mi az, ami a tánc mellett feltölt?
Általában erdőbe megyek, vagy egy tó melletti házikóban lenyugszom a feleségemmel. Ki tudunk kapcsolni, újra egy hullámhosszra kerülünk. Tanítok is, funkcionális edzéseket vezetek, műtét után felgyógyulóknak segítek a térdfájdalmaik leküzdésében. Egyébként földmérő vagyok, mérnök, ez a fő bevételi forrásom. Gyerekkorom óta mondták a szüleim, hogy csináljak mást is, ha bármi történne, és jól mondták. Szeretem ezt, nem csak otthon ülök a gép előtt, megyek, kimérek, néha drónokkal is, 3D-s dolgokat készítek, ez is energiát ad. Meg persze szervezek versenyeket, legközelebb augusztus 17-én csinálok egy kis jamet egy parkban, vinyllemez dekorral és graffitifallal, itt a temesvári breakesek lesznek kiemelve.
Nagyon pozitívak a visszajelzések, ha jól látom, a temesváriak és a Magyarországon élők is szeretik a breaket.
Igen, bár pár évig nem volt olyan jó a helyzet, mert nem voltak olyan lehetőségek. Most, hogy a break olimpiai sport lett, mindenhol ott van. Megnyitom az Instagramot, és mit látok? A Reebok, a Samsung, a Decathlon, a Lululemon, az Air Canada és az AirPods mind szponzor. Felmentem Pestre, láttam az arcomat és a szintén versenyző Szarvák Csenge képét az oszlopokon, ami meglepett. Nagy löket lehet ez a magyar break színvonalára, és a gyerekeket is inspirálja. Ezelőtt pár éve a Step Up film volt ilyen, amikor látták, hogy milyen egyszerű is hátraszaltózni, nem is nagy was ist das.
Most, hogy olimpiai sport lett a breakdance, komolyabban veszik az emberek, máshogy tekintenek rá. Az utcáról indult, de komoly fegyelmet igénylő műfajjá nőtte ki magát.
Nap mint nap edzel, új dolgokat csinálsz, felkészülsz, hogy a legnehezebb mozdulatokat is úgy csináld, hogy könnyűnek tűnjenek. Ez kemény munka, de sokan nem úgy kezelik. Nálam is volt, hogy kétszer edzettem naponta, egyszer-egyszer háromszor is, ha nagyon oda akartam tenni magam.
Versenyeken is mindig mást próbálsz előadni, vagy van egy jól definiált stílusod?
Három dolgot tudok mondani, ami nagyon jellemző rám. Az egyik, hogy „várhatatlan” dolgokat csinálok, mert nagyon összhangban vagyok a zenével. Nem nagyon szoktam felkészülni előtte, hogy legyen egy standard megtervezett mozgásom, mert ez túl robotosnak érződik, és nincs szinkronban a zenével. Az, hogy nem várt dolgokat csinálok, már elemel a többiektől, bár mások is szoktak néha hasonlót. A másik dolog a karakterem, amit elég kreatívan szoktam használni, illetve vannak olyan mozdulataim, amikkel megnevettetem a népet. Például kéz nélkül dobom fel-le a fejemen a napszemüveget különböző mozdulatok közben, persze zenére, és az emberek ettől megbolondulnak. Ezekhez hozzáteszem az egyéni mozdulatokat, amikbe egy csomó időt fektetek. Új dolgokat találok ki, miközben jazzre vagy más zenére próbálok, és automatikusan a testem új helyet vagy új pozíciót talál meg, amit utólag tudok alakítani. Ez a harmadik, az egyedi dolgok, a signature move-ok, amik kicsit előbbre visznek a többiektől.
Mik a terveid? Hogy lehet ezt továbbfejleszteni?
Most azt szeretném nagyon, hogy fogjak egy támogatót, aki fizeti az utat a külföldi versenyekre. A többit elintézem. Vannak más csapatok, akiknek kifizetnek versenyeket, ami nagy plusz, mert minél több helyen vagy, annál többször látnak, és annál inkább megjegyzik a neved. Amit eddig beletettem, abból szerintem egy lakást vettem volna már, az biztos.
Azt nem mondhatom, hogy csak Magyarországot képviselem, vagy csak Romániát. Őszintén nem szeretem ezt a román vagy magyar kérdést, egész életemben ez volt, mindig volt valami probléma. Ember vagyok, ezen a világon létezek, és pont ez a jó, hogy tudom képviselni mind a kettőt. Zárójelben megjegyzem, hogy mivel ismerek magyarokat és románokat is, ahova megyek, általában összebarátkoztatom őket, én vagyok közöttük a híd. Mert jó emberek vannak Romániában és Magyarországon is, és nagyon jól megértik egymást.
Szeretnék építeni Temesváron egy Breaking Communityt, népszerűsíteni a műfajt. A 17-i Jammin’ in the Park verseny is ezt segíti, például egy kezdőknek szóló ingyenes workshoppal. Lassan szeretném ezt felépíteni, hogy ne mindig magamban eddzek. Nagy segítség ehhez, hogy az olimpiai versenyzéssel kialakult egy kép rólam, amit kár lenne nem kihasználni. Aztán jön Szlovákia, majd Portugália, szeptemberben megint más verseny lesz, szóval megyek, megyek, megyek, csak legyen energia és anyagi lehetőség, ez az egyetlen gát.
