A pécsi m21 Galéria Street Up című nemzetközi kiállítása több hagyományos művészeti bemutatónál, hiszen párbeszédet nyit a graffiti és a magasművészet, a funkció és az esztétikum, az alkotás és a rongálás közötti viszonyokról.

Mindig nagyon érdekes, amikor egy múzeum belső tereinek falaira kerül a street art, mert ez legitimálja a létezését, de a white cube meg is szelídíti az utcai művészet radikalizmusát, kihúzza a méregfogát. És bár fontos tisztázni, hogy a street art nem egyenlő a graffitivel, mert míg ez utóbbi „egy zártkörű társaság öncélú esztétikai egoháborúja, ami nyílt színen zajlik”, addig a street art művészei a társadalmi és politikai üzenetek, vizuális gegek révén a társadalom széles rétegeihez kívánnak szólni. Ugyanakkor ahogy a street art muzealizálódik, már távolabb kerül az élettől, csökken a hatása, és bár a benne rejlő esztétikum igazolást nyer, az elsődleges célja, vagyis hogy felhívja a figyelmet egy társadalmi jelenségre, minimálisra csökken.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne lelkesedni az olyan kiállításokért, mint e mostani, hiszen egy ilyen bemutató tagadhatatlanul láthatóságot szerez azoknak az alkotóknak, akik egyébként egy másik szubkultúra tagjaként alkotnak. Sőt, a Street Up című kiállítás installációs megoldásai olyanok, hogy a látogató úgy érezheti, maga is az utcán van, és szabadon bolyong a házfalak, szűk utcák és beugrók között. 

Nagyon tetszik, hogy a művek bemutatása is egészen változatos. Vannak vászonra feszített és keretezett munkák, amelyek a műtárgy rangjára emelkedve autonómiát és örökkévalóságot követelnek maguknak, míg a falra felfújt vagy hengerezett művek, bár erőteljesebb hatást váltanak ki a nézőből, helyspecifikus kompozíciók, amelyek létezése csak a kiállítás idejére szól. Ezenfelül vannak olyan installatív megoldások, amelyek a street art alkotók munkamódszerét idézik meg, vagy éppen azt a városi környezetet mímelik, amely ezeknek az alkotásoknak a valódi otthona. 

A kiállítótérben Christian Boehmer falra fújt női alakja fogadja a látogatót. Kezében fekete zsák, rajta felirat: „Girls just wanna have fundamental human rights”, a fején pedig hatalmas papírzacskó, amely nemcsak elfedi az arckifejezést, hanem a feliratra, az üzenetre irányítja a figyelmet, arra erősít rá. A zacskó Boehmer ilyen képein nemcsak elidegenít, hanem segíti, hogy a felrajzolt figurákban magunkra ismerjünk. 

Adultremix műveiből is egészen izgalmas installációt hoztak létre a kurátorok. A kisebb munkák sötét keretbe ágyazva jelennek meg, az egyik kompozíció pedig kinagyítva látható a falra fújva is. A popkulturális szimbólumokból, képekből és jelekből épített világ félelmet kelt, megborzongat, a rémült, szorongó vagy épp brutális karakterek tükörképet tartanak társadalmunknak. Adultremix művei szembesítenek, felnyitják a szemet, és megzavarják a nyugalmunkat.

Julien de Casabianca a múzeumokból az utcára viszi a művészetet: a művészettörténet ismert alakjainak felhasználásával hozza létre kollázsait, amelyek most egy különleges installáció formájában jelennek meg az m21 Galériában. Bőröndökre, faajtókra, fiókokra, kisebb dobozokra transzferált alakjai hatalmas csoportképpé állnak össze. Főként nők és aktok, ezért úgy hatnak, mint egy budoárban összegyűlt csapat, melynek tagjai a különböző korokból és terekből megérkezve most találkozhatnak egymással.

A kiállításon szerepelnek olyan alkotók is, akiknek a hangja poposabb, kevésbé sötét, vagy épp színesebb, ami szintén jó módszer lehet a széles közönség eléréséhez. NDZW képregényes történeteit festi betonfalakra és más felületekre. Kompozícióin hétköznapi jelenetek és tárgyak kerülnek kétértelmű pozícióba egymással, művei teli vannak kulturális referenciákkal és utalásokkal. Merész színhasználata, precíz kontúrjai jól felismerhetővé teszik a stílusát: egy teljes falat foglal el kutyás kompozíciója, amelyen egy kukucskáló szem zavarja meg a befogadást, hiszen elbizonytalanítja a kint és a bent különbségeit.

Meyo futurisztikus, a sci-fihez közelítő művei hasonlóan színesek, éppúgy, ahogy Fat Heat munkái, amelyek viszont groteszk és abszurd mivoltuk miatt vonzzák be a tekintetet. Utóbbi egyébként személyesen is nagy kedvencem, lendületes kompozíciói, furcsa, mégis szerethető karakterei jól felismerhetővé teszik. A Kazinczy utca egyik tűzfalán látható egy szarvasmarhája, az Arany János utca és a Sas utca sarkán többemeletes „házikó” képe magasodik a keze nyomán, és ott van a libája a Népligetben.

MNU (Németh Zoltán) karikaturisztikus alakjai, tömbszerű, tektonikus figurái is különleges hangsúlyt kapnak ezen a kiállításon, de a venezuelai Zeus Salasnak a Basquiat stílusából inspirálódó állatfigurái mellett sem lehet szó nélkül elmenni. 

A kiállítás utolsó tere a street art és a képzőművészet határán billegő alkotókat és projekteket vonultat fel, ezzel is megmutatva, hogy van átjárás a két világ között, vagy hogy nem éles és lezárt határokról van szó. A Société Réaliste művészkollektíva munkásságában például mindig is jelen volt az épített tér és a szöveg/kép viszonya. Most két munkájuk látható: a Pontozott tériszony falfestmény szaggatott vonalai a térképészeti formanyelvet kisajátítva hoznak létre akadályrendszert, az ENSZ-terepminta pedig a tagállamok zászlóinak színeiből alkot rendszert. 

A kiállítás szeptember 22-ig látogatható.

Fotók: Tóth László / Zsolnay Örökségkezelő Nkft.