Les Roy: A fél pár kesztyű

Mindig is szerettem volna hármasban megbeszélni.

De nem jött össze még az első közös találkozónk sem a feleségemmel, a pszichológus Nórával és az akkor még egyetemista Flórával. Az étterem környékét lezárták valami fontos delegáció miatt, aztán meg Nóra egyre-másra kifogásokat talált, és látszólag már nem is érdekelte az ügy. Pedig Nóra az évtizedes önismeretis, díványinterjús, párterápiás gyakorlatával remélhette, hogy talál majd egy rést és tud egy érzékelhetetlenül finom módszert, amely szétválaszthat engem és Flórát. A temetésen találkoztunk először hárman. Nóra a koporsóm lábánál állt, Flóra távolabb, egyedül. A hangszóróból a Piramis dala szólt; jó, hogy mindent megbeszéltem Pistivel, például hogy ez legyen a zene, ha velem ilyesmi történik.

Nem tudom mit tegyek,
nem tudom, hogy legyen,
miért is nem lehetek
egyszerre két helyen?

Igen, ez volt az elmúlt hét évem nagy kérdése és fájdalma. Két helyen akartam lenni, ezért sehol sem voltam igazán.

Nóra és Flóra – mint a nevük is – inkább egyformák, mint különbözőek… de nem ugyanolyanok. Az egyikük szép és okos, a másikuk okos és szép, de csak együtt adják azt, ami nekem kell, mert mindkettőjükben van valami, ami a másikban nincs. Nóra megnyugtató rendje az éjszaka közepén is visszatereli az embert az ágyba – Flórában ugyanakkor ott az a váratlan fény, amely hajnali négykor is felhúzza a redőnyt.

Hogyha két életem volna,
az egyik gyengéd volna,
magadhoz láncolhatnád

Igen. Nórától mindent, szinte mindent megkaptam: szerelmet, szeretetet, gyerekeket. Azt hiszem, én is sokat adtam neki, otthont családot, gyengédséget. És nekiadtam azt a fél pár kesztyűt is, amelyet anyám adott nekem akkor, amikor megmutatta, hogy ha őt temetjük, milyen ruhákba öltöztessék. Elővette az esküvői kesztyűjét, de csak az egyiket tette a temetési kisbőröndbe. A fél pár másikat, arra kért, annak a nőnek adjam, aki legközelebb áll a szívemhez.

De a másik örök volna,
s ha a világ elpusztulna,
akkor is tovább lobogna

Mielőtt Nórától először elloptam volna a fél pár kesztyűt, kifürkésztem, hol tartja, és egy éjjel elvittem Flórának. Aztán amikor ismét Nóra töltötte ki minden gondolatomat, visszaloptam neki: nem ugyanoda, ahonnan elemeltem, mert csak így tudtam volna  megmagyarázni, ha keresné, miért nem találja.

Nóra arcán a temetésen is láttam azt a tehetetlenséget, amelyet nekem is többször megfogalmazott, mintha csak a barátnőjének mondta volna: „Nem tudom sem elengedni, sem megtartani, és megbocsátani is képtelen vagyok.”

A nyaralás előtti hetekben egyre furcsábban éreztem magam. Reggelente kiszáradt szájjal ébredtem, délutánonként megmagyarázhatatlan fáradtság tört rám. Néha, miközben az irodában ültem, hirtelen elsötétedett előttem a világ, mintha egy láthatatlan kéz lekapcsolta volna a villanyt – de csak egy pillanatra. Biztos a stressz, legyintettem magamban. Ötven fölött már semmi sem működik úgy, mint régen. A gyógyszereket rendesen szedtem: minden reggel egy pohár vízzel lenyeltem a kis fehér tablettát, ahogy azt jóbarátom, a belgyógyász Pisti évek óta előírta. A dobozt Nóra tartotta rendben a konyhaszekrényben, nehogy véletlenül összekeverjem. Még azt is megtette, hogy amikor nemrég külföldi konferenciára utaztam és elfogyott a tabletta, magától elment Pistihez, aki egy új gyógyszert javasolt, hogy kiegyensúlyozzuk a mellékhatások kockázatát.

A nyaralás harmadik napja csakúgy, mint a többi, ragyogóan indult a tengerparti kisvárosban, ahová már tíz éve jártunk Nórával. A tenger az előző esti szél után tükörként feszült az ég alá. Imádtam úszni; a gyerekkori versenyzések álmos hajnalai már a múlté voltak, és most csak a hűvös víz utáni vágy – na meg a kihívás! – izgatott.

 Ma megcsinálom, gondoltam, amint a hullámok közé vettettem magam, majd néhány víz alatti tempó után kiemelkedtem és szememet a messzi sziget sötét sávjára emeltem. Nóra a reggelinél tarkómat simogatva a már unott „Ha kicsit is szeretsz, akkor…” helyett azt mondta: „Ha megcsinálod, akkor ma éjjel úgy szeretlek, ahogy csak akarod.”

Mindketten tudtuk, a sziget oda-vissza nem könnyű, de nem is lehetetlen. „Napok óta edzésben vagyok, és ma lesz a nagy nap!” Egész a végéig rendben is volt minden; visszafelé, ahogy szoktam, időnként, a karcsapások egyhangúságát oldandó, a hegyoldalba rejtett városka templomát, palotáit, házait hámoztam ki az árnyékból: láttam, hogy egyre növekszik az ódon partszéli ház, ahol azt az első eltitkolt, eltagadott, elhazudott hétvégét töltöttük Flórával. Akkor úgy indultam haza, hogy nincs több hazugság: még nem engedett a vad hétvége szenvedélye, mámora, illata, és azt játszottam le magamban ezerféle változatban, hogyan mondom el Nórának, hogy én bizony Flórával fogok élni. Aztán hazaérve a gyerekek öröme és a megszokott, de felfrissült mozdulatok a hálóban visszatereltek régi életembe.

És ez a kör sokszor megismétlődött.

A part közelébe érve furcsa érzés fogott el. A mellkasomat valami láthatatlan kéz szorította össze, a légzésem kapkodóvá vált. A parton mintha Flóra integetett volna felém, mosolygott, és talán azt mondta: „Igen megcsináltad!”

Aztán a világ megbillent. Szemem előtt elmosódott a tenger és az ég határa. Karom nehézzé vált, mint a kő. Egyetlen gondolat hasított belém: „Nem… most nem…”

Az első emlékem ebben az új világban a boncolást végző orvos szavai voltak Nórához: „Elektrolitzavar okozta szívritmus-rendellenesség… ráadásul teljesen váratlanul. Mintha a szíve egyszerűen úgy döntött volna, hogy elég volt.” Furcsa módon mintha Nórát ez megnyugtatta volna.

Nóra és Flóra a temetés után néhány nappal egy Starbucksban találkoztak – ekkor beszéltek először. Nóra megtudta, hogy valójában hány konferencián, csapatépítőn, katonatalálkozón nem vett részt férje az elmúlt hét évben. Flóra pedig már nem is lepődött meg azon, hogy a gyerekek régóta nem járnak edzésre, és nem is volt olyan sok hétvégi kosármeccsük, drámakör-bemutatójuk… és az sem igaz, hogy Anna és János névnapjait a gyerekek kedvében járva annyiszor ünnepelte a család, ahányszor az a naptárban szerepelt. Már nem volt különösebb jelentősége, de mindketten úgy gondolták, hogy az lehetett a fontosabb kettőjük közül számomra, akinek a fél pár kesztyűt adtam. Amint hazatértek, rögtön azt keresték mindketten.

Ők nem tudták, hogy már egy éve Pisti barátomra bíztam egy táskát a temetési ruháimmal: nagyapám esküvőjén viselt öltönyét, apám esküvőjére készült cipőjét, és anyám esküvői keszkenőjét, amelyet gondosan a zakó külső mellzsebébe tettem. A belső zsebbe a fél pár kesztyű került.