Milyen folyamatokon kellett keresztülmennie, míg olvasóvá vált? Természetes volt vagy meg kellett küzdeni érte?
Gyerekkoromban kezdtem olvasni, de viszonylag későn, talán tízéves korom körül. Beszippantottak a történetek. Akkoriban, sokan emlékeznek rá az én generációmból, nagyszerű ifjúsági sorozatok voltak. Pöttyös könyvek, Csíkos könyvek, Delfin könyvek. De verseket is olvastam, nagyjából ötödik osztályos koromtól. Ez talán ritkább ebben a korosztályban. Nekem korán fontos lett a vers is, megéreztem a versek titokzatos zeneiségét, a nyelv mély vonzerejét. Írtam is már akkoriban verseket. Butaságokat többnyire, nyilván, de jó ritmus- és formaérzékkel. Zárkózott, szorongó kisgyerek voltam, az olvasás pedig lehetőséget adott rá, hogy máshol legyek, mint ahol a hétköznapokban lennem kellett.
Olvasóvá válásának folyamatában milyen szerepet játszott a család, a szülők, majd később az iskolai oktatás és a kötelező olvasmányok?
Ez egy összetett kérdés, én pedig nem vagyok olvasásszociológus. Az azért valószínű, hogy ahol a szülők egyáltalán nem olvasnak, ott nincs minta. Mi nem voltunk literátus család, de tartottunk otthon könyveket. Nagyjából ugyanazok a könyveink voltak egyébként, amelyek a nyolcvanas években minden középosztálybeli család polcán ott sorakoztak. Erős a vizuális memóriám, látom magam előtt az egykori polcunkat és az osztálytársaknál, rokonoknál látott könyveket is. Ha manapság antikváriumban megpillantom a gerincüket, azonnal az jut eszembe, hogy meghalt valaki a szüleim generációjából, és felszámolták a könyvtárát.
Anyám mindig megvette a Szép versek antológiát is. Kamaszként kíváncsian nézegettem a fotókat, és elolvastam a verseket. Voltak akkoriban is divatok, de emlékeim szerint egymástól nagyon különböző hangokkal lehetett találkozni ezekben.
Az iskola engem különösebben soha nem érintett meg, nem szerettem iskolába járni. Pontosabban nem is értettem, ami ott folyik, és nem tudtam felvenni a ritmust. Középiskolában már voltak igazi, mély irodalmi élményeim, az Antigoné például letaglózó erővel hatott rám, de általában nem igazán tudtam követni, ami a közismereti órákon zajlott.
A kötelező olvasmányok egy részét elolvastam, más részüket nem. Amit untam, azt nem.
Mindig mindennel le voltam maradva, mert lassú és álmodozó gyerekként képtelen voltam az oktatás tempójában elsajátítani és megemészteni a tananyagot. Később, kamaszként, azt is elolvastam, ami korábban kötelező lett volna, de még nem voltam rá készen vagy egyszerűen más foglalkoztatott.
A szépirodalmi alkotások mellett iskolai tankönyvek is fűződnek a nevéhez. Hogyan látja az irodalomoktatás helyzetét ma Magyarországon, miken kellene változtatni, és milyen szempontok kerülnek előtérbe ezekben a tankönyvekben?
Az iskolai tankönyvek, amelyeket annak idején Valaczka Andrással szerkesztettünk, már nincsenek használatban. A tanárok szerették, a diákokban pedig felébresztette a kíváncsiságot. A helyzet azóta tovább romlott szerintem, már ami a diákok figyelmét és olvasási képességeit illeti. Figyelembe kellene venni, hogy őket mi érdekli, és kapcsolódási pontokat kínálni az ő világukhoz. Ebben a régebbi tankönyvben is erre tettünk kísérletet.
Az, hogy lenyomjuk a torkukon a harminc évvel ezelőtti kötelező anyagot, egyszerűen nem működik. Hogy miért nem? Azért, mert nem olvassák el. Összeszednek információkat, esetleg még válaszolni is tudnak bizonyos kérdésekre, de magukat a műveket nem veszik kézbe. Nem és nem, ha a fejünk tetejére állunk, akkor sem.
Azt hiszem, az a legfontosabb feladat, hogy legkésőbb a gimnázium éveiben felébresszük a gyerekben az olvasás iránti szenvedélyt. A kíváncsiságot. Hogy megértessük velük, ezek az ő történeteik is, hogy az irodalom segít élni, és átélni, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, személyes történeteikkel.
Ehhez viszont meg kell hallanunk őket és tudni, hogy mi foglalkoztatja ezt a generációt.
A költészettel ugyanez a helyzet. Az én fiam már tízévesen tudott fejből Arany-balladákat, de nem azért, mert én ráparancsoltam. Azért, mert meghallotta benne a zenét, mert felfogta, hogy ez valami zsongítóan szép és titokzatos dolog.
Sok tanár csinál tematikus blokkokat, ehhez rendelve irodalmi műveket, ami szerintem nagyszerű ötlet. Testvérviszály? Féltékenység? Árulás? Kiközösítés? Nézzünk rá irodalmi példákat! Az életrajzalapú oktatás és számonkérés olyan műveltségeszmény jegyében kéri számon a diákoktól a lexikális tudást, amely műveltségeszmény nekem vagy önnek még érvényes, de a Z generáció ügyet se vet rá. Érzelmeik viszont nekik is vannak, és az irodalmi művek ismerete igenis felvértezheti őket a világról szerzett komplex tudással, olyan tudással, amelyek az általuk használt csatornákon keresztül nem jutnak hozzá. Ezt izomból nem lehet elérni, csak úgy, ha megértetjük velük, hogy Ady és Léda vagy Fanni és Miklós szerelme nem különbözik az övékétől, hogy az irodalom igenis róluk, rólunk szól.
Több interjúban is utalt rá, hogy a gyerekkorára való visszaemlékezés az ön esetében nem egy kellemes, nosztalgikus állapotot idéz elő. A gyermeklét során megtapasztalt nehézségek – a folyamatos korán kelés, a sokszor fölöslegesnek tűnő iskolai kötelezettségek, a megfelelési kényszer és a kirekesztettség – megélése hogyan hatott később a szülői énjére, a gyermekneveléssel kapcsolatos tapasztalataira?
Az ember nagyon sok mindent elhatároz fiatal szülőként, aztán mégsem képes betartani a saját maga által felállított szabályokat. Ezzel a legtöbben akkor szembesülnek, amikor a gyerek például rosszul teljesít az iskolában. Nem érti a bennfoglalást, a törteket, nem tudja a szófajokat. Az istennek nem képes megtanulni a szorzótáblát, hiába gyakorolják vele buszon, villamoson, vacsora közben. És akkor jön az aggodalom, hogy jaj, most mi lesz, nekem szülőként kutya kötelességem volna felzárkóztatni a gyereket. Elkezdünk magolni, nem megy, magolunk tovább, aztán egy hét múlva megint elfelejti az egészet. Útközben pedig észrevétlenül elvész az öröm. Csak az erőlködés, a számonkérés, a drill marad. Sokszor valami ilyesmi történik iskolai órákon az irodalommal is, az pedig tragédia. Szeretném megőrizni a gyerekeimben az érzést, hogy az irodalmi művek befogadása mély, titokzatos öröm.
Már gyerekként is megfigyelő típus volt. S talán ebből adódik az is, hogy nagyon mély empátiával viszonyul a gyermeklét nehézségeihez. A Kígyóuborka című verseskötete legalábbis erről tanúskodik. Bár alapvetően gyermekeknek szánt kötet, ugyanakkor egyfajta kiszólás a felnőttekhez, hogy a gyermekek küzdelmeit is ugyanúgy komolyan kell venni?
Igen, nem szabad elfelejtkeznünk arról, mekkora szorongást tudott kelteni gyerekkorunkban egy matek témazáró, és milyen megszégyenítő volt, ha a tanár leszólta a rajzunkat. Arra kellene fókuszálni, hogy ki miben ügyes és különleges, ezt erősíteni. Amikor a Kígyóuborka született, sok olyan dolog megjelent a versekben, ami a lányomat akkoriban foglalkoztatta.
S ha már itt tartunk, a megfigyelés folyamata hogyan változik abban az esetben, ha gyerekeknek akarunk történeteket kitalálni? A gyermekvilágot más szemmel kell nézni, mint a felnőttekét?
Talán ártatlanabb szemmel. Mintha először csodálkoznánk rá a látványra, a problémákra, a jelenségekre.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a meseírás könnyű műfaj, gyerekeknek írni bárki tud. Hogy van ez valójában? Nagy kihívást jelentett megírni az első gyerekeknek szánt verseket, történeteket?
Szerintem az tud jól írni gyerekeknek, aki jó író. Alázatos, nyitott, kíváncsi, pontos. Sokan írnak gyerekkönyveket, de kevés az igazán jó gyerekkönyv. A kicsiknél szerintem még lényeges a ritmus és rím. Az egész világ át van szőve ritmussal, minden lüktet, mozog, és ők maguk is állandóan a testüket próbálgatják, ezért szerintem érdemes ebben a korban a gyerekek ösztönös zenei érzékére hatni és felébreszteni bennük ezt az ösztönös ritmusérzéket.
Azt is figyelembe kell venni, hogy a kicsiknek jó humorérzékük van, és jobban szeretnek nevetni, mint okulni. Nem kell az arcukba tolni a mondanivalót, majd rájönnek maguktól, mit akar mondani a vers vagy a mese.
Az úgynevezett üzenet hangsúlyozása felesleges. A gyerekek tökéletesen dekódolják a történeteket, mert érzékenyek a szimbólumokra, képekre. Se a felnőtt, se a gyerek olvasónak nincs szüksége direkt tanításra.
Van egy alapvető szeparáció a gyerekirodalmat illetően. A felnőttek általában csak addig olvasnak meséket, amíg a gyerekeik igénylik. Miért távolodunk el felnőttként a meseolvasástól, és miért lenne fontos, hogy felnőttként is olvassunk gyermekirodalmat?
Talán ugyanazért, amiért fontos kapcsolatot tartanunk a gyermeki énünkkel. Minden korábbi énünkkel. Ilyen értelemben én nem is húznék éles határt gyermekirodalom és – jobb szó híján – felnőttirodalom között.
Az tud jól írni gyerekeknek, aki minden embert megszólít, aki nem felejtette el a saját gyerekkorát. Nem az eseményekre gondolok elsősorban, hanem a világban létezés kiszolgáltatottságára, az elveszettségre. Hogy csak bizonyos részleteket értünk, de gyakran nem áll össze az egész, hogy nehéz tájékozódni a felnőttek szabályrendszerében.
Az emberben gyerekként nagy a bizalom, és nehéz később szembesülni azzal a sok manipulációval és képmutatással, amit apránként felfogunk, megértünk.
A mesék lehántják a világról ezt a sok bonyolult és felesleges díszletet, és az archetípusok, az alapvető dramaturgiai helyzetek segítenek megérteni a világ ősi sémáit.
A szeparáció egyébként azért veszélyes, mert a nagyközönség elkönyveli, hogy ez vagy az a szerző gyerekszerző. Lázár Ervin hihetetlen nagy író volt. A meséit sokan ismerik, A Négyszögletű kerek erdőt szinte mindenki olvasta, de a Csillagmajor, hogy csak egy példát mondjak, már nem ugrik be rögtön az embereknek, ha róla van szó. Berg Judit, aki egészen kiváló ifjúsági szerző, szintén nehezen tör ki a gyerekíró kategóriából. Csukás nagyszerű költő volt, a verseit kevesebben ismerik. Pedig a jó író az jó író, függetlenül attól, hogy éppen milyen korosztályhoz szól.
Önnek egyébként volt olyan élménye, hogy felnőttként újraolvasott egy mesét, és teljesen új perspektívából tudta szemlélni azt?
Többször is. A gyerekeimnek gyakran olvastam az általam szeretett meséket. Volt olyan, amit egyáltalán nem kedveltek, és felnőttként magam sem nagyon értettem, mi volt annyira izgalmas bennük. Az egyik ilyen az ötvenes években kiadott Mango című könyv volt. Érthetetlen, mit imádtam rajta annyira! De felnőttként újraolvasva a Babar-sorozat erős posztkolonialista világa is elég fura volt, amikor felolvastam a gyerekeimnek. A Bambit egyszerűen unták. Mind a két gyerekem. Pedig a saját példányomat őriztem meg nekik. Érdekes volt látni, hogy az indián könyvek világa se szippantotta be őket, pedig nekem annak idején ezek nagyon sokat jelentettek. Még indián fejdíszem is volt. A népmesék viszont, amikor a gyerekeimnek olvastam fel, gyakran új színekkel, új jelentéssel gazdagodtak.
„A gyerekeknek úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak egy picit jobban” – hangzik a Csukás István által gyakorta emlegetett bölcsesség. Mitől lesz jó egy gyerekíró? És mitől lesz jó egy gyermekirodalmi alkotás?
A jó gyerekirodalmi műveket mindenki szereti, a kamaszok, fiatal felnőttek és az idősebbek is, mert ezek a művek rétegzettek, és minden korosztály mást és mást hall ki belőlük. Szerintem az izgalmas, hiteles, autentikus gyerekirodalmi mű a felnőtt tudását képes elegyíteni a gyerek látásmódjával. Ezen természetesen nem csak, sőt, főleg nem technikai tudást értek, hanem bölcsességet és rendszerező képességet is. Tehát a mai, felnőtteszemmel gondolom ki a történetet, de a gyerekszívemmel érzem át.
Hogyan tudja alakítani egy gyerek az alkotó művészi gondolkodását? Ön milyen alkotói eszköztárral gazdagodott a gyerekei által?
Amikor beszélni tanultak és rácsodálkoztak a nyelvre, az mindkét gyerekem esetében nagyon izgalmas időszak volt. Marci fiam körülbelül hároméves volt, amikor elkezdtem gyerekverseket írni, és ebben nagy szerepe volt annak, ahogyan kisgyerekként beszélni tanult. Közelről figyeltem, milyen fontos a ritmus, a zene, milyen mágikus erejük van a szavaknak, és velük együtt éltem át újra és újra a nyelv csodáját.
A gyermekirodalom rangja sokáig vitatott volt, főleg itt, Magyarországon, amit többek között az imént emlegetett Csukás István meseíró is nehezményezett. Ma hányadán állunk a gyermekirodalommal és a megszaporodott gyermekirodalmi művek között hogyan lehet megfelelően tájékozódni?
Ma már egy felelős, igényes szülő mindenképpen olvas a gyerekének, és igyekszik tájékozódni a piacon. Ez nem könnyű, mert hatalmas a választék, és sokszor gyengébb műveknek erős marketingje van, a különösen fontos művek pedig néha félárnyékban maradnak. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a minőségi könyvek választéka összehasonlíthatatlanul szélesebb, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt, és ez megemelte a gyerekirodalom rangját is.
Az ötvenes években, amikor a magyar irodalom legkiválóbb szerzői kiszorultak a tűrt kategóriából, elkezdtek gyerekeknek írni. A hatalom azt gondolta, hogy ezen a játszótéren a kiváló, egyébként veszélyesnek vagy nemkívánatosnak tartott szerzők is nyugodtan homokozhatnak. Csakhogy a gyerekolvasó felnő, és előbb-utóbb felnőtt olvasó válik belőle. Nagyon nem mindegy, mit hall kisgyerekként, mit szív magába. A legtöbben pontosan vissza tudjuk idézni a kedvenc gyerekkori meséinket, sokan fejből tudnak ezekből bizonyos részeket még felnőttként is. Az illusztrációkra is emlékszünk, ugye? Hát ebből is látszik, mennyire fontos a gyerekirodalom.
Kormos Istvántól, a híres Vackor-mesék írójától idézek: „A legjobb költők tanítottak rá, hogy milyen felelősség gyerekeknek írni, hogy a gyerekköltészetet szinte szavanként kell megkomponálni. Mert vannak hazug mesék, és vannak igaz mesék. Hála isten, elég sok jó költőnk van, aki komolyan akar és tud gyerekekhez szólni.” Mit ért vajon Kormos István hazug és igaz mesék alatt, és ön mennyiben érzi a felelősséget, amikor gyermekeknek ír?
A hazug mesék nem különböznek a felnőtteknek szánt hazug irodalomtól. Szerintem az a mese hazug, amelyik nem szembesít a világ problémáival, hanem elfedi azokat, mintha nem is léteznének. A hazug irodalom könnyen befogadható, érthető válaszokat kínál, negédeskedik, vagy okoskodik. Ha a szerző megnyugtatón bölcs, és mindenre tudja a tuti választ, akkor én gyanakodni szoktam. Az irodalomnak, az ifjúsági irodalomnak is, elsősorban kérdéseket kell feltennie, és együtt gondolkodásra ösztönözni az olvasót. Az egészen kicsiknek szánt költészet más, ott a nyelv lüktetésén, a zenén van a hangsúly.
Miről beszélhetünk egyáltalán a gyerekeknek, és mi az, ami már nem fér bele ebbe a kategóriába?
Ezt szerintem mindig az adott célkorosztály határozza meg. Nincsenek eleve tabutémák, de ha például az elmúlásról beszélek, akkor másképp teszem egy hatéveseknek szánt szövegben, mint egy tizenéveseknek írt történetben. A gyerekek kérdéseit, befogadóképességét és érzelmi-értelmi fejlettségét kell figyelembe venni, hogy a szokatlan téma ne legyen ijesztő. Az Anyát megoperálták című könyvem például kisgyerekeknek szól, és azt igyekszik bemutatni, hogy mi történik egy családban, ha az anyuka megbetegszik. Ez sem lehet szerintem tabutéma, mert mindig az az ijesztő, amiről semmit sem tudunk.
A titkolózás teret nyit a képzeletnek, és a gyerekek olykor sokkal szörnyűbb dolgokat képesek fantáziálni, mint a tényleges probléma.
Azt sem tartom igaznak, hogy a mesében soha, semmi szorongáskeltő dolognak nem szabad előfordulnia. Ugyan már! Ha fel akarok lélegezni, mert a történet kivitt a sötétből, akkor be kell mennem a sötétbe.
Ha nem látom a sárkányt, mitől olyan nagy dolog, hogy a királyfi levágja a fejét?
A 2022-ben megjelent Világpuszi című meséskötete olyan tabutémákat dolgoz fel, melyeket szeretünk távol tartani a gyerekektől: sérült gyerekek, öregség, halál, szegénység, a házi kedvencek halála és gyászolása stb. Miért tartotta fontosnak, hogy egy gyerekeknek címzett kötetben gyűjtse össze ezeket a súlyos történeteket?
Szerintem ezek nem tabutémák, hiszen minden gyerek családjában előfordulnak öregek, és a családok általában halandó emberekből állnak. Akinek a családjában nincsenek halandók, azt persze nem érinti a dolog. A könyv egyébként tele van humorral és szeretettel, senkinek sem az jutott eszébe, hogy ezek „súlyos történetek”, hanem az, hogy sokfélék vagyunk és mindenki nagyon értékes. Ki ebben, ki abban jó, a halál pedig az élet természetes befejezése. Ha egy gyerek olvas egy olyan történetet, amelyben elpusztul a házi kedvenc, akkor nem lesz egyedül a problémával, ha ez vele is megtörténik egyszer. Ha pedig volt már ilyen vesztesége, akkor könnyebben feldolgozza. Végtére is mi másra való az irodalom? Megértjük, hogy nem vagyunk egyedül a veszteségeinkkel, a traumáinkkal, a titkainkkal, a szégyeneinkkel, az estleges másságunkkal. Történetek sokasága segít bennünket, hogy megtapasztaljuk, a mi egyéni tragédiánk, fájdalmunk másokkal is megtörténik, mások is átélnek, átéltek hasonlót.
Az állatokkal való bánásmód kérdése többször is előbukkan a gyermekkönyvekben. Megannyi állatmeséi, versei között kihalófélben lévő élőlények is helyet kaptak: „Lámaféle, ki nem hiába / gyanakszik, hisz mostanra, lám a/ teljes kihalás fenyegeti.” Tanítójelleggel születtek csupán, egyfajta leltár a különleges élőlényeinkről vagy van benne egyfajta érzékenyítő szándék is?
Azt hiszem, ha az ember eleve azzal a programmal fut neki az írásnak, hogy most tanítani, érzékenyíteni fog, akkor vigyáznia kell, hogy ne lógjon ki a lóláb. (Ki fog.) Akkor lehet hitelesen megszólítani az olvasót és bevonni, ha valami engem is bánt, foglalkoztat szerzőként, és erről igyekszem beszélni. A Világpuszi című könyvemben a történetek hősei többnyire olyan felnőttek és gyerekek, akik nem simulnak teljesen bele a közösségbe, mert valamiben mások. Szerepel itt demens, öreg kakukk, aki összevissza kakukkol, de van hajléktalan öregasszony is, a kutyamennyország kulcsának őrzője és van vak lány is, aki fehér bottal közlekedik. Az állatos mesék szereplői sem azért kerültek a szövegbe, hogy felemelt mutatóujjként figyelmeztessék az ifjú olvasót, hanem azért, mert én magam is átélem, átérzem, ami a világban zajlik, és ezeken a figurákon keresztül tudom ezt leginkább megmutatni. Vagyis azzal kapcsolatban tudok hitelesen érzékenyíteni, ami nekem is fontos, amiről mindenképpen beszélni akarok.
Mennyivel másabb szellemi munkát igényel a gyermekirodalmi szövegek írása? Az ön esetében hogyan tér el a két alkotófolyamat?
Már érintettük, hogy én nem csak gyerekirodalmat írok. A Malac és Liba sorozat kifejezetten pihentető. Amikor elfáradok, átváltok erre, hogy szórakoztassam magam. Nekem ez játék, öröm, energiaforrás. Ha a hétköznapokban felmerül valami, ami bekerülhet Malac és Liba kalandjai közé, gyorsan feljegyzem. eben az esetben is arról van szó, amit már korábban említettem: felnőtt ésszel és gyerek lélekkel írja az ember a sztorikat. Talán emiatt szeretik annyira a szülők is a sorozatot, nem csak a gyerekek. Mindig van valami, amin ők is felszabadultan tudnak nevetni. Mert Malac és Liba valójában mi magunk vagyunk az összes kicsinyes hülyeségünkkel és szerethető gyengeségünkkel.
Kezdetben a fiának íródtak a már-már ikonikussá vált gyermektörténetek. Azóta a fia is felcseperedett, ő hogyan gondol vissza ezekre a mesékre? Szoktak erről beszélgetni?
A fiam zenész, már maga is alkotó ember. Ritkán beszélünk a gyerekkori irodalmi élményekről, inkább a mostani versekről, alkotókról. Ő maga is ír dalszövegeket, kiváló zenei és ritmusérzéke van. Szeretem azt gondolni, hogy ehhez a gyerekkori élmények is hozzájárultak, bár a tehetség nyilván velünk született tulajdonság. Amikor megír egy-egy új dalt, meg szokta mutatni, és ilyenkor mindig átélem, mennyire egy tőről fakad költészet és zene.
