„A gondolataidtól nem menekülhetsz”

Kőrös Mimi, művésznevén Saya Noé csupán pár év alatt építette fel 34 ezer követővel rendelkező Twitch-univerzumát, melynek köszönhetően azon kevés hazai előadók közé tartozik, akik meg tudnak élni a zenélésből. Mindeközben önazonos, nyitott, színes és játékos énekesnő maradt, és eklektikus popzenét hozott létre. Számainak hallgatóit felszínes manírok helyett váratlan kis csavarok és egyedi ötletek csábítják az ismétlés gomb megnyomására.

Mimi 1992-ben, Budapesten született, majd ötéves korától tíz évig Malajziában élt. Három éve, barcelonai óvónősködés után tért haza Budapestre, hogy elindítsa énekesi, dalszerzői és produceri karrierjét. Villámgyorsan felkerült a HOTS Magyar Zenei Exportiroda ajánlólistájára, írt róla az IQ Magazine és az Europavox, és együtt dolgozhatott a Grammy-díjas Matt Lawrence hangmérnök-producerrel, aki korábban mások mellett Adele és Amy Winehouse útját egyengette. Első nagylemeze, a Museum of Sins – amiről itt lehet bővebben olvasni – 2020 decemberében látott napvilágot. Interjúnkban a streamelésről, legújabb, 11 nap alatt forgatott klipjéről és arról kérdeztük, hogy mikor és hol hallhatjuk a nyáron őt és zenekarát.

Budapestről
származol, de Kuala Lumpurban nőttél fel; zenészcsaládban, klasszikus zenei
környezetben. Éppen a költözésetek után, ötévesen kezdtél el hegedülni, ezt
követte a fuvola, a gitár és a versírás. Mikor kapcsolódott mindehhez az
éneklés?

Azóta énekelek, amióta beszélek, legfeljebb az érdeklődési köröm változott. Gyerekként mindig megtanultam a kedvenc meséim zenéjét, és rongyossá énekeltem őket, vagy játékból, spontán kitaláltam valamit a szüleimmel, de a komolyzenéből is táplálkoztam. Emlékszem, egyszer Mozart A varázsfuvoláját játszották, és annyira megtetszett, hogy napokig csak az Éj királynőjének a dalát voltam hajlandó hallgatni, mert meg akartam tanulni kiénekelni. Aztán jött az iskola kórusa meg más egyéb alkalmak, amikor kisebb közönség előtt énekelhettem. Azoknak mindig nagyon örültem.

Malajziában
milyennek érezted a zeneoktatást? Ott milyen módszert, szellemiséget követnek?

Sima iskolába jártam, nem részesültem külön zeneoktatásban.
A szüleim tanítottak zenélni, később pedig magam folytattam a tanulást.

Emlékszel arra
az időszakra vagy pillanatra, amikor a mostani Saya Noé, az énekes-dalszerző
megszületett?

Konkrét pillanatra nem, de sokáig törtem a fejem a nevemen.
A Saya malájul azt jelenti, hogy „én vagyok”, a Noé pedig a keresztnevem
rövidítése. Az az igazság, hogy sosem tudtam azonosulni a Noémivel, mivel világ
életemben Miminek hívtak. Aztán egyszer csak, szinte viccből feldobtam magamnak
az ötletet, hogy mi lenne, ha a Noémit használnám, hátha így végre megszoknám a
nevemet. Van benne egy kis terápia, na meg önirónia, de egyébként sikerült is.
Most már egészen megszoktam, sőt.

Kik és milyen
zenék inspiráltak a legjobban régebben és most?

Ezt a most is futó zenei projektet 2018 körül indítottam. Akkortájt a legfőbb inspirációim nagyjából így néztek ki: MØ, Elliphant, Tove Styrke, Alt J, Empire of the Sun, MGMT, Lana Del Rey. Rengeteget merítek abból, amit a körülöttem lévő, velem rendszeresen lógó emberek hallgatnak – így bővül a köre azoknak a zenéknek, amelyek fontosak számomra. Az indulás óta leginkább az változott, hogy új előadókkal egészült ki a lista: megismertem például BANKS munkásságát, aki hatalmas hatással van rám. De ebbe a körbe tartozik a Slenderbodies, Lolo Zouai, NoMBe, és még jó pár előadót sorolhatnék.

Te kivételesen olyan előadó vagy, akit nem a vírushelyzet ültetett be az online térbe, hanem már a hazai karriered kezdete óta, három éve közvetítesz a Twitchen. 34 ezer követőd van, és kimondhatjuk, hogy megélsz a zenélésből. Hogyan találtál rá erre a platformra?

Egy zenész ismerősöm – akit Barcelonában töltött évem során ismertem meg – javasolta a Twitchet, miután 2018-ban hazaköltöztem. Épp felmondtam az addigi munkahelyemen, mondván, hogy mostantól csak a zenével szeretnék foglalkozni – persze hogy pontosan mit meg hogyan is kellene, azt még nem tudtam. Jelentkeztem az imPro Schoolba, azon belül zeneiproducer-képzésre, amit azonnal megszerettem, viszont mellette rengeteg szabadidőm maradt, és hamar meguntam otthon a négy fal közti gyakorlást, így a legtökéletesebb időpontban jött a jó tanács. Épp felvettem telefonra egy dalt, amit játszottam, feltöltöttem Insta-storyba, amikor megérkezett a válasz, hogy „próbáld ki a Twitchet, hátha bejön”. Még aznap regisztráltam, másnap pedig már meg is volt az első streamem, és körülbelül ennyi. Azóta nyomom megállás nélkül, és imádom.

Azok kedvéért,
akik nem ismernék: hogyan képzeljünk el egy ilyen streamelt alkalmat?

Nagyjából úgy, mint bármilyen másik online zenei streamet: zenélek, és bárki, aki rámegy a profilomra, nézheti. Viszont mivel a Twitch kifejezetten a streamelésre van kialakítva, sokkal interaktívabb. Az embereken érezhető, hogy ismerik a platform sajátos kultúráját, használják a sok ezer emote-ot (ami olyan, mint az emoji, csak minden csatorna saját kollekciót csináltat magának) meg az aktuális mémeket, és azok révén fejezik ki magukat. Tartalom szempontjából én a streamjeimben leginkább zenélek, legyen az akusztik vagy loop. Néha mások zenéit dolgozom fel, máskor sajátot játszom. De olyan is van, hogy videójátékozom, sütök vagy épp az utazásaimról jelentkezem be telefonról (már amikor nincs Covid).

És legyen bármi is az aznapi tartalom, a stream során jelen van a törzsközönségem – akik szinte mindig ott vannak, és azonnal felismerem őket, akikkel belső viccek alakulnak ki, mint bármilyen baráti társaságban –, és van a szélesebb nézői kör, akik jönnek-mennek, néha passzívabbak, néha aktívabbak, becsatlakoznak, kérdeznek. Ezenkívül van egy dallistám, és arról lehet szerzeményt választani, amely aztán bekerül a lejátszási listába. Megesik, hogy az alapján zenélek, míg máskor én rakom össze a számsorrendet. Streamről streamre változik a téma és a tartalom. Nagyon szeretem, hogy a Twitchnek köszönhetően egészen bensőséges és szoros viszony alakulhat ki a közönségem és köztem.

Azt lehet
tudni, hogy mely országokból szoktak a legtöbben nézni?

Franciaország, Németország, Hollandia, Csehország, Magyarország,
Norvégia, Amerika, Ausztrália, Anglia. Ezek jutnak most hirtelen eszembe, de
nagyon szét vannak szórva a nézőim a nagyvilágban.

Itthon még nem
túl elterjedt ez a vonal. Néhány streamelt koncerttől eltekintve rajtad kívül
nem is láttam mást, aki folyamatosan használna ilyen platformot. Szerinted mi
lehet ennek az oka?

Nem tudhatom, hogy pontosan mi, az viszont tény, hogy nem olyan egyszerű elkezdeni, mint telóról megnyomni Instán a live gombot. Ha valaki tényleg szeretne komolyabban elkezdeni streamelni, az sok idő és energia. Kialakítani a megfelelő körülményeket, beszerezni a felszerelést, a technikai részét megtanulni kezelni, és egyáltalán: kiigazodni egy teljesen másfajta előadói szférában. Ez nem mindenkinek jön be, és szerintem ezzel nincs is semmi baj.

Akikkel eddig beszéltem erről, egyszerűen csak preferálják az élő koncertezést, mert azt szokták meg, az élteti őket, ha láthatják a közönségüket, ami teljesen érthető. Inkább úgy vannak vele, hogy bár időnként nem árt az online stream, alapból nem állnának át rá. Az viszont tagadhatatlan, hogy egyre inkább efelé haladunk, és szerintem tök jó lehetőségek adódnak a bővülő online térben, például az, hogy kis előadóként nem kell távoli turnékról álmodozni, hanem otthonról, pizsamában elérhetünk bárkit. Nyilván nem pótolja az élő koncertezést, de nem is az a célja, és bár még sok mindenki számára idegen a streamelés koncepciója, feltételezem, hogy idővel egyre többen nyitottá válnak majd rá.

Három éve Barcelonából, egy óvónői állást otthagyva jöttél haza Magyarországra. A zenei karriered már odakint is nevelgetted vagy itt váltottál?

Barcelona zeneileg hatalmas hatással volt rám. Majdnem öt év
kreatív leblokkolás, leállás után kezdtem el újra a zenével foglalkozni odakint,
a szabadidőmben. Vettem egy gitárt, és tanárhoz jártam. Aztán felfedeztem az
ottani open mic-világot, és teljesen magába szippantott. Mentem fellépni, amikor
csak tudtam, és közeli barátokra tettem szert abból a közösségből. Ez adta meg
év végére azt az önbizalmat, hogy felmondjak, és teljesen a zenének szenteljem
az életemet.

Most jelent meg Iodine című dalod klipje és több remixe. Miért éppen erre a szerzeményre esett a választásod?

Sok dalt választhattam volna, de ezt éreztem elég erősnek ahhoz, hogy kiemeljem. Itt voltunk a legbátrabbak dalszerzés szempontjából: elrugaszkodtunk az addigi struktúráktól (szerkezettől, soundtól, dizájntól stb.).

Az új klip
frappáns vágóképeiről nekem egyfajta horrorba ágyazott Wes Anderson-feeling jut
eszembe: sokszínű és rendhagyó, ami nem is csoda, mivel 25 helyszínen és 11
napig forgattátok. Mi volt az alapkoncepció?

Imádom Wes Andersont! Igen, abszolút az volt ennek a klipnek a koncepciója, hogy a dal víziójához hasonlóan szabadjára engedjük a fantáziánkat, és merjünk kísérletezni. Konkrét történet helyett a vizualitás lehetőségeit vettük alapul. Kicsit horror, kicsit álomszerű, és sok kontraszt meg furcsa, oda nem illő elem van benne. A két táncos a gondolataimat játssza el. A különböző helyszínek révén önmagunkkal való különböző viszonyokat mutatunk be: néha együttműködő, néha ellenséges, néha szinte játékos ez a viszony. Lefordítva: „Bárhová mehetsz, a gondolataidtól nem menekülhetsz, jóban-rosszban ott vannak.”

Ez már a negyedik klip, amit brit rendezőtársaddal készítettél. Őt hogyan ismerted meg?

Adam Grassót 2018-ban, közös ismerősünk révén ismertem meg. A találkozásunk tökéletesen időzített volt, mert én épp rendezőt kerestem, ő pedig előadót, akinek rendezhet. Az első közös munka annyira jól alakult, hogy azóta többször is őt kértem fel. Hiszek benne, hogy ha találunk olyan embereket, akik arra inspirálnak, hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból, akikkel könnyű a kommunikáció és még jókat is tudunk együtt nevetni, érdemes őket magunkhoz közel tartani, mert ritkák.

A nyitottságodat,
a magadba vetett hitedet és a külföldi nézőid nagy számát elnézve a külföldi
karrier sem tűnik elérhetetlennek. Te milyennek képzeled el a jövődet, és hol?

Fogalmam sincs. Annyi tényező befolyásol és alakít minden percet! Egyáltalán nem rendelkezem azzal a tudással, hogy x év múlva hol kéne lennem. Ami fontos: foglalkozhassam a zenével, és meg tudjak belőle élni – közben pedig érjenek inspiráló élmények.

Olyan jó, hogy
most már ismét ilyet is lehet kérdezni: hol láthatunk élőben a nyáron?

Szerencsére elég sok helyen: ott leszek például a Bánkitón, a Kolorádón, a Művészetek Völgyében, a Vidor Fesztiválon, a Paloznaki Jazzpikniken, a SZIN-en és a Campuson, de legjobban az első önálló budapesti koncertemre készülök: az A38 Hajó tetőteraszán, július 15-én lépek színpadra a zenekarommal, a vendégünk pedig a Flanger Kids lesz. Elképesztő érzés, hogy újra koncertezhetünk.

A zenekart kik alkotják, és hogyan
találtatok egymásra?

A zenekaros felállásban már most fantasztikus energiák vannak, pedig még alig volt alkalmunk együtt koncertezni. Az állandó zenekaromban két társam van. Az egyikük Biksi Gábor, aki a társproducerem is. Vele alakítjuk ki a dalaim végleges hangzását hosszú-hosszú, stúdióban töltött napok és éjszakák alatt. A színpadon ő basszusgitáron és basszusszintetizátoron játszik, a doboknál pedig egy igazán fiatal tehetség, Ádám Donát (Dzsúdló, Brains) ül.

Speciális koncertünk is volt idén a Petőfi TV Akusztik programsorozatának felkérésére. Annak kedvéért bensőségesebbre, „csendesebbre” hangszereltük át a dalokat. Ebben óriási szerepe volt Koltai Kurszán zongoristának (hiperkarma), de pár dal erejéig színpadra lépett az édesanyám, Kovács Ida és az unokatesóm, Kovács Sára Dizna is. A következő hónapokban lesz egy-két olyan alkalom is, amelyen kivételesen ebben a bővített felállásban fogunk játszani.