A rákoscsabai tél szörnyű volt, a rettenetes, üres fehér papír pedig úgy mered ránk, mint éjjeli rém az alvó kisgyerekre. Hajnóczy Péter fő műve, A halál kilovagolt Perzsiából fájdalmas önvallomás egy alkoholista író kikerülhetetlennek tetsző sorsáról, arról a piócaként csimpaszkodó függőségről, ami előcsalogatja az ihletet, ugyanakkor akadályozza a koncentrált munkát.
A Katona József Színház Kamrájában látható feldolgozás elsősorban nem a fikciós és önéletrajzi elemeket vegyítő kisregény cselekményére koncentrál – ez okos döntés volt az alkotók részéről, ugyanis a nonlineáris történetvezetést, az idősíkok közti rendszeres váltogatást olvasva is nehéz követni. Ennek ellenére nem vész el a névtelen főszereplő lecsúszásának folyamatjellege, sőt talán a színpadi változat plasztikusabbá is teszi ezt azzal, hogy a férfit három színész alakítja. A fiatal felnőttet Jakab Balázs, a középkorú, a szeszt még jól bíró írót Vizi Dávid, a (túl)érett, bor nélkül életképtelen élőhalottat pedig Mészáros Béla játssza. Gyakran egyszerre láthatók a színen, és egymásnak adják a szót, mintha csak hármójuk interakciói tartanák össze a lassacskán teljesen széteső figurát.
A fiatal, egyszerű Krisztina (Tóth Zsófia) képében lehetőséget kap a nyárspolgári életre és arra, hogy a társadalom hasznos tagjává váljon, ám ő még a lány szerelméért sem mond le a sörről és a cigarettáról. Neki nem elég a táncdalok konzumboldogsága – pedig azok mást sem sulykolnak, mint hogy az élet szép és egyszerű –, az túl tiszta, túl egynemű. Lelke mélyébe van kódolva az ambivalencia, a sehova sem tartozás hűvös otthontalansága. Fiatalon Rákoscsabán segédmunkásként dolgozott, otthon azonban értelmiségi módjára olvasott „kényes ízléssel, jó irodalmat”. Egy ilyen mértékben meghasonlott ember minden közösségből kihullik, mielőtt betagozódhatna.
Míg Krisztina a polgári, a majdani feleség a művészi sorsot testesíti meg, Á. (teljes neve a kisregényből sem derül ki) nemcsak szereti, de érti is férjét, így tudja, hogy az alkoholizmus inherens része írói perszónájának. A Rujder Vivien által megformált nő szinte angyali jelenés, aki egyszerre próbálja óvni a szeretett férfi testi-lelki egészségét és alkotói integritását. Halk szavú természetessége és fehér hálóinge látványos antitézise Krisztina harsány és rikító megjelenésének. Az utóbbihoz társított életformát érzékletesen szemléltetik a Tasnádi Bence előadta playback betétek, melyek a hatvanas–nyolcvanas évek magyar slágereit idézik meg – Kislány a zongoránál, Nálad lenni újra jó lenne, Tölcsért csinálok a kezemből. Habár e rövid, zenés-táncos szünetek vitathatatlanul könnyítik a befogadást, hiszen fogyaszthatóvá teszik a főhős tömény történetét, felszíni oldottságuk mögött felsejlik a mesterséges boldogságkeresés silány műanyag volta, a filiszter kábítószere.
A táncdalok heterogén komikuma mellett a humor tisztább forrását nyújtja az a jelenet, melyben a színészek pálcás bábként keltenek életre egy borosüveget. Talán ez az egyetlen szekvencia, melyen teljesen őszintén lehet nevetni – annak ellenére, hogy Mészáros Béla és a palack romantikus légyottja nem feledteti teljesen az italhoz való ragaszkodás fájdalmas kényszerűségét.
Az előadásnak erős hatáseleme a látvány. A díszlet felettébb minimalista, de jól áll ez a letisztultság a történetnek. A jó érzékkel kiválasztott kellékek – papírlapok, üres üvegek és egy írógép – pontosan jellemzik a főhőst. A kevés tárgy emellett nem vonja el a figyelmet a ronda, sárga falakról, melyek időről időre megmozdulnak, szó szerint értelmezve a „forog vele a szoba” kifejezést. Az ittas mámor térbeli megjelenítése klausztrofób érzetet kelt, emellett felhívja a figyelmet az állapottal járó labilitásra, amelyet egy pár, a padlóra rögzített cipő próbál ellenpontozni.
A szereplőkre szinte rázáródó szín ideális tere az író megelevenedő látomásainak; a víziók a Hajnóczy-könyvnek is központi részei, a címadó Perzsia-kép a szöveg egyik zárómomentuma. Ahogy az előadásé is, a világirodalom iszákos íróinak névsorával együtt: Ady, Krúdy, Csáth, Hoffmann, Faulkner és a többi… A kollégák lajstroma újfent egy döntés eredményekeként, önként vállalt sorsként állítja elénk az alkoholizmust.
Lehet, hogy az ember mint társadalmi lény széthullik és leépül, de a nagy mű megszületik, és ha szerencsénk van, betelik a rettenetes, üres fehér papír.
Fotó: Dömölky Dániel