A hetedik író – Király Farkas az irodalom vonzásáról

Keveseket állít igazi próbatétel elé a sors, Farkas azonban hamar megkapta a maga vizsgafeladatát az élettől. Még húszéves sem volt, amikor a Ceausescu-rendszer besorozott katonájaként őrségben állt az aradi laktanya előtt. Nem először kellett ott szobroznia, de először fordult elő, hogy az utcán hatalmas tömeg tűnt föl, s ez a tömeg nem a conducătort éltette, hanem forradalmi jelszavakat skandált: „Le a diktátorral!”, „Halál a gyilkosra!”, „Mi vagyunk a nép!”

Dermesztő helyzet. A magyar srác biztosan nem akart vért ontani a rendszerért, de elég volt egy pillantás az őrség többi tagjára, hogy kiderüljön, senki nem fog a tömegbe lőni a parancs szerint. Viszont ha semmit sem tesznek, esetleg a sokaság fog rájuk támadni. Végül is itt állnak a helyőrség előtt talpig géppuskában.

Farkasnak támadt mentő ötlete: talán elég egy gesztus. Szabályosan, a mellén fekvő fegyverrel kisétált az út közepére, hogy jól láthassa a tömeg. Az emberek elhallgattak, s feszült várakozással néztek rá. Ő másodpercekig elszánt képpel figyelte a tüntetőket. Aztán, mintha semmi érdekeset sem látna, a fegyvert a hátára, szuronnyal lefelé fordította, megfordult, és visszasétált a helyére. A tömegből kirobbant a megkönnyebbülés: „Armata e cu noi!” (A hadsereg velünk van!) – kiabálták.

Király Farkassal beszélgettünk.

Egyszer elmesélted, hogy a közeli
rokonságodban heten is vagytok, akiknek legalább egy szépirodalmi kötete
megjelent. Úgy tűnik, nálatok szinte kötelező az irodalmi pálya. De azért
feltételezem, hogy nem ennyire egyszerű dolog költővé lenni.

Kezdjük a családdal?

Persze! Ez a család nagyon érdekes.

Tényleg van néhány érdekesség. Például a háború után az anyai nagyapám annyira menő férfifodrász volt, hogy amikor Groza Péter miniszterelnök megfordult Kolozsváron, mindig betért hozzá kicsit megigazíttatni a frizurát. Ezért nagyapámnak járt egy kör Kolozsvár főterén Grozával karon fogva, amelynek során a miniszterelnök elmondta neki, mi fog megdrágulni. Szóval nagyapám mindent tudott. Népszerű alakja volt a városnak. Gyermekei, anyám és nagybátyám színészek lettek. Anyám, Katona Éva a kolozsvári Állami Magyar Színházban játszott. Testvére, Katona Károly az Operában. Innen jött egyfajta impulzus.

A másik ág?

A másik nagyapám is izgalmas alak volt. A nagyenyedi kollégiumban tanult, falusi kántortanító volt a Székelyföldön. Mindenfélét szervezett a közösségben. Jól emlékszem a szüreti bálok próbáira, ahol ő maga hegedült a táncosoknak. Király-ágon van a sok tollforgató. Apám, Király László Kossuth-díjat is kapott a munkásságáért. Ezen az ágon mindenki így van összedrótozva.

Szóval innen jött az irodalmi
indíttatás?

Igen, de nem egyenes úton érkezett. Sosem gondoltam volna, hogy professzionális író meg olvasó leszek. A gimnáziumban ugyan írtam, de csak úgy, mint minden gimnazista. De amúgy nem foglalkoztam irodalommal. Követtem azt a klasszikus szocialista modellt, hogy a felsőoktatásban olyan helyre jelentkezzem, ahova biztosan bejutok, hogy ne vigyenek el a seregbe bányát ásni vagy vízerőművet építeni, mert azokon a helyeken elég szép volt akkoriban az elhalálozási ráta.

Felvételiztem tehát kémia–fizika szakra. Ám hiába láttam magam előtt a molekulákat, hiába vettem hasznát a kémiai tudásnak a fotózás vagy a barlangászás során, nem igazán tetszett a megmaradt kommunista oktatási berendezkedés. Úgy éreztem, hogy átvertek. Felfedeztem azonban, hogy elindult egy magánegyetem, át is mentem oda, reklám- és gazdaságpszichológia szakra. Egyetlen lejt sem bánok, amit ott elköltöttem, egyetlen percet sem, amit eltöltöttem. Tömény dolgokat tanultunk. Átfogóan volt összeválogatva a tanterv a matematikától a dizájnon keresztül egészen a humán anatómiáig és patológiáig.

Hogyan lett ebből irodalom?

Mindvégig írogattam. De mondom, csak
amolyan terápiás céllal. Ha valami feszített, azt le kellett írnom, mert amíg
le nem írtam, nem szabadulhattam tőle. És ha már leírtam, próbáltam neki formát
adni. Ezek versek voltak. Gyűltek, gyűltek, gyűltek.

Az ilyen versek tipikusan a fióknak
készülnek…

Az enyémek is egy fiókban gyűltek, de apám tudta, hol tartom a zsengéimet. Nem gondoltam, hogy ennek jelentősége lesz. Ám nem sokkal a forradalom kitörése után megalakult a kolozsvári Jelenlét folyóirat. Az alapítók apámat is meghívták a lap indításához, ő elvitte néhány versemet, a szerkesztők meg szépen beleszerkesztették őket. Pár nap múlva vastag levelet hozott a posta a kedvesemtől: benne a Jelenlét egy száma, s a margóra firkálva valami kedves levél, hogy a nagy költő már nem is szól, hogy a versei megjelentek. Körül is rajongtak a katonatársak, még románra is le kellett fordítani a verseimet…

Ez adta az indíttatást a későbbi költői
karrierhez?

Adhatta volna. De elmesélek egy másik kalandot is. Miközben a verseimet már közölte a Helikon, a Jelenlét és talán más lapok is, másik hobbimnak is hódoltam: rendszeresen jártam barlangászni. Egy napon rám telefonál egy haver, hogy remek elemlámpák érkeztek a műszaki boltba, ki ne hagyjam. Nosza, elmentem, megnéztem, s megállapítottam, tényleg nagyon jó lámpák, igazi barlangjáró cuccok. Fizettem, mire az eladó előkapott egy újságpapírt, és belecsomagolta a lámpát. Persze hogy egy Jelenlét-ív volt a csomagolóanyag, rajta az én verseimmel. S hát ezzel a helyére is került az irodalom. Úgy éreztem, elsősorban nem ezzel kell nekem foglalkoznom.

Ennek ellenére nem fordítottál hátat az
akkoriban Kolozsváron kibontakozó gazdag kulturális életnek.

Nem, persze hogy nem. Nagyon kedveltem azt a közeget. Tagja meg aztán elnöke is voltam egy darabig a Bretter György Irodalmi Körnek. Rengeteg fiatal alkotó találkozott abban a környezetben. Ott volt a komplett Előretolt Helyőrség-társaság, meg azok többsége, akik most a Helikont készítik, Fekete Vincétől Orbán János Dénesen keresztül László Noémiig, Karácsonyi Zsoltig. Sok kiváló tehetség bukkant föl Kolozsváron. Akkoriban léptek föl íróként, mi meg jól megbíráltuk őket.

Hogyhogy?

A Bretter György-körben rendszeresen összejöttünk. Úgy működtünk, mint egy bíróság, ügyésszel, védővel, esküdtekkel. Bárki hozhatott új írásokat, amiket felolvasott. Majd következett a tárgyalás, aminek a végére kiderült, hogy a delikvensnek érdemes-e továbbra is forgatnia a tollát. Akit jónak ítélt a társaság, az úgy általában meg is maradt az irodalomban.

Eszerint te is Kolozsváron találtad meg
az irodalmi éned.

Igen, de legalább akkora kerülővel,
amekkorával az első verseim megjelentek. Ugyanis mindenféle hasznos dologgal
foglalkoztam akkoriban. Külvárosi gyerek vagyok, lázadó szellem. Meg kellett a
pénz, úgyhogy dolgoztam ipari alpinistaként, szedőként, továbbá bizsukat
gyártottam és árultam ezerszámra.

Ez olyan késő középkori hangulatú,
esetleg szocreál: íme a jó munkásember, aki szabadidejében verset ír…

A középkor találó: háztetőkön, régi technikákkal dolgoztam, függőónnal, ácsszekercével, ilyenekkel. Azt gondoltam, hogy ha a Farkas utcai templomot meg lehetett építeni ilyenekkel, akkor miért ne lehetne egy háztetőt is felhúzni.

Megint kezdünk elkalandozni…

Térjünk vissza az irodalomhoz: a kolozsvári szellemi közegben biztattak, hogy írjak, én meg írtam. Aztán gondoltam egy nagyot, és bevittem a kéziratomat a kolozsvári Kriterionnak. Ők megnézték, és 2002-ben ki is adták az első kötetem, Higanymadár a címe. Csakhogy én akkor már Budapesten voltam. Tény, hogy ekkor igazán közel kerültem az íráshoz mindenképpen.

A családunk egy régi jó barátja, Bágyoni Szabó István a Szabad Földnél dolgozott rovatvezetőként, s megkérdezte, hogy a korrektori munkához értek-e. Én meg bólogattam, hogy persze hogy értek. Csak éppen a korrektúrajelekkel nem voltam tisztában. De magammal hoztam Kolozsvárról a Nyomda az íróasztalon című régi kedvenc szakkönyvemet, amelyben néhány oldalon keresztül a korrektúrajeleket is tárgyalják. Gyorsan megtanultam, hogy amit tudok, azt hogyan kell jeleznem a tördelő számára. Föl is vettek, később ott kezdődött a zsurnaliszta- és prózaíró-karrierem. A főszerkesztő biztatott, hogy írjak a Szabad Föld tárcarovatába, de mindig azt mondtam, hogy én költő vagyok, ehhez nem értek. Míg a nyári könyvvásáron a kezembe nem akadt az akkor rendkívül divatos Coelho Alkimistája. Megvettem, elolvastam, és azt mondtam: „Te Farkas, ennél jobbat akármikor tudsz írni.”

Sorban jelentek meg a könyveid. A Higanymadár után jött a Hosszú árnyékok földje, aztán az f. versek, majd a Szósav, A Boldog utca hava és egyéb történetek, azután a Szét, nem össze és a közelmúltban a Sortűz, végül a Ha elfogy a fény cím alá rendezett elbeszélésgyűjtemény. Közben fordítottál is. Ioan Buteanu két kötetét ültetted át magyarra, az Álmoktól összezavarva meg a Nyávogás a bokorból címűt, és Walter Ghidibaca Minden jó, ha a vége rossz című könyvét. Miközben a Szabad Földnél dolgoztál, szerkesztetted a Napút című folyóiratot, rovatvezetője voltál az Irodalmi Jelennek, részt vettél az Ambroozia online irodalmi lap megalapításában, könyvkiadót szerveztél. És azóta, hogy egy éve átvetted a vezetését, duplájára nőtt az Országút online olvasottsága…

Nagyjából így volt. De az Út a tengerszemekhez című kötetemet is szeretem…

Azért soroltam mindezt föl, hogy a pályaív unalmasabb részeit kihagyva rögtön az aktuális kihíváshoz ugorhassunk. Mi az, hogy Tegnap.ma?

Ó, szerintem egy remek kezdeményezés. Gerillaakció, ha úgy tetszik. Döme Barbara írótársammal és barátommal hoztuk létre ezt a különleges portált, amelynek az lett az alcíme: Irodalomról vágatlanul, és ami lényegében folyamatosan bővülő kortárs irodalmi videóenciklopédia. Sokan temetik az olvasást, az olvasót, de szerintünk élő írókkal, élő irodalommal, izgalmas, eleven tartalmakkal igenis meg lehet szólítani az olvasókat.

Pontosan kiket?

Azokat szeretnénk megszólítani, akik a bárgyú médiafolyamon túl szeretnének valami igényes dologgal is találkozni, akik nyitottak az irodalomra, szívesen megismernének szerzőket, könyveket, értelmes gondolatokat, színvonalas nyelviséget és más hasonló fölöslegességeket. Szeretnénk reagálni aktuális irodalmi kérdésekre, szeretnénk izgalmas vitákat, körüljárni újdonságokat. Barbara egyszer úgy fogalmazott: jó lenne, ha mondjuk tíz év múlva ezen az oldalon felbukkanna minden kortárs író, s így tudni lehetne, kik voltak azok a XXI. század húszas éveiben, akiket fontosnak tartottak a pályatársak, milyen művek jelentek meg, milyen vitákat folytattak, milyen kérdésekkel foglalkoztak.

Úgy tudom, már jó néhány kisfilm
megnézhető a honlapotokon, de azért rákérdezek: úgy halad a kezdeményezés,
ahogy elképzeltétek?

Szerintem kicsit gyorsabban. Ketten vágtunk bele a saját energiánkból, pénzünkből, tehetségünkből. Ebben a mezőnyben amatőrök vagyunk, de szeretnénk hamar profivá válni. A visszajelzések mindenesetre nagyon biztatók. Támogat bennünket, ha nem is anyagilag, de morálisan az Írószövetség, az Irodalmi Jelen, a Könyvtárellátó, és másoktól is egyre több segítséget kapunk. Persze azt szeretnénk, ha az irodalmi közéletből ki tudnánk lépni, és meg tudnánk szólítani a fiatalabbakat is. Reméljük, hozzájuk is minél hamarabb eljutunk.

Király Farkas a Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ) KMI 12 idei programjának egyik szerzője.

Fotók: PKÜ/Onda Péter