Olvasás közben eleinte nagyon megráztak és felkavartak a történetek, majd fokozatosan megjelent a humor és a szatíra, amely oldotta a feszültséget.

Ez szándékos volt, ugyanis az előző kötetem, a Nők a cekkerben az élet sötétebbik oldalát mutatja be. Az emberek szerették, mégis sokan jelezték, hogy egyben olvasva megrázó és felkavaró. Egyebek mellett azért döntöttem úgy, hogy ezúttal groteszk, abszurd és szatirikus novellákat is beleteszünk a kötetbe. Nem idegen tőlem a műfaj, mert a pályám elején írtam ilyeneket. Mondhatjuk, hogy ez a kötet, a többféle stílusú kisprózákkal ízelítőt kínál az eddigi munkásságomból.

A kötetben a lírai novellák mellett helyet kapott a Sanyi-ciklus, amelyet az Előretolt Helyőrségből és a Hajónaplóról lehet ismerni.

Sanyi az egyik kedvenc karakterem. Vele minden megtörténik, ami általában velünk is, szóval egy kicsit mindenki magára ismerhet és tanulhat a viselt dolgaiból. Szerencsére nem csak én szeretem, hanem az olvasók is, erről gyakran biztosítanak különböző visszajelzésekben. Sanyi és a felesége, Mari egy vidéki vendégházat üzemeltetnek, az ő történeteik lassan újabb kötetté állnak össze. Nemrég megkaptam a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatását arra, hogy Sanyiból kisregény készülhessen. Jelenleg ezen dolgozom, s amikor írok, a szemem előtt mindig két dolog lebeg: hiteles és egyedi stílusú legyen a mű.

A kötet egyik szerkesztője, Rózsássy Barbara ezt írja: Döme Barbara legújabb kötetében ismét tanúbizonyságot tesz arról, hogy a műfaj nem pusztán a számos irodalmi út egyike, de a kortárs magyar irodalom megmentője lehet. (…) Nem puszta játék ez, hanem megfontolt és kifinomult eszközhasználat, írói kellékek gondosan összeválogatott arzenálja – segítségükkel a szó a kortárs irodalom új, térhódító fegyverévé válik.”

Mélyen megérintett ez a visszajelzés. Olyan dicséret ez, amely miatt érdemes dolgozni.

Az angyalt esendő emberi tulajdonságokkal ruházta fel. Mi volt ezzel a célja?

Ezek mágikus realista elemeket tartalmazó novellák. A cselekmény mindig a realizmus talajáról indul, majd elemelkedik a földtől, és onnantól már mesének is nevezhetjük. A történetek középpontjában álló kövér angyal pedig mi, emberek vagyunk, akik mindenféle esendő tulajdonságokkal rendelkezünk. Gyerekkorunkban valamiféle szemérmességet belénk neveltek, emiatt bizonyos dolgokat nem mondunk ki. Ezzel szemben az angyalnak nincsenek efféle kötelezettségei, vagy korlátai. Olyan ő, mint egy tükör, amelyben önmagunkkal szembesülünk.

Egyszer azt mondta, hogy az önvizsgálat fontos szerepet játszik az életében.

Szerintem mindenki számára fontos, hogy időről időre végiggondolja az életét. Csak így lehet fejlődni. Óriási hibának tartom, ha valaki elhiszi magáról, hogy mindent tud. Kizárólag a folyamatos tanulás útján haladhat előre az ember. Az én szemem előtt mindig ez lebeg a hitelesség, valamint a szakmai alázatosság mellett.

Könyvbemutató Kolozsváron

Miért foglalkoztatják ennyire a pszichés betegségek?

Az egyik szerettem ezzel a problémával küszködik, látom az életét. Az angyal eredetileg az ő látomása volt. Mesélt róla, én pedig papírra vetettem egy történetet, majd annyira jó volt ezzel a karakterrel dolgozni, hogy egyre többet szerepeltettem. Fontos, hogy mindenki megismerje a pszichés betegségekkel küzdő emberek életét, gondolkodását, hétköznapjait, mert csak így fogadhatjuk el őket, s ezáltal illeszkedhetnek be a társadalomba. A prózavilágom hasonlít ahhoz, ami az ő fejükben él, hisz a betegségük miatt sokszor az álom és az ébrenlét határán egyensúlyoznak.

Tavaly jelent meg a Nők cekkerben című novelláskötete, amelyről Nagy Koppány Zsolt író ezt írja: „A megrázó sorsok szinte sosem válnak távolivá, kitalálttá, mindannyian hallottunk már ilyeneket, csak most akadt valaki, aki hitelesen meg is tudja írni őket. A befejezések is jók: a legritkább esetben hoznak megoldást, többnyire inkább azt sugallják, hogy megoldatlan és megoldhatatlan marad minden, mint a fent nevezett betegség, illetve az öröklődő elmebetegségek más fajtái.” Mennyire érvényesek ezek a sorok az Angyalt reggelire című kötetre?

Törekszem a Nagy Koppány Zsolt által említett hitelességre. A történeteim többnyire kitaláltak, mégis sokszor előfordul, hogy az olvasó megtörtént eseménynek véli. Valószínűleg azért is, mert egyes szám első személyben írok. Kaptam olyan levelet, amelyben az állt, hogy nagyon becsülnek engem, amiért örökbe fogadtam egy cigány gyermeket. Persze ez nem igaz, de az erről szóló történet ezek szerint annyira hitelesen sikerült, hogy az olvasó valóságként raktározta el magában. Az is nagyon fontos számomra, hogy az életem minden területén hiteles legyek. Emellett az is fontos, hogy a történeteim lezárásai ne legyenek szájbarágósak, mindenki a saját szája íze szerint értelmezheti a befejezést. Többen azt írták, hogy hiába fekszenek le aludni, miután elolvasták a novelláimat, a történet nem hagyja őket nyugodni. Ez a célom. Elgondolkodtatni, feltüzelni a képzeletet, aztán szabad utat hagyni.

Nemrégiben azt mondta: „Szerencsés vagyok, mert az utóbbi években többnyire csak pozitív kritikát kapok, ami néha kicsit félelmetes, túl nagy súllyal nehezedik az emberre a jövőt tekintve.”

Természetesen örülök, hogy elismerik a munkám, de tény, hogy a dicséret súlyos teherré válhat az ember vállán. Mégis ez készteti arra, hogy jobb és jobb legyen. Az egyik író barátommal nemrégiben arról beszélgettünk, hogy ha valakinek többször van sikeres napja, akkor az átlagosat már talán rossznak élheti meg. Nem szabad hagyni, hogy így legyen, ez ugyanis blokkolja az alkotókedvet.

Tavaly Ön kapta az Irodalmi Jelen prózadíját és az Orpheusz kiadó Az év legsikeresebb szerzője 2020 díjat is. Mit jelentenek Önnek ezek az elismerések?

Örömmel tölt el, mert egyrészt a szakma, másrészt az olvasók is megerősítették azt, hogy szeretik, amit csinálok. Ez ösztönöz arra, hogy még többet és jobbat adjak a jövőben.

Nyitókép: Király Farkas