Paul Weller homlokán a ráncok megmutatják, hogy hány kilométert tett meg

A pop maga is olyan, mint a gyorsan jött pénz, igazán senki nem becsüli meg, és ugyanúgy elszáll a levegőben az olcsó siker, ahogy a Budgie főcímében a bankók. Weller a 2004-es Studio 150 után ismét egy feldolgozásalbummal állt elő, de most a lehető legnehezebb utat választotta.

Olyan dalokat hallunk a lemezen, mint a már említett Budgie című lúzersorozatból ismert mollos, melankolikus Nobody’s Fool. Az album leghíresebb felvétele a Bee Gees korai I Started A Joke című száma, de az is annyira meg van bolondítva, hogy a Gibb fivérek sem ismernének rá. Az El Dorado című Eamon Friel-szerzeményben a globális poppiac egyik legkurrensebb zenekarának, az Oasisnek a gitárosa és fő dalszerzője, Noel Gallagher vendégszerepel. Weller második feldolgozásalbuma, a 2004-es Studio 150 után a soul és country világába delegált dalokkal lényegesen nagyobb kockázatot vállal.

A legszebb az egészben, hogy az album annak ellenére sem eklektikus, hogy a pop egymástól távol eső regisztereiből merít, sőt nagyon is egységes, meleg, nyugodt erőt sugárzó lemezről van szó. Leginkább a hetvenes évek elejét, Weller fiatalkorát idézi a gyűjtés. Azt gondolhatnánk, hogy ezek nagyon is személyes, intim dalok, de az eredeti felvételeket főleg Weller barátai, zenésztársai találták és küldték el neki.

Duncan Browne Journey című 1974-es dalát Weller néhány éve hallotta egy válogatásalbumon, de Brian Protheroe szintén 1974-es slágerét, a Pinballt Jake Fletcher, kísérőzenekarának a basszusgitárosa küldte neki tavaly. Ott van a White Plains nevű, stúdiózenészekből összeállt formáció szinte ismeretlen felvétele, a When You Are A King is, ami szintén egy helyi érdekű kis csoda.

Az album egyik legizgalmasabb száma a Clive’s Song, Robert Plant közreműködésével, aki annak ellenére fogadta el a felkérést, hogy Weller közismerten színpadiasnak tartja a sokak által a világ legjobb rockzenekarának tartott Zeppelint. Ugyanakkor Plant szólómunkáit kimondottan kedveli.

Az album nagy része szellős, laza, sallangoktól mentes, mégis szépséges dalok egymásutánja, első ránézésre nem egy cool kánon, de Weller igazságosztó lendületével a centrumba emeli a perifériákon veszteglő dalokat. A Find El Dorado nem sikerre áhítozó feldolgozásalbum, az eredeti számok inkább alapanyagok, kiindulópontok voltak Weller számára.

A hangszereléseket gitárosa, Steve Cradock készítette, és úgy tűnik, neki és Wellernek is csak a dalok számítottak, az, hogy mit lehet kihozni belőlük. Az albumot nem a hálás neo-soulba ültették át, pedig több szám esetében adta magát a lehetőség, és jól is állt volna Wellernek, de ő inkább az alt-folkos irányba tett lépéseket. Ott van például Merle Haggard White Line Fever című meditatív countryja, amit a címe alapján talán valaki afféle kokainos dalnak gondol, de valójában a fehér csíkok az országutak felfestett vonalaira utalnak. Arról énekel a 67 éves Weller, hogy a ráncok a homlokán megmutatják, hány kilométert tett meg az úton, és arra emlékeztetik, milyen gyorsan öregszik. Jó hír, hogy amíg ilyen remek lemezeket ad ki, sosem lesz egyedül ezen az úton.