A vesszőt Beck és Grecsó rakta ki, de mi tehetjük a történet végére a pontot

Maga a cím is sejteti, hogy szelíd alterfolk dalokat hallunk majd, aminek komoly hagyománya van a magyar popban is – Bródy, Tolcsvay, Fonográf, Cseh Tamás és Bereményi vagy éppen a Bojtorján első albuma is eszünkbe juthat, míg a nemzetközi színtérről hirtelen a norvég Kings of Convenience ugrik be, az Egyesült Államokból a Simon and Garfunkel, ha csak a duófelállásnál maradunk. Szóval miért ne lehetne érvényes 2025-ben egy városi folk-pop album, különös tekintettel arra, hogy a lemez dalaira épülő irodalmi előadások telt házzal mennek. A dalok képekbe, történetekbe ágyazottan nyerik el a helyüket az előadásokon, de önállóan is működnek.

És még az is sántít, ha azt mondjuk, ezek afféle zenés mélyinterjúk, mert önálló produkcióról van szó, visszahívható melódiákkal, jól idézhető sorokkal, mint amilyen a címadó dal felütése: „Mit mondhatnék, túl sok a fény / Légy kaparós főnyeremény.”

És persze, vannak hatások is, a Happy endingben van némi R.E.M, vagy ott van a Budapest, amely afféle szabad Cseh Tamás-allúzió. Mégis az a legjobb az egészben, hogy ezeket a szellős, heroikusan dísztelen dalokat könnyen lehet optimalizálni színháztermekbe vagy könyvtárakba, megszólalnak orgonával, egy szál gitárral, két szál gitárral, és viszik-viszik az irodalom szellemét a Poket zsebkönyvekkel érkező gimnazistáknak, a kedves magyartanárnőknek, mindenkinek, aki úgy érzi, hogy kezd elveszni valami. De ők dafke őrizik a lángot, a fényt, mert kell a fény ahhoz is, hogy olvasni tudjunk, vagy hogy lássuk a színpadot, ahol e két derék férfi kellő empátiával, szeretettel és a béke ígéretével pengesse a húrt, mint cipőzsinórt.

Két gitár és két szív egymásra rezonáló dialógusát halljuk, sallangmentes szövegcentrikus dalokban, amelyekben mi is otthon érezhetjük magunkat, és ha a vesszőt Beck és Grecsó rakta ki, már a címben, a hallgatók tehetik ki a történet végére a pontot.

Címlapfotó: Grecsó Krisztián író és Beck Zoltán. Fotó: Ruprech Judit / MTI