Lakatos Gabriella: A lázadás a legjobb marketingfogásom

Sokan mondják, hogy bekategorizálhatatlan a stílusod, szerintem azonban inkább hidat teremtesz a nagyon különböző zenei közegek között: underground és jazz, kortárs pop és cigányzene – mintha ezeket össze tudnád kötni. Te hogyan látod ezt?

Mindig is zenei mindenevő voltam. A jazztanszakon diplomáztam, miközben magyar alter zenére tiniskedtem. Hallgattam nu jazz-zenét, R’n’B-t, a gyerekkorom pedig a keresztapám révén metállal, anyukám révén mulatóssal és magyar popzenével volt átitatva. 

Évek óta próbálnak valamilyen címkét rám ragasztani, de valójában nekem mindegy, hogy egy gyönyörű dallam, ami rabul ejt, milyen dobozba passzol. A legnagyobb célom az új anyagommal, hogy minél kevesebbet hallgassam magam kívülről, és ne ejtsem az öncenzúra áldozatául a dalokat. Egyre kevesebbszer gondolok magamra ebben az életszakaszomban jazzénekesként, hiszen nem abban a vérkeringésben mozgolódom. Az igaz, hogy a jazzháttér erősség, azonban ráépül egy csomó olyan perszónaelvárás, ami már nem én vagyok.

Mi akkor az a perszóna, ami most leginkább passzol rád?

Azt érzem, hogy amit csinálok, 1:1-ben én vagyok. Zenészként nem építek külön perszónát, nem tudom leválasztani magamról az „előadót”. Nincs külön megírva, hogy ez a karakter mit gondol, hogyan néz ki, hogyan beszél – amit látsz a színpadon, az én vagyok.

Ez magával hozta azt is, hogy kipakolom a szívem és az agyam zegzugait… Ha szükségem van egy perszóna játékterére, azt is bele tudom írni egy szövegbe, de attól az még az én képzeletbeli karakterem. 

Ez egyszerre lehet felszabadító és nagyon sérülékeny helyzet. Hogyan éled ezt meg?

Igen, ez egy nagyon intenzív közelséget, sokszor szabadságot jelent, de egyben azt is, hogy minden kudarc vagy bizonytalanság ott van velem. Folyamatos érzelmi munka, hogy ebben a sérülékenységben egyre erősebb legyek, és ne induljanak be másféle mechanizmusok. Ha egy dal vagy egy műsor nagyon személyes, és nem úgy sikerül, ahogy szeretném, azt nehezen tudom csak „szakmai buktának” elkönyvelni, érzelmileg is mélyre tud menni. 

Van bármilyen „védőmechanizmusod”?

Egyelőre olyan, ami jól bejáratva működne, úgy, hogy közben egészséges is, és bármikor számíthatok rá, nincs. Dolgozom rajta. Az biztos, hogy igyekszem bizalommal, nyitottan és jó szándékot feltételezve állni a különféle helyzetekhez. Időnként megütöm a bokám, mert mindez átcsap naivitásba.

Korábban egy harcosabb amazon tört elő belőlem, ha azt éreztem, hogy sérülékeny vagyok vagy visszaélnek a nyitottságommal. Ezt az amazont azóta picit betörte az élet, már pihen, de az új eszköztáram még foghíjas: sakk-matt. Volt olyan az elmúlt időkben, hogy egy zenei helyzetben hierarchikus szerepek alakultak ki, amiben csak kevés emberség volt, ez pedig lebénított. Sokat dolgozom azért, hogy egészséges határokat és határozott nemeket tudjak mondani. De rengeteg szorongást okoznak ezek a helyzetek.

A dalaid nem „slágeresek”. Ez tudatos ellenállás a részedről?

Sokszor vicceltem azzal, hogy az egész lázadásom – hogy nem akarok slágert írni, nem akarok tábortűznél gitározós dalokat – valójában a legjobb marketingfogásom.

Ma már szerintem az, hogy valami sláger-e, jóval kevésbé múlik magán a dalon, sokkal inkább azon, kik fogadják be, milyen közegben mozog, hogyan gondolkodnak róla. Majd onnantól, hogy valakire rákerül a „hype”, sokszor mindegy is, hogy mit csinál, a tömeg slágerré tesz mindent. Én valószínűleg pont ennek az ellenkezőjében mozgok: rám ragadt, hogy az a furcsa énekesnő vagyok, aki furcsa dalokat ír. 

Zavart valaha, hogy így tekint rád a közeg?

Mivel következetesen ugyanabba az irányba haladtunk tovább Pintóval, egyszer csak megértették, hogy ilyen a mi hangzásvilágunk, aminek megvannak a maga sajátosságai. Ez most nagyon izgat: hogy valami, amit korábban hiányosságként, „nem beilleszthetőségként” értettek, lassan átfordul abba, hogy igen, ez egy koncepció. Nem tudom, hogy hova fut ki, de azt érzem, hogy most érkeztünk el oda, hogy ez már nemcsak véletlenül ilyen, hanem tényleg vállalt döntés.

Ahogyan említetted, Dan Pinto fontos alkotótársad, sokat dolgoztok együtt. Hogyan találtatok egymásra, és mi az, amit ő ad neked zeneileg és emberileg?

Pintóval először Balla Kristóf nu jazz zenekarában találkoztunk. Angol nyelvű dalokat énekeltem, Pinto pedig az élőzene és az elektronika közti hidat hozta be. Aztán a Wavy kollektíva első nagylemezén, a Babelen is együtt dolgoztunk. Ott már nagyon erősen éreztem, hogy ő az a férfi – a rengeteg férfi közül –, akivel hosszú távon is tudnék alkotni. Elfogadó, kedves, érzékeny, és soha nincs benne megalkuvásra való igény. Nem kell mellette szoronganom azon, hogy „mi van, ha rossz az ötletem” – sőt, kifejezetten szereti, ahogyan gondolkodom.

Hogyan néz ki nálatok az alkotási folyamat?

Nagyon sokszor a szöveg vezet. Írok valamit, megjelenik egy dallamtöredék, hozzáképzelek egy minimális akkordkörnyezetet és onnan indulunk. Mostanában inkább az a jellemző, hogy a szöveg és a zene egyszerre születik. Egy szobában ülünk, nézem, ahogy Pinto építkezik és gyakorlatilag „felöltözteti” a daltestet. Volt, hogy csak elkezdtünk jammelni egy dalvázra – azt imádtam. 

Volt egy időszak, amikor fontos volt számodra az élő zenekarral való fellépés, most viszont DJ-setekről és kettőtök színpadi jelenlétéről beszélsz. Mi hozta ezt a változást?

A zenekaros világot most „befagyasztottuk”, de nem lezártuk – inkább arról van szó, hogy keresem, hogy szólalnak meg a dalaim a legigazabban. A Music Hungary fesztiválon volt egy nagyszínpados koncertünk, ahol először mentünk ki úgy, hogy Dan Pinto, én és egy gitáros barátunk, Muki adtuk az alapfelállást. Ott éreztem először, hogy ez az irány most szintlépés: két emberrel is lehet tele a színpad energiával.

Ha választanod kellene: színpad vagy stúdió?

Alapvetően színpadi ember vagyok. Élőben van bennem valami olyan varázs, amit a stúdiómikrofonon egyszerűen nem mindig tudok átvinni. Valószínűleg ez az öncenzúrának köszönhető.

A stúdió viszont nagyon könnyen tud steril lenni. Stúdióban csak akkor tudok jól dolgozni, ha biztonságban érzem magam, és olyan emberekkel vagyok, akikkel valóban tudok kapcsolódni.

Az utóbbi dalaid – például a Porcelán vagy a Szív – mintha lágyabb, nőiesebb hangot ütnének meg, mint az első korszakod, ami nagyon dühös, statementszerű energiát hordozott. Te is így érzed?

Abszolút. Az első anyagban, a Magnolia lemezen végtelen mennyiségű düh, igazságtalanságérzés és harag sűrűsödött össze. A dalokban rengeteg identitásbeli kérdés is ott volt. Olyan történetek, amelyek nem a többségnek szólnak, hanem egy nagyon konkrét tapasztalatból indulnak ki. Ezeket felvállalni elképesztően sok erőt igényelt. A Porcelán és a Szív már egy másik állapot lenyomatai: mint a kígyó, aki levedlette a régi bőrét, de még friss, puha, sérülékeny az új. Ugyanakkor erősebb vagyok: a Magnolia világát minden sebemmel együtt felvállaltam, végigvittem, és ez megengedte, hogy most gyengédebb legyek.

A Porcelán című dal mögött is nagyon erős kép és koncepció van – ráadásul bejön a japán kintsugi metaforája. Elmeséled, miről szól neked ez a dal?

A Porcelán tulajdonképpen az „újranyitás” dala. Arról a pillanatról szól, amikor egy nagy pokoljárás után mersz új esélyt adni valaminek – ebben az esetben egy új szerelemnek.

A kintsugi nekem azért fontos, mert nem arról szól, hogy kiradírozod a törést, hanem kiemeled: arannyal húzod ki a repedést. Nem lehet kitörölni belőlünk, ami történt – ha megpróbáljuk, úgyis visszakopog valahol. Sokkal izgalmasabb méltósággal viselni a sérüléseket, tanulságként, bölcsességként továbbvinni.

A dalaidhoz mindig nagyon erős vizuális világ társul – borítók, ruhák, klipek. Ez mennyire ösztönös, és mennyire tudatos „brandépítés”?

Nekem ez belülről jön, még ha kívülről brandnek is látszik. Minden anyaghoz megszületik egy kerek történet: milyen a borító, hogyan nézek ki, milyen térben jelenik meg a dal. Ez részben segít is nekem: kapaszkodót ad, strukturálja a dal által megnyitott világot. Közben viszont néha azt érzem, hogy a túl erős koncepció távolítja az embereket.

Ha van egy fotó, ahol kantáros farmernadrágban ülök lazán, az sokaknak azonnal „szimpatikus, azonosulható” kép. Ha ugyanaz az ember egy erősen stilizált, művészi koncepcióban jelenik meg, az sokaknak már túl messzinek tűnik.

Talán épp itt éled meg azt az éned, aki színészként szeretne működni.

Az új lemez harmadik dalához épp most készítettük el a klipet, ami az első olyan élményem volt, ahol a szupertehetséges Kovalovszki Rita által tényleg „rendezve” voltam: ide nézz, most lepődj meg, most szörnyülködj el stb. Három színész volt körülöttem, és az elején teljes pánikban voltam, nem tudtam, hogyan viselkedjek. Aztán elképesztően felszabadító lett, hogy bele kellett lépni egy helyzetbe, és végig kellett játszani. Lehet, hogy ez az, ahol a „mi lett volna, ha színész leszek?” kérdésre megérkezik a válasz.

Hol tart most a készülő új anyag, és mi az, ami jelenleg a leginkább lázban tart ezzel kapcsolatban?

Most úgy érzem, hogy nem tűntem el, de vissza is tudtam annyira vonulni, hogy legyen idő fejlődni. A szövegekre most különösen büszke vagyok, ritkán érzem ennyire azt, hogy „na, ez rendben van”.

Közben persze van bennem sértettség is a zeneiparral kapcsolatban: megint nem kaptunk meg egy pályázatot, és néha azt érzem, akármennyit dolgozom, nem tudom „kicsikarni” az általános elismerést. De történik valami más: egyre több olyan emberrel dolgozom, akik mélyen értik ezt a nyelvet, és valódi bizalmat fektetnek belém. Velük kapcsolatban nagyon hálás vagyok, és azt érzem, hogy ők tartják körülöttem azt a teret, amiben tovább tudok alakulni.

Ha innen nézünk előre: mi az, amit a következő időszakban a leginkább szeretnél – szakmailag és emberileg?

Hogy tudjak továbbra is kísérletezni, úgy, hogy közben megérkezem egy olyan szintre, ahol már nem kell magyarázkodnom sem címkék, sem pedig más miatt. Picit klisé, de nyilván én is nagyon szomjazom a megértés és a megértettség élményét. Emberileg pedig vissza szeretném szerezni azt a régi, gátlástalan önazonosságot, ami valahol útközben a felnőtté válásban megkopott. Hogy megengedjem magamnak, hogy mindig autentikus legyek – de úgy, hogy közben jól vagyok benne. Ha ez sikerül, akkor a zenében is minden a helyére kerül.

Fotó: Csiki Vivien/Kultúra.hu