„A jó előadás gyomorszájon vágja az embert, hogy fájdalmában ideje se legyen hazudni önmagának” – Beszélgetés Bogdán Zsolt színművésszel

Éjszaka utazott, este játszik, a reggeli találkozónkat mégsem mondja le. Tartja a szavát. A kolozsvári színház előterében beszélgettünk vele.

Hosszú út van mögötted, hajnalban érkeztél Bukarestből, temetésről
jössz. Kit veszítettél el?

Florica Ichim személyében ízig-vérig színházszerető, a színházhoz különös szálakkal kötődő, egyetlen tömbből faragott, ritka jó ízléssel, éles kritikusi érzékkel, elmével megáldott hölgy hagyott itt bennünket; olyan gyermeki lény, aki szigorú, szókimondó színikritikus volt, de a jó színházat rajongva, szenvedélyesen szerette. Sokunk színészi, rendezői pályáját kísérte figyelemmel, gyermekeiként szeretett bennünket, aggódott értünk.

Csak a Jóisten tudja, honnan volt ereje bő húsz éven át a semmiből előteremteni, megszerkeszteni az egyik legrangosabb színházi folyóiratot, amely a Teatrul azi (Színház ma) címmel jelent meg. Eleinte egyedül, hihetetlen elszántsággal végezte a rászakadó munkát, később kevés külső segítséggel győzte-bírta, a szó szoros értelmében élete végéig. Három hete csörgött a telefonom, Florica hívott: „Zsolt, az orvosok közölték, hogy két hetem van még hátra. Sokat gondolkodtam, mi legyen a könyvvel. Az éjjel arra jutottam, hogy Roxana fogja befejezni. Most már nyugodt vagyok.” Nagyon szerettem. Tegnap eltemettük. Ha jóval többen vagyunk a temetésen, akkor is kevesen lettünk volna.

Közösen írtatok könyvet?

Florica ragaszkodott hozzá, hogy összegyűjtse és könyv formájában közzétegye mindazt, ami eddig a román és a magyar szaklapokban megjelent rólam, megfűszerezve a saját értékítéletével, kritikai hozzáállásával és nem utolsósorban a humorával.

Eszerint fontos számodra a román színházi közösség.

Hát hogyne volna az! Román színházi iskolán nőttem fel, azzal vagyok beoltva. Vlad Mugur román rendező vett szárnyai alá, ő faragott belőlem színészt. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek megadatott világhírű román rendezőkkel dolgozni. Ezer szállal kötődöm a román színházhoz is, közösséghez is.

Mit hoztál magaddal abból az iskolából?

Az egyenes játékot, a rugalmas hozzáállást, bár azt hiszem, ez minden színházi iskolában alapkövetelmény. Én tőlük tanultam. A román színház valahogy pimaszabb, színesebb, habosabb, mint a magyar, mert maguk a románok is ilyenek. Élettel telítettek, vitálisak. Ha ez a fajta vitalitás gondolati mélységgel párosul, átütő erejű tud lenni.

A magyar színház – ha megengedhetem magamnak, hogy a hiányos rálátásom ellenére párhuzamot vonjak – sokkal analitikusabb. Ugyanakkor mélyen érző, átélő, szerves, okos színház – az okos jelzőnek semmiféle pejoratív kicsengése nincs –, tele remek színészekkel, rendezőkkel. A román ösztönösebb, zsigeribb, ezért merészebb. A román színész nem nagyon gondolkozik azon, hogy miből mi következik, honnan hova jut el a szereppel, hanem fejest ugrik egy állapotba, cselekvésbe anélkül, hogy előzőleg megbizonyosodna arról: nem töri majd a nyakát.

Soha nem felejtem el Vlad Mugur utasítását. Haláltusájában vergődő fiatalembert kellett játszanom, és arra figyelmeztetett, hogy a haldoklást már nem lehet fájdalomból továbbjátszani, mert a monológ közben kifullad a test. Azt mondta: „Zsolt, ragadd meg azt a függönyt, mert megsegít. Ez fel fogja nagyítani a jelenet drámaiságát.”

Fáradtan, de ma este is játszol. A Suttogások és sikolyok
című előadás 2010-ben elnyerte a román színházi szakma legnagyobb elismerését,
és azóta szinte folyamatosan játsszátok, mégis pillanatok alatt elfogynak rá a
jegyek. Ennyi
idő alatt nemcsak a világ, hanem a színészek is
megváltoznak. Mennyiben lesz más ez az előadás, mint a korábbiak?

Nagyon szeretjük, két éve nem játszottuk. A hosszú idő után felújított előadások mindig megugorják azt az állapotot, amelyben elhallgattak. A jelenlét a felújítás után kiteljesül: megtelik olyan, aktuális életérzésekkel, amelyekkel a mindennapjainkban szembesülünk. Ezt Andrei Șerban jó tíz évvel ezelőtt rendezte, de most a sorok között, nyomokban a háború fájdalmát, gondját is biztosan meg lehet érezni benne. Persze ettől nem lesz teljesen más, csak a hangsúlyok kérik benne magukat máshová.

2011-ben az UNITER, a Román Színházi Szövetség legjobb férfi
főszereplői díját kaptad ezért a szerepcsomagért: hét férfit alakítasz az
előadásban. De a Jászai Mari- és a Magyarország kiváló művésze díj is ott az
elismeréseid között. Mennyire számít a díj? Mennyire befolyásol a kritika,
legyen szó méltatásról vagy negatív véleményről?

Arra a következtetésre jutottam, hogy a díjakra leginkább a közönségnek van szüksége. Ha a szakma ráteszi a bélyegét, rögtön ínyencségnek tűnik a szellemi táplálék. Ennek előnye is, hátránya is van. Rohanó, ezer meg ezer információt hordozó világunkban nem lehet maradéktalanul elmélyülni a művészetben. A közönség rábízza magát a színház, a rendező vagy a dramaturg ízlésére, a darab megközelítésére. Attól, hogy egy előadást díjaznak, még lehet nagyon rossz is, de ez csak nagyon későn és nagyon kevesek számára szokott kiderülni.

Fenemód jól tud esni az elismerés, az az igazság, de tanulni sokkal inkább a kudarcokból lehet.

Ami pedig a kritikát illeti: nincs elég visszajelzés. Értő kritikára lenne szükség. A Játéktér, az erdélyi színházi lap is ritkán ír kritikát az előadásokról, pedig jó lenne látni, hol csöpög az eresz, hol ment valami teljesen mellé. Volt olyan előadás, amelyben rossz voltam, lehúztak, és én megköszöntem. Az egész előadás rossz volt, de ez csak az én véleményem, mert a kritika az égbe vitte. A kritikusoknak a színház farkasainak kellene lenniük: a rossz génállományú, harapású, izomzatú előadásokat el kellene kapniuk, ki kellene nyírniuk. De csak azokat, amelyeket utol tudnak érni gondolattal, lélekkel, jó ízléssel, ésszel.  

Számodra milyen az értékes előadás?

Az értékes előadás jó előadás. Értékes előadásról akkor beszélünk,
amikor a történetek, az érzelmek mögött felismerem, megélem az emberi lélek
végtelen sokszínűségét, szabadságát. Amikor jól gyomorszájon vágják az embert,
hogy fájdalmában ideje se legyen önmagának hazudni. Amikor tartalom és forma
összhangban van. Növekszik, él, lüktet. Amikor úgy érzem, hogy ezt bárki meg
tudná csinálni, olyan könnyed, keresetlen, egyszerű és igaz. Amikor a bennünk
rejlő gyermek játszani akar, és mosolyog.

Majd három évtizede alakítod a kolozsvári előadások többségének főszerepét, most éppen Ionesco Macbettjét. Még tavaly szeptemberben kezdtétek el a próbákat, és közben Saját Faust című Markó Béla-versestedre is készültél. Hogyan fér meg egymás mellett ez a két világ?

Nagyon nehezen. Ilyen azért nem fordul, nem fordulhat elő túl gyakran, véletlen egybeesés volt. Az ember szavát adja áprilisban – miközben két darabban dolgozik –, hogy októberre elkészül a versest, aztán augusztus közepén kiderül, hogy egy másik előadás próbaszakasza indul irdatlan sok szöveggel, megfeszített munkatempóval, és te vagy a főszereplő. Nem mondhatod vissza, mert szavadat adtad, egyetlen pillanat alatt hiteltelenné válnál. Ein Mann, ein Wort.

A Macbett három hét alatt készült el, azután, hogy a Faustot bemutattuk. Azt hittem, belehalok. Megkértem Kövesdy István rendező barátomat, segítsen „résen” lennem, hogy át tudjam fogni-érni a feladatot. Négy-öt órákat aludtam éjszaka. Hajnalban keltem, szöveget szövegre tanultam. Reggel próba, délután próba, este előadás. A Jóisten segített meg, hogy nem buktam bele.

Mindkét előadás csak sokkal későbbre érett meg bennem, az érési folyamatot soha nem lehet megspórolni. A Macbettben nagy szerencsém volt Silviu Purcărete rendezővel. Nem először dolgozunk együtt; biztos kezű, rendkívül gazdag, érzékeny művész, aki a részletek igazságára éppúgy odafigyel, mint a nagyobb ívekre. Valami különös kötéssel – amelynek a nevét csak ő tudja –, igazságmolekulát igazságmolekulához ragasztva építi, alakítja a jeleneteket.

Macbett eredetileg nem rossz ember: olyan, mint bárki más. Csak a hatalom gyakorlásának gépezetében válik azzá. Elszaladnak vele a lovak; hagyja, hogy elszaladjanak. Markó Béla versei meg kegyetlenül szépek, igazak. Most, hogy a közelünkben háború folyik, még igazabbak és szebbek. Emberek menekülnek, halnak meg. Próbálom megérteni, összekapcsolni a dolgokat, de nem lehet őket sem megérteni, sem összekapcsolni. Szétesnek bennem, akár a világ, amely nemhogy tanulni nem akar a hibáiból, hanem egyenesen kérkedik velük. Egyik este a hatalmába beleőrült gyilkost játszom, a másik este meg versek rímein ugrálva, csöndes szóval érvelek, hogy ez így nem mehet tovább.

Andrei Șerban, Silviu Purcărete, Mihai Maniuțiu: a színházi szakma legjobbjai rendeznek. Előfordul, hogy frusztrál, ha nagy nevekkel kell együtt dolgoznod?

Kimaradt a sorból Tompa Gábor, pedig nélküle nehezen lenne elképzelhető, hogy ezek a világhírű rendezők nálunk dolgozzanak. Ő hívott ide valamennyiünket, ő épített ki, ő csiszolt ki remek csapatot belőlünk, és a közös munkáink során vele tanultunk meg színházi nyelven gondolkodni, lélegezni. Mindig van bennem egy kevés félelem – vagy inkább aggály, kétely –, hogy vajon meg tudok-e ugrani egy újabb akadályt. Nem szeretnék visszaélni mások bizalmával.

Előfordult már, hogy akkor buktam a legnagyobbat, amikor meglapogattam  a saját vállamat: annyit tudsz már a szakmáról, fiú, hogy ezt simán megoldod. Amikor úgy éreztem, hogy képtelen vagyok, hogy beleroppanok, akkor kétszer nagyobbat ugrottam, mint amekkorát vártak tőlem. Még állatorvosi pályára készültem, amikor apám azt mondta: „Neked kétszer olyan jónak kell lenned, mint a többinek, mert ha ugyanolyan jó vagy, még mindig ott állsz, ahol a part szakad.” Talán innen ered a maximalizmusom. Amit egyáltalán nem bánok.

Valóban, te az állatorvosi pályát cserélted színészire. Ritka
váltás. Előfordult már, hogy nehéz volt megformálnod egy karaktert, mert a
rendezői utasítás átlépte az intimitásigényed határát, túlságosan ki kellett
volna tárulkoznod?

Nem a kitárulkozással van a baj, hanem az ember méltóságával. Ha a szónak mágikus ereje van, akkor a hatása nem múlhat el benned nyomtalanul. Óhatatlanul meg kell húzni egy határt, hogy mettől meddig vagy színész, és hol kezdődik az, aki igazából te vagy. Egyáltalán odáig, hogy „ki vagyok én”, a színházon meg a szerepeken keresztül jutsz el. Jobb esetben. Nyilván sok más úton is eljuthatsz önmagadhoz, de ha a színház az életed, akkor valószínűleg a munkádon keresztül fogsz. Semmilyen vonalat nem nagyon lehet meghúzni, határt meg egészen biztosan nem. És mégis meg kell.

Odaadod-e magad egy gondolatnak, egy szerepnek, egy ügynek vagy nem?

A színház alapvetően szerelem. Odaadom magam: a testemet, a színeimet, minden tudásomat, a lelkemet. Nyilván megteszem, hogy inkább gazdagodjak, mint szegényedjek (szellemi gazdagságra gondolok). Sajnos azt tapasztalom, hogy a színész már rég nem partner, hanem sokkal inkább eszköz, akit leakasztanak a szegről. Jön egy rendező, és nem azzal kezdi: „Nézd, van egy elképzelésem, ezt és ezt szeretném elmondani a világról veled. Mit szólsz hozzá? Hol tartasz éppen az életedben? Tudsz-e ebben segíteni nekem, tudsz-e labdát dobni?” Rövid az idő, senki sem kíváncsi igazán a másikra. Nincsenek kérdések, csak állítások, tucatjával. Borúlátó vagyok, az lettem, nem kell engem halálosan komolyan venni (nevet). De azért mégis.

Kinek játszol alapvetően?

Magamnak. Ha meg tudom találni a magam csendjét, ha megvan a
játékkedvem, akkor magamnak. Rendkívül jól érzem magam a színpadon. Igazából
csak ott érzem magam jól. Ott vagyok otthon. Hogyha másnak is tetszik, akkor az
maga a boldogság. Ha nem tetszik, akkor az a pokol. Tréfálok persze.

Az utóbbi években Ady, Dsida, Bartis Attila szövegeiből,
Markó-versekből pódiumestjeid születtek. Menekülés számodra ez a műfaj?

Menekülés? Erre nem gondoltam, pedig lehet, hogy az. De mi elől? Hova? Szomjúság? Ritmus? Nem tudom. Talán édesanyám emléke űz-vonz. Embert úgy még nem hallottam verset mondani: olyan természetesen, olyan egyszerűen, ahogyan ő mondott verset. Nyomába sem léphetek. Egyfajta anyakeresés, valamiféle vágyódás dolgozik bennem a versek ritmusain át.

Szugyiczky István Dsida-estjével indult, aztán
követte az Ady-est szintén Szugyiczky István szerkesztésében, aztán sorra a
többi. Menekülés lenne? Lehet. Eddig nem gondoltam erre. 

Mesélted, hogy kezdetben édesanyád tanított versmondásra. Te magad
is tanítottál a színművészeti egyetemen. Miért hagytad abba?

Nincs türelmem. Szenvedélyes ember vagyok, tanítani is csak úgy
tudnék. Ha a diák nem ég ugyanolyan tűzzel, mint én, akkor csak vesztegetném az
időmet. Nem vagyok jó pedagógus, gondolom én, de mondják az ellenkezőjét is. Doktorálnom
kellene hozzá, de nem engednek közel a lehetőséghez. Sorba kell állni. Kopogtatni
kell. Mosolyogni. Illik tartozni valahová. Szóval nem. Tanítsanak szépen mások.
Könyvekből.

A Bartis Attila novelláiból született előadásban a rendezői,
díszlettervezői munkát is magadra vállaltad. Kellenek az új kihívások? Egyfajta
függetlenedés ez?

Az. Fontos számodra valami? Akkor csináld magad. Rengeteg színházi
tapasztalatom van. Ha más ki tudja tanulni a szakmát, én is képes vagyok rá.

A zenét is te szerkeszted az előadásokhoz.
Zongorázol még?

Abbahagytam. Amióta a lányom zongorázik – már kilenc éve –, és
hallva, ahogy játszik, már rá sem merem tenni a kezem a zongorára. Nem tudok
kibékülni azzal, hogy csak hályogkovács vagyok. Tökélyre vinni pedig már nincs
időm – és tehetségem sem, azt hiszem.

Mostanában nem látunk szélesvásznon, pedig a szakma is értékelte a
filmes munkáidat, a Dallas Pashamende című filmben nyújtott alakításodat
díjjal is elismerték. Nem érdekel már a kamera?

Nem szeret engem a kamera. Tisztában vagyok azzal, mit tudok, és mit nem: a filmet nem tudom. Az külön nyelv, amit meg kellett volna tanulni.

Ha több filmes lehetőséghez jutottál volna,
felhagytál volna a színpadi játékkal?

Semmiképpen sem. Ez itt élő, ebben örömömet lelem. A filmezésnél minden valószerűtlenül be van állítva, és nekem ott, helyben benne kell lennem a történet közepében. Felvétel lesz! Tessék! – ordítják közvetlenül mellettem. Ehhez képest a színpad a jelen: itt állok, itt a szívem, ez az élet. Nagyon szeretem a filmeket, de azt a nyelvet nem tudtam megtanulni. Már nem járok szereplőválogatásokra sem, inkább megtanulok egy-egy román verset. Nemrég a kezembe került egy gyönyörű Nichita Stănescu-vers. Azóta gondolkozom, hogyan lehetne elmondani ugyanazt a verset több nyelven. A szép vers lényege az, hogy megfürdethetjük benne a lelkünket. Kányádit románul, Nichita Stănescut magyarul is el lehetne mondani.

Hol tartasz most az életedben?

Letisztultak bennem a dolgok. Változatlanul türelmetlen vagyok, szeretem a színházat, de kiismertem a rendszert. Szeretnék majd valami egészen mással foglalkozni. A tehén mellől jövök, és egyre inkább úgy érzem, érdemes lenne visszamenni falura. Újabban faragok. Persze nem rímeket, nem is alakokat. Inkább kisebb fadarabokat, ezt-azt. Megmosolyognak a kollégáim, és azt kérdezik, sikerült-e kifaragnom már a fogpiszkálót. Muszáj valamivel lefoglalnom a kezeimet, nem tehetem mindig zsebre.

Bogdán Zsolttal a budapesti közönség legközelebb április 10-én találkozhat az Irodalmi Kavalkádon.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László