Szabó Magda Régimódi történetét rendezi Szolnokon. Érdemes ebben a történetben aktuális áthallásokat, érvényes vonatkozásokat keresni?

Amikor az ember színpadra álmodik egy történetet, soha nem azért veszi elő, hogy egy képeskönyvet csináljon, mert annak semmi értelme. A képeskönyv művészete nagyon különbözik a színháztól. Múzeumot sem érdemes csinálni, pusztán leképezni egy történelmi tablót. Meg kell keresni, miért érdemes ezt ma bemutatni.

A lányom, mikor meghallotta, hogy a Régimódi történetet fogom rendezni, azt mondta:

„de hiszen ez olyan, mint egy teleregény”!

Jól ismeri a darabot, hiszen az édesanyja (Kubik Anna színművész – szerk.) több alkalommal játszotta benne a főszerepet. Éreztem, hogy igaza van: a történetvezetés, a gyors váltásokkal egymást követő jelenetek és a főszereplők 1800-as évek végétől 1905-ig ívelő sorsa mind hasonlóak egy sorozat dramaturgiájához.

Tehát bár történelmi kulisszák közt játszódik, mégis pergő ritmusú drámáról van szó?

Még csak nem is mondanám, hogy történelmi darab, hiszen Szabó Magda – mint minden zseni – nem csak leképezni akart, hanem megszólítani a nézőket.

Az 1800-as évek végén a nőmozgalmak igen gyerekcipőben jártak Magyarországon, pláne egy vidéki kisvárosban. Szerintem nem is ez a része érdekes. A dráma egy nő szabadságvágyáról, kitörési szándékáról, ennek lehetőségeiről vagy lehetetlenségéről szól. Arról, miként akadályozza vagy támogatja mindebben a környezete. Valamint a perspektíváról, hogy ilyen társadalmi és családi körülmények között egyáltalán adott-e a szabadság lehetősége.

Régimódi történet olvasópróba
Forrás: Szolnoki Szigligeti Színház/ Csabai István

Ma, amikor már amerikai elnökjelölt is lehet nő, van ennek aktualitása?

Van. Bár bizonyos szempontból nem is az a fontos, hogy nőről vagy férfiról van szó. Ma Magyarországon számos helyzetet mesélhetnék akár a saját ismeretségi körömből is –, amikor nincs mód a kitörésre. Ha úgy érzem, hogy a vágyaim, tehetségem predesztinálnak valamire, megadatik-e, hogy beteljesítsem? Nem olyan erős-e a determináció, hogy ne tudjak kitörni a rám kényszerített keretek közül?

Jablonczay Lenkének eleve nincs választási lehetősége. Anyját – akit nem is ismer – kikiáltják kurvának, az apja pedig egy csélcsap ember, aki elkártyázta a család vagyonát. Ott van ez a kislány koldusszegényen, belekényszerítve a nagymama erkölcsi, morális világába. Az egyetlen lehetősége, hogy forradalmat csinál, egyszemélyes forradalmat. Hogy kialakíthassa a saját személyiségéhez illő, önálló életét. Ehhez nem kell nőnek lenni. Fontos volna, hogy erre mindenkinek legyen lehetősége.

Ritkán használ klasszikusokhoz modern eszközöket, a direkt aktualizálástól ódzkodik. Hirtelen csak a József Attila Színházban néhány éve bemutatott Úrhatnám polgár jut eszembe, amely televíziós show-val operált.

Az a Molière-bemutató szándékoltan erre épült, nagyon erősen a mai viszonyokról szólt. De egy sor sem került bele abba az előadásba, mind Molière-szöveg volt, csupán a megvalósítás módja jelentette a modernitást.

Megesik, hogy aktualizálok dolgokat, de ez nem azt jelenti, hogy beleírok vagy felborítom az írói szándékot, mert az szent. Ez nem maradiság, hanem a szakmám lényege. A kiindulópont az írott szöveg, és ott vagyok én, ezt a kettőt kell valahogyan összhangba hoznom.

Szerintem a rendező feladata, hogy találjon egy olyan érzelmi, gondolati ívet, amellyel a közönség jelentős része azonosulni tud. Ettől még létrejöhetnek egyéni asszociációk, mindenki lefordíthatja a dolgot a saját életére. De fontos, hogy a rendező olyan véleményt sugalljon a színpadról, amely mindenkit „megfoghat”. Az írónak a közönség nem fontos szempont, a rendezőnek igen.

Nem elég, ha egy előadás kérdéseket vet fel?

Én abban a színházban hiszek, amelyik sugallja a véleményét. Nem szeretem, ha csak kérdések vannak. Mert az mit ad a nézőnek? Ha inspirál, gondolkodásra késztet, az már jó, hiszen a színház legfontosabb tulajdonsága, hogy érdekes, váratlan, meglepő.

Csiszár Imre

Maradjunk a Régimódi történetnél: nem hőkölök hátra az izgalomtól, mégis érdekessé kell tennem annyira, hogy a néző drukkoljon ennek a két nőnek, miközben az előadás valódi főszereplője a despota öregasszony, aki az elmaradott jobbágyi világot képviseli.

Szerintem Szabó Magda is azt szeretné, hogy a lázadó lányoknak drukkoljunk.

Major Tamás – főiskolai mesterem – ezt úgy tanította, hogy „tessék olvasni a sorok között!” Mert bár ez nincs szó szerint beleírva, de miután tudjuk, hogy Szabó Magda az édesanyjáról írta ezt a regényt, sejthetjük, hogy az érzelmei kihez húznak.

Volt igazgató Miskolcon, a Nemzeti Színházban, a Művész Színházban, ám már akkor azt mondta: többet nem akar intézményt vezetni. Miért?

Hevesi Sándor mondta, hogy a színész a szerepet játssza, a rendező a darabot. Ennek analógiája, hogy a színházigazgató meg a színházat. A „színházat játszásnak” pedig van számos, nem művészi vonatkozása, amely engem nem érdekel. Nem kell mindig azzal foglalkozni, hogy a művészbejáró előtt álló kukák zavarják-e a közlekedést vagy az oda érkező színészeket. Foglalkoztam efféle kérdésekkel eleget, ha összeadom, csaknem tizenöt évem telt el ezzel, ami gombócból is sok, nemhogy színházvezetésből.

Tulajdonképpen mikor 1991-ben el kellett jönnöm a Nemzeti Színházból, megfogadtam, hogy soha többet nem vállalok ilyesmit. Ám néhány évvel később egy a maihoz hasonló derengő estén csengettek, és itt állt a kapuban Törőcsik Mari és Iglódi István. Elmesélték, hogy Törőcsik Marit a városvezetés fegyelmi úton eltávolítja, és pályázatot ír ki a helyére. Ott az a sok tehetséges ember, pályázzak. Erre nehéz volt nemet mondani, bár megpróbáltam. Végül kiderült, hogy csőbe mentem, mert már korábban döntöttek a színház két évvel később bekövetkezett megszüntetéséről.

Mik a szabadúszás előnyei?

Magam választom ki a darabot, vagy eldönthetem, hogy egy felkérésre igent mondok-e. Nem szeretem, ha azt mondják: mutassuk be a Hamletet, de színészünk nincs hozzá, majd hívunk…

Állandóan figyelem, mi foglalkoztatja az embereket, és ahhoz keresek darabot.

Zilahy Lajos ritkán játszott, Fatornyok című drámáját miért találta érdekesnek?

A Fatornyok arról szól, hogy egy vegyészmérnök kap egy visszautasíthatatlan állásajánlatot egy németországi gyárból. Gondolja, viszi magával a feleségét, gyermekét is. Csakhogy a feleségnek meg az a mániája, hogy vissza szeretne költözni gyerekkora színhelyére, egy erdélyi kisvárosba. A családot szétfeszítik az eltérő vágyaik. Ez a mi életünkről szól.

Fatornyok
Fotó forrása: Újszínház

Ez egy második világháború előtt játszódó történet.

Olyannyira, hogy hónapokkal a német bevonulás előtt mutatták be, majd mikor bejöttek a németek, betiltották. Van benne egy jelenet, amelyben bejön két német, akik karlendítéssel üdvözlik a teremben lévőket. Mindössze ennyi, amelytől akkor már komoly politikai színezetet kapott a darab, hiszen mindenki értette, hova kellene a mérnöknek kimennie.

Csupán érdekesség, hogy 1945-ben a felszabadulás után ezzel nyitott a Vígszínház. Zilahy is a saját életét írta. A felét amerikai emigrációban töltötte, ahol – mint egy újságírónak mondta – kommunistázták, itthon meg reakciósnak bélyegezték. Egy meghasonlott lélek. A lélek kialszik című regényében egy magyar pasas emigrál Amerikába, büszke magyar, ám egyszer csak rájön, hogy nem emlékszik, merre jár a 49-es villamos, és ezzel megszűnik magyarnak lenni. Húsbavágó, aktuális kérdés.

Nem csak sorskérdésekkel foglalkozó darabokat rendez, vígjátékokat, bohózatokat éppúgy.

Soha életemben nem rendeztem bohózatot, legfeljebb komédiát. Feydeau-t is a klasszikus komédiák közé sorolom. A bohózatban a poén a poénért van,

szerintem viszont a jó színház emberáldozatot követel.

Egy Feydeau-darab lelkileg és fizikailag is megterhelő a színészek számára, míg a Neil Simon-drámákban csak társalogni kell, semmi több. Nincs tét. Molnár Ferenc attól zseniális, hogy bár nem kell belehalni – ha valaki mégis belehal, rosszul rendeztem meg –, de van mélysége. Mint amikor megismerek egy nőt, aki bár gyönyörű, az érdeklődésemet mégis az ragadja meg, hogy felfedezem az okosságát, az előrelátását, az értékeit. Molnár is ilyen. Látszólag csak ülnek, és jópofákat mondanak. Miközben lenyűgöző emberismeretről tesz tanúbizonyságot.

Az olvasópróbára már részletesen kidolgozott elgondolással érkezik?

Mindig. Bizonyára a rögtönzésnek is lehet létjogosultsága, de eddig csaknem háromszáz előadást rendeztem, és soha nem próbáltam. Tán nem is tudnám.

Volt ezzel kapcsolatban egy szinte katartikus élményem. Amikor Miskolcon dolgoztam, meg akartam hívni hozzánk egy román rendezőt, Alexandru Tocilescut, aki akkoriban a Bulandrán dolgozott. Szőke Istvánnal – aki erdélyi származása révén remekül beszélt románul – elutaztunk Bukarestbe. Próbaszünet volt, megtaláltuk Tocilescut valamelyik kocsmában, kérdeztük: min dolgozik épp’. Mondta: Hamletet rendez. Megörültünk, kérdeztük, beülhetünk-e a próbára. „Persze” – felelte. Télvíz ideje volt, hat-nyolc színész nagy télikabátokban ült egy alagsori teremben, és az angol-román szöveget hasonlítgatta össze soronként. Egy ideig hallgattuk, majd megkérdeztem egyiküket, hogy mióta próbálják az előadást. „Negyedik hónapja” – mondta. A szöveg összevetésénél tartottak…

Ha valakinek lehetősége adódik arra, hogy egy vagy akár két évig próbáljon egy darabot, és akkor mutassa be, amikor úgy érzi, készen van, az érdekes lehet. Mégis úgy hiszem, a gúzsba kötöttségnek, a határidő szorításának is van pozitív hozadéka. A stressz segíthet. Minden olvasópróbára olyan izgatott idegességgel érkezem, mint egy főiskolás taknyos. Ezt nem lehet megszokni.

Mikor érzi, hogy egy előadás sikerült-e?

A főpróbahéten kiderül. De ilyenkor már nem lehet mit tenni, hiszen egy kész koncepció megvalósításán dolgoztunk öt-hat hétig, nem lehet azt mondani, hogy vissza az egész, tévút volt.  A színház rendkívül komplex dolog. Néha nem is tudjuk pontosan megmondani, hogy mitől nem működik egy előadás, egyszerűen csak érezzük, hogy valami nem stimmel. Megesik, hogy döbbenten figyelem, ahogyan egy színész életre kelti az elképzeléseimet, belerakja a saját életét, érzéseit, és ettől létrejön az a plusz, amit a jó színháztól várunk.

Emlékezetessé válik az előadás. Kívánhatunk-e ennél többet?!

Portréképek: Kultúra.hu/Hartyányi Norbert