Nem ez az első alkalom, hogy a Goethe Intézet a jövő témájával foglalkozik. Miért érezte szükségesnek, hogy folytatódjon a tavalyi programsorozat?

Sokszor úgy érzem, hogy túlzottan is a jelenre, valamint a múltra koncentrálunk, és nem törődünk eleget a jövőnkkel. Rengeteg dologgal kell megküzdenünk a mindennapokban, az emberek nagy része túlterheltnek érzi magát, ennek ellenére nem keresnek megoldásokat egy élhetőbb jövő érdekében. A programunk célja, hogy olyan ötleteket és nézőpontokat mutassunk, amiket nem korlátoznak napjaink akadályai.

Kulturális intézetként feladatunknak érezzük, hogy kreatív energiákat szabadítsunk fel, és ne úgy gondoljunk a jövőre, mint a múlt és a jelen által korlátozott koncepcióra. De azt is fontos szem előtt tartani, hogy csak úgy beszélhetünk jövőről, ha tudjuk, honnan jövünk. Úgy is mondhatnám: a múltunk és a jelenünk mindig is része lesz a jövőnek.

Viszont a program nemcsak az egyén és az intézet jövőjéről szól, hanem globálisan beszél a társadalom és a technológia változásairól is.

Így van. Manapság már minden és mindenki összeköttetésben van egymással. Nem tudok elképzelni egy olyan világot, amiben egymástól izolálva, távoli szigeteken élünk, globális hatás és kapcsolatok nélkül. A közös jövőnket nagyban meghatározzák az olyan fejlesztések, mint a mesterséges intelligencia, amit nagyrészt az Egyesült Államok és Kína kutatói fejlesztenek. Ha nem törődünk ezekkel, és nem veszünk részt a folyamatban, nem lesz ráhatásunk a jövőnkre.

Hogy hat ez a jelenség a munkára a Goethe Intézetben?

Őszintén szólva nem vagyok nagy techguru. Jó voltam matekból az iskolában, de emberekkel dolgoztam szívesebben. Egy olyan generáció tagja vagyok, amiben a technológia még nem volt számottevő része az oktatásnak. Bár választhattunk informatikai órákat, ha akartunk, de csak alapszinten. Aztán ahogy teltek az évek, észrevettem, hogy egyre több időt töltök a digitális kütyükkel a munkámban és a szabadidőmben egyaránt.

Az életem szerves része lett a technológia, úgyhogy szeretném jobban megérteni.

A Goethe Intézetben azt vettük észre, hogy rengeteg ember fél a technológiától. Sokan nem értik a rendszert, úgyhogy inkább hátat fordítanak a témának. Muszáj párbeszédet kezdeményeznünk arról, hogy a mesterséges intelligencia (MI) mennyire határozza meg a jövő társadalmát, hogyan változtatja meg a gondolkodásunkat az emberiségről vagy éppen a valóságról. Kulturális intézetként mi különös figyelmet szeretnénk szentelni a kultúra jövőjének. Az emberek gondolkodásmódját formálja az, amit a kultúrában, például a sci-fi filmekben vagy az irodalomban fogyasztanak, ugyanis ezeken keresztül megtapasztalhatják az MI által kiváltott reményeket és félelmet is. Másrészt, szeretnénk párbeszédet kezdeményezni a technológia és a kultúra szereplői között. Fontos kérdésnek tartjuk, hogy megvizsgáljuk, hogyan hat a mesterséges intelligencia a kulturális szcénára – legyen szó a gyártási folyamatokról vagy a tartalomról.

Az MI által kiváltott remények és félelmek függvényében a szociológiában általában technooptimistákat és a technopesszimistákat különböztetnek meg egymástól, attól függően, ki hogyan tekint a jövőre. A Goethe hol helyezi el magát?

Az arany középútra törekszem. Egy kulturális szereplő nem lehet száz százalékban technooptimista, én nem gondolnám, hogy a technológia választ adhat minden problémánkra. És ha a kulturális vonatkozást nézzük, az irodalomban és a filmekben egyaránt népszerűbb a technopesszimista – úgynevezett „disaster porn” – szemléletmód. Társadalmi szinten azzal kéne foglalkozunk, hogy miben segíthet nekünk a technológia, illetve hogy hogyan kerülhetjük el, hogy az érdekeinkkel szembeforduljon a mesterséges intelligencia. Ezt a hozzáállást szeretnénk népszerűsíteni a programjainkban: a jövő túl fontos ahhoz, hogy ne foglalkozzunk vele, és másokra bízzuk.

Dióhéjban úgy fogalmaznék, hogy szeretnénk felhívni az emberek figyelmét a témára, és egyben arra motiválni őket, hogy törődjenek a jövőjükkel, és merjenek felszólalni érte. Emellett szeretnénk a művészek és a technológiában dolgozó emberek, például a programozók között mélyíteni a kapcsolatot. Mindegyik szereplőnek meg kell értenie a másik nézőpontját ahhoz, hogy a jövőben hatásosan együtt tudjanak működni. Emellett örömünkre szolgál, hogy részt vesz a rezidenciaprogramunkban Ottonie von Roeder a SZTAKI-tól, ami az első számú MI-kutatóintézet az országban. Izgatottan figyeljük, hogy ezek a különböző területek hogyan gazdagítják egymást az együttműködések során. Abban bízunk, hogy egy külső szemlélő új nézőpontokat tud behozni az olyan témákba, amikkel korábban csak homogén közösségek foglalkoztak.

Ha azt mondjuk, jövő, a többség 100-200 év távlatában gondolkodik, ezzel szemben ti a következő 20-30 évet helyezitek a fókuszba. Első hallásra nagyon közelinek tűnik ez – miért döntöttetek emellett?

Olyan témákkal szeretnénk szembesíteni az embereket, amik valóban érinti őket, és még a saját, belátható idejű emberöltőjükben megtapasztalhatják azok kimenetelét. Arról nem is beszélve, hogy sok olyan dolgot emlegetünk jövőbeniként, amik valójában már most is elérhetők és megvalósíthatók, csak éppen nem találkozunk velük. A mesterséges intelligencia például itt van, és máris nagy hatást gyakorol az életünkre.

Sokkal életszerűbb, ha a következő 100 év helyett szimplán 20 év távlatában gondolkodunk. A technológiai fejlődés tempója évről évre gyorsabb. Gondoljunk csak az önvezető autókra: ezek technológiai szempontból már elérhetők.

Ezt szeretnénk megmutatni a közönségünknek is: a jövő egyáltalán nincs messze.

Viszont ehhez a témakörhöz rengeteg etikai és jogi kérdés tartozik. Gondoljunk bele abba, hogy egy önvezető autó elé kifut egy kisgyerek, és döntést kell hoznia, hogy őt üti-e el vagy belecsapódik az utca szélén álló oszlopba, ezzel a sofőr életét kockáztatva. Végeredményben egy algoritmus dönt erről. Szóval az életünk szó szerint is algoritmusok számításain múlhat, amiket csak egy maroknyi ember ért. Nos, ezek azok a kérdések, amikkel foglalkoznunk kellene. Nem kéne egy az egyben azokra a programozókra hagynunk a döntést, akik az algoritmust írják, hiszen a témához filozófiai és erkölcsi szempontok is kapcsolódnak.

Ez volt a fő gondolatunk, amikor kiírtuk a pályázatot diákok és művészek számára az MI2040 – A MI dönt[ésünk]? című kiállításhoz, ami szeptember 24-én, a Kutatók éjszakáján nyílik majd meg, hogy aztán majd két hétre „belakja” az intézet könyvtárát, kertjét és kiállítóterét is.

A kiállítás egyben egy eseménysorozat része is, ami a FUTURE III címet kapta. Milyen egyéb programokra számíthatunk?

A mesterséges intelligenciáról, illetve a közös jövőről szóló témákkal szeretnénk széles körben elérni az embereket, ezért úgy válogattuk össze a programokat, hogy egyaránt megtalálják a számításukat a művészek, az értelmiségiek, a filmrajongók vagy éppen a gyerekek. Ez egy egy éven át tartó munka eredménye.

A programhoz tartozik például a MI2040 – A MI dönt(ésünk)? kiírásra érkezett és beválogatott munkákból Ruttkay Zsófia és Bényei Judit által összeállított kiállítás. Egy olyan pályázatot hirdettünk meg a MOME kutatóival, amin arra ösztönöztük a fiatalokat, hogy gondolják végig, szerintük milyen világban élünk majd 2040-ben.

Emellett tavaly már meglátogatott bennünket NAO, a humanoid robot – akit az MI rövidítésre utalva NaoMi-nak neveztek el. Akkor Szécsényi Loránd művész és Kraszulyák Dénes programozó dolgozott vele. Azt vizsgálták, hogy NaoMi lát-e, és tudja-e reprodukálni, amit lát: le kellett gépelnie, amit az írógépen látott. De a vírushelyzet hatására csak online tudtuk bemutatni a végeredményt, a közönség sajnos nem találkozhatott vele. Ezért úgy döntöttünk, idén is meghívunk egy robotot. Ezúttal a Binaura két művésze, Nagy Ágoston és Samu Bence mutatja majd be egy interaktív performanszban a legújabb fejlesztéseket, amikről aztán mesélni is fognak.

Emellett edukációs programokat is szervezünk diákok számára, beszereztünk néhány robotalkatrészt a könyvtárunkba, és robotórákat is tartunk majd a kicsiknek. Úgyhogy a Kutatók éjszakáján ez mind elérhető lesz, és bízunk benne, hogy nagyon sok embert meg tudunk szólítani velük.

Mit lehet tudni NAO-ról, a robotról? Milyen szinten van jelenleg?

Nagyon kíváncsi vagyok rá, milyen eredményeket ért el a Binaurával közös munkában. Egy interaktív installációként mutatjuk majd be, amiben a robot egyfajta orákulumként vagy jógiként viselkedik. Nagyon izgalmas, ahogy ez a munka a humán és nem humán kogníciókat vizsgálja. Rengeteg kérdést vet fel a technológiai lehetőségek és a mély filozófiai kérdések területén, beleértve például az emberi természet, valamint egy mesterséges személyiség közötti különbségeket.

Ezek szerint NAO-t évről évre fejlesztik?

Pontosan. Több európai intézményben járt már, és mindegyik állomáson tanult valami újat. Összesen három NAO robot utazik a kontinens Goethe Intézetei között. Praktikus okokból kifolyólag idén másik robotot kaptunk, mint tavaly. Egyébként azt tapasztaljuk, hogy a legtöbb művész sokkal intelligensebbnek és sokoldalúbbnak képzeli őt, mint amilyen. A gépelés megtanítása azért nem volt egyszerű feladat.

Viszont a technikai korlátokat leszámítva

engem az a kérdés foglalkoztat nagyon, hogy vajon egy olyan gépezet, mint NAO, fel tudja-e fogni a saját létezését.

És érdekes módon mindegyik csapat, amelyik Budapesten dolgozott vele, előbb-utóbb eljutott a tudatosság kérdéséhez.

Szerintem ez azon múlik, mit értünk tudatosság alatt. Nézzük csak meg az állatokat: a fejlettebb fajok – mint bizonyos majomfajták vagy az elefántok – felismerik magukat a tükörben. Biztos vagyok benne, hogy az MI is képes lesz az önfelismerésre, és öntudatra ébred egy ponton. Talán ez a fő oka annak, hogy sok ember óvatosan közelít a témához.

A NAO robot

Több Goethe Intézet is van Európában. Készült hasonló programsorozat a FUTURE III-hoz máshol?

Nem, itt fejlesztettük ki a programot. A központ adott egy kiindulási pontot, például hogy vásároljunk robotokat, és utaztassuk őket Európában – erről további információ a honlapon olvasható –, de maga a projekt és annak fejlődése mindenhol más, és nagyban múlik a lokális partnerek érdekeltségén és tervein. Az MI2040 pályázati, mentori és kiállítási struktúráját például Ruttkay Zsófia és Bényei Judit álmodták meg együttműködésben a Let it Be! art agencyvel, míg NAO az országok között utazott, de mindenhol valami egészen más dolog történt vele. Csodálatos az a szabadság, hogy fejleszthetünk olyan programokat, amik illeszkednek az adott hely kontextusához és specifikációihoz, és hogy a partnerek eldönthetik, hogy mit szeretnének vizsgálni ahelyett, hogy egy fix keretrendszert követnénk.

Jövőre is lesz folytatása a sorozatnak?

Igen. Pláne, hogy ez a projekt folyamatosan fejlődik. Szerintem mindig aktuális kérdés a jövőről beszélni, az MI pedig fontos része ennek, ezért megtartjuk a témát. Persze megeshet, hogy újabb partnereket vonunk be, és még tovább bővítjük a projektet az ötleteinkkel. Szeretem, hogy ebben a feladatban van játékosság és rengeteg, nagyon különböző embert tudunk bevonzani vele. De a legfontosabb az üzenet, hogy mindannyiunk életére hatást gyakorol az MI fejlődése, és tudatosság és aktív részvétel kell ahhoz, hogy mi is beleszólhassunk, milyen irányú lesz a változás.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu