„A kamarazene: terápia” – Beszélgetés Boldoghy Kummert Péter nagybőgőművésszel

Itthon egyedülálló a két fuvola-cselló felállású formáció. Hogyan alakult meg a Trio Flauticello?

Mindhárman a Magyar Állami Operaház zenekarában játszunk; Menyhárt Zsuzsanna szólófuvolista, Gjorgjevic Dóra pedig szólópikkolós és fuvolista. A konzi óta ismerjük egymást, közel harminc éve játszunk együtt az Operában, de még sosem kamaráztunk együtt. Hirtelen ötlet volt, hogy a feleségemet házi koncerttel lepem meg a születésnapján. Elkezdtem kamaradarabokat keresni, és olyanokat találtam, amelyek két fuvolára és csellóra íródtak. Ekkor kértem fel Dórit és Zsuzsit. A szülinapi muzsikálásnak olyan nagy sikere volt, hogy rögtön hivatalos koncertet is szerveztünk, így elmondható, hogy a spontán meglepetéskoncerttel, a nappalinkban alakult meg a Trio Flauticello. Hihetetlen, hogy hamarosan már a huszonötödik koncertünket adjuk.

Másképp kell zenélni a trióban, mint az operazenekarban?

Azért jók ezek a kis formációk – bár az Operaház az életünk –, mert a fellépéseken karnyújtásnyira van tőlünk a közönség, kontaktust tudunk velük teremteni, intim hangulatúak a koncertjeink. Mindhárman úgy érezzük, hogy a trióval éltük meg az elmúlt egy-két év legnagyobb zenei élményeit. Nagy egymásra találás volt ez: nem kell sokat próbálnunk; az első perctől kezdve tudjuk, érezzük, hogy mit akar a másik. Szinte terápiaként éljük meg az együtt zenélést, és utána sokkal jobban játszunk operát is. Dénes István karmester egyik figyelemre méltó mondata: a kamarazene nem luxus, hanem a mindennapi levegővétel. Olyan, mint az énekesnek a skálázás. Az ilyen, kis formációkban szinte együtt lélegzünk a színpadon. Persze az operazenekarban való muzsikálás is egyfajta nagy kamarazenélés. Ott is nagyon fontos a hajlékonyság; az operaénekesekhez, táncművészekhez való alkalmazkodás folyamatos koncentrációt igényel. Ez az a tudás és rugalmasság, amire egy szimfonikus zenekarban ülő zenész nem biztos, hogy képes. Nálunk ugyanis nincs két egyforma előadás – minden századmásodpercben döntést hozunk az adott hang becsülete érdekében, a szólistákhoz alkalmazkodva.

Ki hangszereli át a trió számára a zeneműveket?

Dórinak ez a hobbija. Annyi művet írt már át, hogy órákig tudnánk őket játszani. A legújabb kedvencünk a magyar rajzfilmzene-átirata, a Művészetek Völgyében ráadásként talán elő tudjuk majd adni.

Sokszínű a repertoárotok: operanyitányok, barokk és klasszikus triók, könnyűzenei számok vagy például Strauss Pizzicato Polkája. Pedig a fuvolisták nem is tudnak pengetni…

Valóban, de mégis tudnak úgy fújni, mintha pengetnének, mert semmilyen gátjuk nincs a hangszeren. Szerencsére sok olyan mű van, amely eredetileg is két fuvolára és csellóra íródott. Ilyen például Haydn London Triója, amit gyakran tűzünk műsorra. A barokk és a klasszikus zeneirodalomban rengeteg trióra írt darab született, hiszen akkor még házimuzsikáltak; az úri családokban minden nő tudott valamilyen hangszeren játszani. Ráadásul a fuvola és a cselló a két legszexibb hangszer a világon! De vannak már olyan művek is, amelyeket kifejezetten nekünk írtak. A kapolcsi koncertünkön ősbemutatónk lesz: Dragony Tímea Bartók–Pásztory-díjas zeneszerző Halyn című műve. A napokban kezdtük el próbálni. Izgalmas, hogy a mi előadásunkban szólal meg először úgy ez a darab, hogy a szerző maga instruál bennünket a próbateremben. Tímea az elmúlt években több rangos nemzetközi és hazai versenyen is díjat nyert. Megtisztelő, hogy nekünk is több zeneművet komponált már – mindegyik remekmű!

Milyen közös koncertélményekben volt eddig részetek, és hol hallhat benneteket legközelebb a közönség?

Több izgalmas, különleges fellépésünk volt már. Megesett, hogy csak annyit tudtunk: zárt körű nemzetközi orvoskonferencián kell játszanunk, amelyet a köztársasági elnök úr nyit meg. Szigorú biztonsági ellenőrzésen estünk át; még azt is megvizsgálták, mennyire veszélyes a csellóm lába – örökre emlékezetes marad az az este. Májusban pedig a Tour de Hongrie-n játszottunk. Dóri ismeri a verseny főszervezőjét, és viccből azt mondta neki, hogy egyszer még eljátsszuk a bringásoknak a Queen Bicycle Race című dalát. Kinyomoztuk, hol lesz a legmeredekebb szakasz, és azon, Csobánkán zenei aláfestéssel tekerhettek fel a versenyzők. Igyekszünk sokat viccelni, nálunk a komolyzene nem komoly zene! Például, aki a koncertünkön kitalálja, hogy mi a ráadás, az megkaphatja a Granny-díjas cédénket.

Nyáron négy koncertünk is lesz egymás után: Kővágóőrsön július 25-én, a Művészetek Völgyében, Kapolcson 26-án, Martonvásáron pedig ugyanazon a napon, 29-én kettő.

Nagybőgősként hogyan került a kezedbe cselló?

14 évesen gordonka szakra felvételiztem a konziba, de nagybőgőre vettek fel, annak ellenére, hogy nagyon magas pontszámom volt. Az öt bejutott csellistából mindössze egyetlen lett zenész… Mindig nagyon fájt, hogy akkor elvették tőlem a csellózást, ráadásul igazságtalanul. Később, zeneakadémiásként újra elkezdtem csellózni; sokat kamaráztam, játszottam a Budapesti Csellóegyüttesben is. Mindkét hangszerhez ugyanaz az agyi tevékenység szükséges, csak a szisztéma más. Most fogom lelkileg rehabilitálni magam: még idén csellóból és nagybőgőből is doktorálok Pécsett. Az egyik diplomadarabom barokk szonáta lesz, amit egyedül vettem fel: a cselló-, a bőgő- és az orgonaszólamot is én játszom. Közben pótoltam az oktatás évszázados lemaradását: nagybőgőiskolát írtam. A trióban is kibontakozhatom: amikor a fuvolák játsszák a dallamot, én az egész zenekari kíséretet egyedül szólaltathatom meg. Megtiszteltetés számomra, hogy két ilyen tehetséges kamaramuzsikus partnere lehetek csellistaként. Mindketten világklasszisok, ráadásul elbűvölőek!

Van kedvenc operád?

A Puccini-, Verdi- és Wagner-operákat szeretem a legjobban, de Csajkovszkij Anyeginje és Gounod Faustja is benne van nálam a top 10-ben.

Emlékszem, egyszer összetalálkoztunk az opera előtti zebrán, és együtt sétáltunk be a kapun, amit meglátott egy ismerősöm, és nagyon irigyelt érte. Azt mondta, az operaelőadásokon nem tudja levenni rólad a szemét, olyan élvezettel zenélsz. Kivételes, hogy bőgősként ekkora figyelmet vívtál ki magadnak a zenekari árokban, konkurenciaként a színpadon álló művészek számára…

Nem véletlen, hogy az Operában a „látványbőgős” a gúnynevem. A gyönyörű feleségemet is ennek köszönhetem! Úgy ismertem meg, hogy ő operarajongóként az első sorból nézte A diótörőt – amit már régóta fejből játszottam –, én pedig kiszúrtam magamnak, és egész előadás alatt őt néztem a kotta helyett. Amit persze nem vett észre, de a barátnője odasúgta neki: „Te, az a bőgős neked játszik!” Pár héttel később a Carment is csak neki játszottam, és az előadás után kaptam tőle egy üzenetet: „Művész úr, lehet, hogy önt láttam este az operában?”

Ugyanúgy lépsz be estéről estére a zenekari árokba, mint huszonöt évvel ezelőtt?

Ugyanúgy lépek be, csak már nem nagyon érhet meglepetés. Szerencsére az operában nincs két egyforma előadás, ezért lehetetlen megunni. Annyira bonyolult, olyan nagy koncentrációt igényel, hogy a mai napig flow-élmény számomra. Amikor véget ér egy öt és fél órás Wagner-opera, egyáltalán nem vagyok fáradt, szinte újra tudnám kezdeni a darabot. Annyira feltöltenek, felpörgetnek az előadások, hogy utána otthon nem tudok azonnal elaludni, hanem simán nekiállok marhapörköltet főzni, ami aztán csak hajnali kettőre készül el. A világ egyik legjobb hivatása zenésznek lenni: játszva keresem a kenyeremet, minden pillanata élvezet, a hobbimból élhetek, és ráadásul, ha jól játszom, másoknak is örömet tudok szerezni.

Fotók: Kállai Márton