Opera vagy próza – melyiket szereti jobban rendezni?
Szabó Máté: Janus-, vagyis kétarcú vagyok, mert mindkettő fontos része az életemnek. A szó és a zene egyaránt érdekel, csak e kettő aránya változik a munkáim során. Mindig is foglalkoztatott a kapcsolatuk, illetve bármelyik hiánya.
A novella egy cselédlány és egy katonatiszt titkos szerelméről szól. Milyen világot álmodott ehhez színpadra?
SZ. M.: A világháború előtt Kolozsváron játszódó történetben egy besorozott újságíró találkozik egy cselédlánnyal. A bakaruhával járó anonimitást kihasználva nem árulja el a lánynak, hogy másik társadalmi osztályba tartozik, és azt sem mondja el neki, hogy éppen oda jár udvarolni, ahol Veron dolgozik. Rendkívül magas színvonalú etikai dilemmázás veszi kezdetét, miközben egy szép szerelmi, intim kapcsolat megszületését látjuk. Két világ találkozik, és a két ember között sziget teremtődik. A rendezés során az volt a legfontosabb, hogy ez a sziget hogyan jön létre és gazdagodik úgy, hogy a külvilág egy ideig perifériára kerül, ám aztán egy adott ponton betör. Felkapcsolják a villanyt, és meglátjuk, hogy ebben a nagy képben hol is helyezkedik el Sándor és Veron. Ez a felismerés végül elviselhetetlen pillanatba torkollik.
Miközben erről gondolkodott, milyen véleményt alakított ki a helyzetről?
SZ. M.: Az említett szigethelyzetet eléggé állandónak, ismétlődőnek érzem az emberi kapcsolatok terén. Amikor bármely egyéb okból feloldhatatlanabbnak ígérkezik egy ellentét, mint ami két embert összeköt, a párok hárítani próbálják a megoldást, mert ezeket az ellentéteket nagyon nehéz feloldani. Egy kapcsolat elején nyilván mindkét félnek számos érdeke fűződik ahhoz, hogy egyeztessenek, és vannak egyeztethetetlen helyzetek is: vegyük akár a bonyolult, több embert érintő kapcsolatokat, akár a társadalmi különbségeket. Ilyenkor emberien gyarló módon elodázzák a szembesülést, így minden egyes pillanattal egyszerre szereznek egymásnak örömöt és teszik egyre szélsőségesebbé a végkifejletet. Minden egyes pillanattal, amit nyernek, a kapcsolat végét nehezítik meg, és a helyzet egyre borzalmasabbá válik.
A cím azonos a női főszereplő nevével, ami elég különlegesen hangzik.
SZ. M.: Igen, de az eredeti novellában Veron Vilma, a névváltoztatás szerzői gondolat volt.
A szerzők a nőt kívánták a középpontba helyezni.
A történet másik főszereplője Sándor, az újságíró. Az operát két szereposztásban játsszuk. Veront Covacinschi Yolanda és Kovács Csilla, Sándort Haja Zsolt és Hámori Szabolcs énekli. Az ezredest Balla Sándor és Laborfalvi Soós Béla, Piroskát, az ezredesék lányát pedig – akihez Sándor udvarolni jár, és akivel a megkötendő házasság reményében megmenekülhet a világháborútól – Antal Lívia és Varga Andrea játssza. Az ezredesné szerepében Gáspárik Szilvia Klára és Eperjes Erika látható.
Herczenik Anna és Czvikker Lilla felváltva számtalan különös jelentőségű karaktert alakít, akikkel Veron és Sándor rövid életük és szerelmük alatt találkozik. Ezek a furcsa, misztikus figurák mindenféle reflexiót jelenítenek meg és sugallnak, főleg Sándor lelkiismeretét tükrözve. A szereplők és a történet megjelenítésének anyagát Selmeczi György alkotta meg rendkívüli zeneköltészeti szövetből. Ez olyan egyedi, különleges szerzői világ, amely nemhogy jól befogadható, de varázslatosan okos, szenvedélyes muzsika.
Hogyan került ön elé a hetedik Selmeczi-opera?
SZ. M.: Miskolcon vetésforgóban rendezünk, ezért négyévente kerül rám a sor, hogy operát rendezhessek. Egy rendező nagyon vágyik erre a műfajra, legutóbb A bolygó hollandit rendeztem itt. Éppen operakeresőben voltam, amikor ez a javaslat jött. Eleve elfogult Selmeczi-rajongó vagyok, ráadásul meglehetősen ritka alkalom, hogy élő szerző operájával lehet foglalkozni. Nagy élmény, hogy a zenemű okára, születésének körülményeire közvetlenül rá lehet kérdezni. Gyuri annyi lelkesedéssel, erőteljes kötődéssel mesélt róla, hogy még azelőtt igen mondtam rá, hogy elolvastam volna a novellát. Megéreztem, hogy számára ennek egyéb tétje is van, mint hogy egy zenés darabját színpadon szeretné látni.
A Veron stiláris értelemben a korszak kulturális olvasztótégelye, ami különösen komoly ihletforrása Selmeczinek. Rettenetesen egyedi, ugyanakkor céltudatosan egy irányba haladó, erős dramaturgiájú mű, ami nagyon sok költészetet enged be és kíván tőlem, akárcsak a többi alkotótól.
Selmeczi György és Szőcs Géza együtt kezdték írni az operát, amely már majdnem teljesen elkészült, amikor az író koronavírusban elhunyt. A zeneszerző Szőcs verseivel kiegészítve fejezte be a librettót.
Hogyan született a Veron?
Selmeczi György: Az ehhez hasonló művek és az ilyen típusú előadások általában különböző emberek találkozásából születnek. Szőcs Géza barátomnak a halála előtt mintegy két hónappal – miközben egy különleges előadás céljára közösen újrafordítottuk A varázsfuvolát – eszébe jutott, hogy Hunyady Sándor Bakaruhában című ragyogó novellája mennyire operaszínpadra való. Már a hosszadalmas és fárasztó Varázsfuvola-fordítás közben elkezdtünk játszani a gondolattal, hogy ezt megpróbáljuk megvalósítani.
Géza szenzációs librettót kezdett nekem írni, én pedig ezzel párhuzamosan nekiálltam komponálni az anyagot.
Ez is különleges volt, hogy nem vártam meg a librettó elkészültét, és nem vonultam el vele, mint egy zsákmánnyal. Értesültem róla, hogy a Miskolci Nemzeti Színházat érdekelné az új darab, egyrészt a Gézához, másrészt a hozzám fűződő kapcsolatuk miatt. Szabó Mátéra esett a választás, így képbe került egy harmadik ember is, aki pedig a partitúrával foglalkozott, hogy színre vigye.
Mátét főiskolás kora óta jól ismerem, figyelem a pályáját, és bizalmam van abban, amit az operaszínpadon képvisel. Cser Ádám, a kitűnő fiatal karmester és régi barátom, Philippe de Chalendar lettek azok, akik a zenei megvalósítással foglalkoztak, majd jött néhány nagyszerű énekes, akik szintén közel állnak hozzám, és értik, mit szeretnék hallani. Végül ezekből a találkozásokból született az előadás, aminek mindnyájan örülünk, és abban reménykedünk, hogy a közönség is így érez majd.
A darab valódi szellemi ambíció eredménye, hiszen Gézával együtt mindkettőnket hosszú évek óta foglalkoztatott a Hunyady-mű problematikája. Sokan ismerik a Bakaruhában című novellát és a belőle készült híres filmet Darvas Ivánnal és Bara Margittal a főszerepben.
Nagyszerű munka volt, amit óriási élvezettel vittem végig, azzal a szörnyű élménnyel, hogy közben elveszítettem a barátomat. Mindnyájan elveszítettük Szőcs Gézát.
Hálás vagyok a miskolci vezetésnek, hogy az opera most színre került, a kolozsváriaknak, akik ebbe koprodukciós partnerként jó szívvel beszálltak és az Operának, hogy a produkció május 22-én az Erkelben is látható lesz. Ezeknek a találkozásoknak a summája az előadás. Remélem, hogy a közönség, ha mást nem is, a szándék végtelen tisztességét és azt a fajta szellemi kihívást értékelni fogja, amit ez a tematika jelent.
Mesél erről kicsit részletesebben?
S. GY.: A történet azt a magyar kultúrában jól ismert dimenziót taglalja, amelyben szembekerül egymással a népi és az urbánus kultúra, az autentikus és a szórakoztató zenélés. Csupa olyasmi, ami mindnyájunkat évek óta foglalkoztat. Az egész itthoni kulturális élet, hiszen ez örökölt problémahalmaz, amelynek folyamatos megfogalmazása kitüntetett helyen van a magyar szellemi életben.
Hogyan építette fel a mű zenei anyagát? Miként jelenítette meg az operán belül az előbb említett ellentéteket?
S. GY.: Az I. világháború küszöbére a magyarság már rég felfedezte a saját népzenéjét, és létrejött egy széles körű polgári kultúra és életmód is, amelyhez hozzátartozik a mulatók, az orfeumok, a kabarék világa – ezek óriási, Európába nagyon is beágyazott szórakoztató zenei anyagot hoztak magukkal. A háború küszöbén nyilván katonazenét is játszottak. Ezt a sokféle réteget kellett egységgé összegyúrni annak az operaalkotási tradíciónak a szellemében, amelyet megörököltünk, és amelynek a 19. és a 20. század fordulóján olyan nagy mesterei voltak, mint Puccini, Strauss, Sosztakovics, Bartók, Kodály. Ezt a zenei anyagot felelősen kell használni, és azt a drámát kell vele szolgálni, amelyet a cselekmény és a mondandó előír.
Amikor azt a szót halljuk, hogy opera, kevés embernek jut eszébe a népi, a szórakoztató és a katonazene egyvelege.
S. GY.: A kortárs művészet általában nincs a helyén a magyarság jelenében, ami elég nagy baj, hiszen történetileg minden kornak megvan a maga művészeti stílusa. Bach korában senki sem játszott Palestrinát, Mozart korában senki sem játszott Bachot, Liszt korában senki sem játszott Mozartot, és sorolhatnám végig a zenetörténetet. A 20. században kezdődött el ez a fajta beágyazódás a „múzeumba”, a múlt zenéibe. A kortárs zenélés maga is mindent elkövetett, hogy elitista és elszigetelt világba kormányozza magát, így a 20. század harmadik harmadában elveszítette a közönségét.
A Veron kortárs anyag, amely a mai zenei gondolatainkat képviseli, az említett zenei formákat: a népdalt és a szórakoztató zenét átszűrve a mai kor szűrőjén. Olyan egységet próbál teremteni ezekből, ami nagyon erősen expresszív, dramatikus zenei nyelven szólal meg, és természetesen tartalmazza azt a gesztikát, amit mondjuk egy népdal, de közben a melodika, az intonáció, az éneklés módja és a hangszerelés mind a napjainkhoz kötődik. Rendkívül szerteágazó, hihetetlenül bonyolult, strukturált világ a zeneszerzés, amihez rengeteg ismeretre van szükség, a végeredmény pedig többé-kevésbé koherens zenei anyag, amely tartalmazza ezeknek az előképeknek a sugallatait.
A darab ősbemutatója január 21-én van a Miskolci Nemzeti Színházban.
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház/Gálos Mihály Samu. A nyitóképen Covacinschi Yolanda és Haja Zsolt. Fotó: Miskolci Nemzeti Színház/Éder Vera
