Mintha egy darabot a gyerekkoromból valaki visszacsempészett volna a jelen időbe. Ezt éreztem, belépve a Magyar Vasúttörténeti Parkba, azon belül is abba a csarnokba, ahol az egyetlen még meglévő és működőképes amerikai mozdony, a 411,118-as számú Truman áll.
Úgy hároméves korom óta szerettem volna felmászni egy igazi nagy, fekete gőzmozdony vezetőfülkéjébe, ám ez akkoriban elképzelhetetlen volt. Abban az időben még nem kiállítási darabok, muzeális tárgyak voltak ezek a gyönyörű járművek, hanem ők húzták a szerelvényeket országszerte. Meg egyébként is más volt az egész világ akkortájt. Nagy úr volt a mozdonyvezető, a rendőr, a katona, de még a postás vagy a portás is. Emlékszem, gyerekként rettegtünk a házmestertől, Rózsika nénitől a pesti belvárosi gangos házban – ha csak rá mertünk ülni az akkoriban obligát porolóra az udvaron, már szaladt is ki a szolgálati lakásából, hogy elzavarjon minket. Féltünk mindenkitől, aki hatóságnak tűnt a szemünkben.
Ilyen volt a masiniszta is vagy a buszvezető. Mindkettő valami nálunk jóval nagyobb, hatalmasabb dolgot uralt, s ettől mindenhatónak tűnt egy gyerek szemében. Mozdonyvezető akart lenni szinte minden kisiskolás, aki az űrhajós státust végképp elérhetetlennek tartotta. A mozdonyvezető mégiscsak elérhető, karnyújtásnyi távolságra volt tőlünk, földi halandóktól. Ráadásul egy gőzmozdonyt vezetett, ami csodálattal töltött el minket.
Nagyapámmal, aki egyben apám helyett apám volt, rengeteget ültünk vonaton, minden hétvégén elutaztunk dédanyámhoz. Akkoriban szinte kizárólag gőzmozdonyok húzták a vagonokat Magyarországon, de a kisebb települések közt bizonyosan. Az utazás a dédihez egyenlő volt azzal, hogy tapintható közelségbe kerülünk a hatalmas, fekete, fújtató szörnyhöz, végigmegyünk a mozdony mellett, aminek csak a kereke olyan magas, mint a nagyapám. Látjuk, ahogy vizet töltenek felülről a tartályába, ahogy füstöl, szuszog, lüktet, sípol, ahogy a dugattyú megmozdítja a hatalmas, vasból öntött kerekeket, és az egész miskulancia szép lassan megindul.
Szerettem kihajolni menet közben az ablakon, dacára annak, hogy a „Kihajolni veszélyes!” felirat örökre beleégett a retinámba. Különösen a kanyarokban volt jó kinézni, mert akkor látta az ember az egész szerelvényt, elején a füstöt okádó mozdonnyal.
Beugrik az a kép is, amikor a nagyapám sápadt, vékony, finom, borotvált arca a tiszta, vasalt, de foltozott ingnyakával együtt egy tizedmásodperc alatt egy kéményseprő igazolványképére váltott át. Semmi szokatlan nem történt, csak pöffent egyet a mozdony, s egy kis oldalszél az összes kormot a fülkébe hozta.
Vasúttörténet
Hatvan kerek esztendőnek kellett eltelnie, hogy végre felmászhassak nem is egy, hanem mindjárt két mozdony vezetőfülkéjébe. Persze már nem egy vasútállomáson, hanem a Magyar Vasúttörténeti Park 34-es számú csarnokában.
Találó a park elnevezése, benne rejlik, hogy gyerekkorom vasútja mára már történelem lett. Ahogy a gőzmozdony is. A nyolcvanas évek végén járt hivatalosan utoljára menetrendszerűen gőzmozdony a magyar vágányokon. Mára pedig igazi ikonná, a nosztalgia tárgyaivá váltak ezek az óriások, sokak szemében a letűnt kor még megmaradt bizonyítékaivá.
A két mozdony, amelyik egymás mellett áll itt a 34-es csarnokban, egy 424-es magyar gyártású, meg egy 411-es amerikai. Előbbi volt a gyerekkorom sztárja, mindig az hittem, ez a kor legnagyobb mozdonya, pedig valójában nem. Bereményi Géza dala rögtön megszólal a fülemben, Cseh Tamás hangján: „Száll a 424-es, mert az én papám fűti, száll a 424-es, mert az én papám fűtő.”
A másik pedig a 411-es, becenevén a Truman. A vasutasoknál ugyanis mindig szokás volt becenevet adni a mozdonyoknak, így lett az amerikai gyártású gőzmozdonyból Truman az akkori amerikai elnök, Harry S. Truman után.
De hogy kerültek Magyarországra amerikai mozdonyok?
A mi Trumanunk, amely a MÁV-on belül a 411-es sorozatjelet kapta, eredetileg egy amerikai háborús, hadi gőzmozdonysorozat volt, amelyből összesen 2120 darabot gyártottak három különböző gyárban, S160 sorozatszámon, s amely a második világháború alatt az egész európai hadszíntéren megtalálható volt, utána pedig számos európai államvasútnál szolgált, köztük a MÁV-nál is.
A hazai mozdonyállomány a második világháború után katasztrofális helyzetben volt, igen nagy részét külföldre hurcolták, az itthon maradt járművek jó része pedig elavult, kis teljesítményű mozdony volt. Mindenképpen szükségessé vált nagy mennyiségű, megfelelő teljesítőképességű mozdonyok beszerzése. A Szovjetunió felajánlotta ugyan, hogy a nála lévő rengeteg német hadizsákmány mozdony egy részét a MÁV megvásárolhatja, azonban rendkívül kedvező ajánlatot adott az UNRRA elnevezésű nemzetközi segélyszervezet a feleslegessé vált S160-asok egy részének megvételére. Tízezer dollárt kértek egy-egy Trumanért. Az első példányok 1947 májusában érkeztek hazánkba. 1948-ig összesen 484 Trumant helyeztek üzembe. A mozdonyok a 411,001–484 sorozatjelet és pályaszámokat kapták. További huszonhat mozdony „donorként” funkcionált. Csak egyetlen adalék a kor történetéhez: valószínűsíthető, hogy a szovjetek ajánlatát elutasító döntésének következménye volt Varga László MÁV-elnök későbbi letartóztatása, koncepciós pere és kivégzése is.
A 411,118-as
Ez a pontos száma a ma meglévő, egyetlen működőképes amerikai mozdonynak. Az 1984-ig tartó, aktív korának vége felé a hatvani fűtőház tagjaként szolgált mozdony 2000-ben került a Magyar Vasúttörténeti Parkba, ahol alkalomszerűen begyújtották. 2012-től ismét mint üzemi mozdony gyarapítja a park járműállományát. Fenntartását, üzemeltetését, javítását korábban egy egyesület végezte, amelynek tagjai 2018-tól új néven, a 411-es Truman Gőzmozdony Alapítványként kezdtek dolgozni. Nagyobb rendezvényeken beüzemelik, felfűtik, és a nagyközönség a parkon belüli, mintegy nyolcszáz méteres pályán utazhat is rajta.
A fotós kollégával egy szép napsütéses szombat délelőttön autózunk ki a Vasúttörténeti Parkba. A főbejáratnál derült ki, hogy már leparkolni sem lesz egyszerű, mert épp vasutasnap van a parkban, több ezer látogatóval.
A cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/8. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!
A mozdonyhoz érve Margay Henrik, az alapítvány kuratóriumának elnöke fogad bennünket, jó néhány munkatársával. Margay Henrikék szinte minden szabadidejüket ennek a munkának szentelik, s persze nem véletlen, hogy szinte mindegyikük hivatása is jórészt a vasúthoz kötődik. Henrik maga is mozdonyvezető. Előző éjjel is szolgálatban volt, most, délelőtt 11-kor mégis itt van, és nem miattunk – amikor csak tudják, szerelik, tisztogatják a Trumant.
– A 411,118-as pályaszámú gőzmozdonyt a Baldwin Locomotive Works gyártotta 1944 szeptemberében az Amerikai Egyesült Államokban. Ez a gép a majd’ nyolcvanéves létezése során vontatott személy- és tehervonatokat, valamint tartalék volt Cegléden és Hatvan-rendezőn; az aktív szolgálatot 1984-ben fejezte be. Vass András, a mi „Bandink” 1990-ben kezdte meg megmentését, karbantartását. Ha ő nincs, ez a Truman is a sok száz társa sorsára jutott volna, rég feldarabolták és beolvasztották volna. Az évek során a köré szerveződött lelkes csapatból idővel egyesület, majd alapítvány lett, fő támogatónkkal, a Magyar Vasúttörténeti Parkkal karöltve pedig egy ismét működő mozdonyt varázsoltunk ebből a Trumanból. Úgy gondolom, nagyon fontos megőriznünk az értékeinket. Egy ilyen egyedülálló kincset pedig, mint ez a működő gőzmozdony, nem hagyhatunk elpusztulni, meg kell mentenünk az utókornak – mondja Margay Henrik.
A valaha futott több száz Trumanból nem véletlenül maradt meg mára csupán ez az egy. Hiába volt kitűnő mozdony, a szocializmus idején a MÁV-nak mint állami vállalatnak is bizonyítania kellett, hogy a „hanyatló imperialisták” semmivel sem képesek többre, példának okáért jobb mozdonyok gyártására, mint a keleti blokk országai. Ezért az egyik fontos alkatrészt már itt nálunk, mindegyik gépen sokkal silányabb anyagból gyártottra cserélték. De ez már szerencsére a múlt, ma már nagy becsben tartják a megmaradt példányokat. Az alapítvány elnöke is bízik benne, hogy ehhez minden segítséget megkapnak, hiszen támogatás nélkül nem valósulhatnak meg a céljaik.
„33 éve simogatom a Trumant, ő meg a többiek az én családom”
Nem lep meg hát a Truman oldalán lévő fémtábla, amin a következő felirat áll: „Vass András áldozatos munkájának 20. évfordulójára, 2010. május 1.”
Kisvártatva megérkezik ő maga is, akit először észre sem veszek, mivel szerényen a háttérben marad. Aztán valahogy csak kiderül, hogy az a hatvanas, jó kiállású férfi nem más, mint az emlegetett Vass András. Nem sok idő kell, hogy rájöjjek, nagyon is értjük egymást. Ahogy magyarázza, hogy háromévesen már csodálattal bámulta az állomáson a mozdonyokat. Hamar kiderül, hogy egy dologban biztosan szerencsésebb volt, mint én. Neki nem kellett hatvan évet várnia, hogy egy mozdony vezetőállásában találja magát.
– 1974-ben egyszer csak begördült egy Truman, beállt az állomásra, akkor voltam kilencéves. Ácsorogtam, leskelődtem, mire leszólt a mozdonyból a bácsi, megijedtem, jaj, csak meg ne verjen! De nem akart, sőt azt mondta, gyere, fiam, látom, nagyon érdekel ez a mozdony. Nyugodtan feljöhetsz. Itt kezdődött a szerelem a Trumannal. De már se az a mozdony nincs meg, rég szétvágták, se az ember. Ámde engem a mai napig megbabonáznak a mozdonyok. Van, aki a nőkért van oda, én a mozdonyokért. Meg a vasutasokért. Tudod, ahogy kihajoltak a fűtők az ablakon, feketén, kezükben olajos rongy, a „gyapot”, engem megbabonázott. Ahogy begördültek a mozdonyok az állomásra…! Szálltak le az öregek, mentek be a kocsmába, a gyapot még ott is a kezükben. Itták a söröket. Kiskunhalason beszéltem Szabadi Feri bácsival, aki még 1975-ben egy Trumanon dolgozott, azt mondja, neki is hiányzik az a világ. Ma már olyan kocsmák sincsenek – meséli.
Vass András családjában senki nem dolgozott a vasútnál. Az apja juhász volt, de ő nem szerette volna folytatni apja hivatását.
– Nekem csak a vasút, a vasút kellett – folytatja. – Az se véletlen, hogy most is olyan helyen lakom, ahol tíz méterre tőlem mennek el a vonatok. Ma is a fülemben van a 424-es jellegzetes éles sípolása. Ettől annak idején egyenesen rettegtem. De amitől félsz, ahhoz vonzódsz igazán. Nagyanyámék akkoriban vettek egy házat a vasút mellett. Kiküldtek rendszeresen az állomásra, az artézi kúthoz egy-egy kanna vízért. Egyszer pont akkor szólalt meg a síp, amikor a kezemben volt a kanna. Úgy, ahogy volt, eldobtam ijedtemben, s szaladtam.
Vass András 1978-ban kezdte a szakmát tanulni a Ganz-MÁVAG-ban, ott szerzett szakmunkás-bizonyítványt vasúti járműszerelőként. Akkor már így nevezték az 1968-ig mozdonykazánkovács névre hallgató szakmát.
– 1981-ben végeztem, utána a MÁV-nál vasúti biztosítóberendezéseket szereltem, 2000-től tizennégy éven keresztül pedig gőzősöket javítottam a Nosztalgia Kft.-nél – meséli.
De mit csinál a szabadidejében az, aki régi gőzmozdonyokat javít? Hát gőzmozdonyt javít.
– Nekem ez a mozdony olyan, mint amikor valaki horgászni jár. Felüdülés, ha kijövök ide a parkba, és megnézem. Amikor Kiskunhalason állt, hetente kétszer is kimentem hozzá, plusz a hétvégeken. Most már nagyjából hetente járok ki ide, a parkba. Van, hogy csak megnézem, minden rendben van-e. Ha nincs, akkor nagy balhét csinálok – mosolyog huncutul.
Vass András 1990. május elseje óta viseli hivatalosan gondját ennek a mozdonynak. – Annak idején Kunszentmiklóson kezdődött a közös történetünk. Megkaptam a mozdonyt, egy szál magam kezdtem foglalkozni vele. Az ottani állomásfőnök csak nyűgnek érezte, egy félreeső, csonka vágányra állíttatta. Így aztán amikor Kiskunhalasról jöttek kollégák egy kocsit javíttatni, beszéltem velük, így került oda a Truman. Ma már egész más a helyzet, hála Henrikéknek.
A Truman vezetőfülkéje igazi időutazás. A vezetőfülke lánykori neve pedig konyha. Szó szerint, mert a sokszor 16–18 órás szolgálat alatt itt főzte meg a kazánban felforrósított vaslapon az ételét a kétfős személyzet. Vass Andrással ülünk fent a Truman „konyhájában”, kihajolunk az ablakon, a fotós még kattint párat lentről. Azt képzelem, hogy nagyapám kicsivel mögötte áll, viseltes drapp ballonöltönyében, a fehér ing gallérja kihajtva a zakója nyakára. Valamit mormol maga elé, és integet. A mozdony persze áll, most nincs felfűtve, nem indul sehová, nem füstöl, nagyapámra mégis finom szemcsés fekete korom száll. Látom, a tiszta ing nyakát bizony megfogta korom. De ő ebből mit sem érzékel, csak mosolyog. Büszke rám.
Karizs Tamás teljes írása a Magyar Kultúra magazin 2023/8. számában jelent meg. A magazin további tartalmai itt érhetőek el.
Fotók: Kurucz Árpád
