A Magyar irodalmi művek 1956─2016 nagyszabású irodalomtörténeti gyűjtemény jelenleg 333 szerzőhöz kapcsolódóan 655 szócikket foglal magában. A hálózati kézikönyvvel javarészt megegyező lexikon nyomtatott formában is hamarosan megjelenik.
A kiadvány egyik főszerkesztőjeként Ön hogyan látja, mely szegmens számít rendhagyónak a korábbi, hasonló ambíciójú munkákhoz képest?
Műközpontú; kronologikus felépítése révén megmutatja, hogy egy adott évben milyen sokféle szemléletmódot képviselő, fontos kötetek láttak napvilágot. Nem ismerek olyan könyvet, amelyben ennyi sűrű műelemzés kapna helyet. Ez próbára tette a kortárs magyar irodalomértelmezést, hiszen annak talán valamennyi módszere, megközelítése szóhoz jut. A magyar irodalom fórumaira sajnos a legkevésbé ez a pluralizmus jellemző, miközben az értő olvasók száma vészesen fogy, a kortárs irodalom színvonala meredeken zuhan, és hódít az olcsó szórakoztatás. Vagyis közös érdek (lenne) az összefogás, az integratív attitűd. Mellesleg – a szót ironikusan használva – a szakmai felelősség is ezt diktálja.
Hogyan jött létre a szerkesztőbizottság, megnevezhető-e egyfajta szellemi műhely vagy irányvonal, amelyhez tartoznak a felkért kritikusok, a külsős munkatársak?
Mi sem áll távolabb tőlem, mint egy bizonyos ízlésvilág, irányvonal megszabása. Pécsi Györgyivel azokat az irodalomtörténészeket hívtuk a szerkesztőbizottságba, akiket a legavatottabb szakértőknek gondolunk, és közösen minél többféle oldalról vizsgáljuk ugyanazt, a kortárs magyar irodalmat. Van, akinek a felvidéki, van, akinek a vajdasági vagy az erdélyi magyar irodalomra nagyobb a rálátása, de mindegyikük elkötelezett és kiváló szakember. Külsős munkatársnak az adott életmű monográfusát, kutatóját igyekeztünk felkérni. Ennyi autonóm emberfő munkájának koordinálása is nagy feladatot adott. Jókora alázatot követel a szócikkírás, hiszen szigorú formai kötöttségeknek kell megfelelnie, és szerzőjének egyéb tevékenységétől vonja el az időt. De az előttünk lebegő cél minden résztvevőt lelkesített.
Esetleg a közös munka folyamán születtek-e további tervek, amelyek e kiadvány folytatásaként lesznek értelmezhetők?
Engem inspirálna, hogy az időszak irodalomértelmezői eredményeit, beszédmódjait is számba vegyük egy hasonló felépítésű, a szekunder irodalommal foglalkozó könyvben. A lexikon a ma hazánkban használatos irodalomtudományi fogalomkészlet tárháza is, ami izgalmas diskurzusanalízisekre adna lehetőséget. Halkan jegyzem meg, hogy ezt a fogalomkészletet nem minden egyes elemében érzem tisztának, végiggondoltnak. Mivel a lexikon átfogó képet ad irodalomtudományunk mai állásáról is, a munka továbbfejlődhetne a „reflexió reflexiójának” irányába, ami bizonyos fogalmak tisztázását, felülvizsgálatát is magával hozhatná. Ez már nem a nagyközönségre tartozik persze, ha tetszik, inkább teoretikus belügy, de a szakma sokat profitálna belőle.
Milyen rostán kellett átjutniuk azoknak a szerzőknek, akik végül bekerültek az 1956–2016 közötti magyar irodalom jeles művei, életművei közé?
Vezettünk egy Excel-táblázatot azokról a könyvekről, amelyeknek vitán felülállóan be kell kerülniük a lexikonba és azokról – más jelzéssel –, amelyek további olvasást, utánajárást, vitát igényelnek. Folyamatosan kértünk be írásos szakvéleményeket, indokolásokat, javaslatokat a szerkesztőbizottsági tagoktól. Új és új nevek, illetve könyvcímek merültek fel, és minden egyes alkalommal tételről tételre, közösen áttekintettük a táblázatot.
Érvényesültek-e olyan értékpreferenciák vagy akár geopoétikai megfontolások, amelyek irányadók lehetnek egy ennyire széles merítésű munka során?
Egységes nemzeti irodalomban gondolkodtunk: a magyarországi, valamint a határon túli (felvidéki, vajdasági, erdélyi, kárpátaljai) kisebbségi és a nyugati magyar irodalom alkotásai nem különülnek el egymástól. Ugyanakkor figyeltünk, hogy „geopoétikai” szempontból arányosan szerepeljenek művek a végső listában.
Jól látszik, hogy igyekeztek a teljes szócikkgyűjteményt egy közös beszédmód/nyelvi regiszter alá terelni. Hogyan hidalták át mondjuk egy 1950-es években létrejött szépirodalmi munkánál a korabeli és jelenbeli beszédmódok közötti távolságot?
Valamennyi szócikk új és autonóm elemzés. Akkor is, ha elsősorban a tárgyalt mű recepciójából indul ki. Tehát nem ritka, hogy hozzátesz ehhez a recepcióhoz, korrigálja azt vagy felhívja a figyelmet arra, hogy a könyv megjelenésekor sematikusan értelmezték, később viszont másként. Egyébiránt úgy törekedtünk a nyelvi regiszter egységesítésére, hogy az adott szócikkíró saját megközelítése, módszertana, fogalomhasználata ne szenvedjen csorbát. A szócikk nem semleges írásmód – már ha létezhet ilyen egyáltalán, ismerjük az erről szóló elméleteket –, olyasféleképpen biztosan nem az, mint mondjuk egy orvosi diagnózis vagy egy termékleírás. Azért is jó olvasni a szócikkeket, mert megmaradt az egyediségük, mindegyik önálló „ízesítése”.
A szócikkek közérthetők, ugyanakkor továbbgondolkodásra ösztönöznek. Ki lehet az ideális olvasója ennek a könyvnek?
Ma már nehezen ragadható meg a „közérthetőség”. Leginkább számokban mérhető. Dolgoztam kulturális újság főszerkesztőjeként is. Kiábrándító volt szembesülni azzal, hogy a tőmondatok és a közhelyek olvasók sokszorosát vonzzák az átgondolt, mély közlésekhez képest. Pedig egy újság nem tudományos elemzéseket közöl. Mégis bízom abban, hogy a lexikon szócikkei megtalálták a kényes egyensúlyt a tartalmas, pontos analízis és a kedvcsináló ajánlás között. Más oldalról viszont itt mégis csak szépirodalomról beszélünk, amelynek befogadása szellemi erőfeszítés, érzelmi bevonódás nélkül nem megy. Ezért a szócikkek is megkívánják az odafordulást, az olvasó intenzív jelenlétét.
Bizonyos évekből alig néhány, míg más évekből akár tucatnál is több művet emeltek ki. Milyen szempontok alapján lehet meghatározni, hogy egy irodalmi kultúrán belül mennyi kiemelkedő teljesítmény születik egy adott évben? Ön szerint ezekből a számszerű adatokból levonhatunk bármiféle következtetést?
Azt hiszem, igen. De ezt a következtetést főszerkesztőként nem szeretném én magam levonni. Hivatásos olvasóként már levontam. Mitől lesz kiemelkedő egy teljesítmény? Egyáltalán:
hol húzható meg a határ irodalom és nem irodalom között?
Alapkérdések. Nincsenek egyértelmű válaszok, de koherens és hiteles válaszok vannak. Mégiscsak élesen fogalmazok. Ahogy egyre kevesebb a hiteles művész – ami sokkal többet jelent, mint a pusztán tehetséges –, úgy egyre kevesebb a hiteles kritikus is. A lexikont eljárási és tartalmi szempontból is a hitelesség kívánalmát maradéktalanul érvényesítve szerkesztettük. Távol tartva magunkat a csoportérdekek nyomásától. Hálás vagyok azért, hogy az MMA kutatóintézete – az anyagi feltételek biztosításán túl – szavatolta ezt a háborítatlanságot.
Hadd idézzem itt Tandori Dezső örökbecsű verssorait, minek révén a költő, az emberi élet zajlását rákjárásként láttatva, egy mély filozófiai problémára mutat rá: „Háttal megyek, csak az kerül / elém, amit már elhagyok.” Hogyan tapasztalta, mi jelentett a szerzők számára nagyobb nehézséget, az időben közelebb vagy távolabb eső művek szócikkeinek életre hívása?
Ami régebbi, ahhoz bátrabban fordulunk. A hozzánk időben közelit nehezebb megítélni. Olyan szerzők műveivel nem is foglalkoztunk, akik még kvázi két-három könyves pályakezdők. A két-három könyv mai mércével pályakezdőt jelent, de húsz-harminc évvel ezelőtt egy fél életművet jelenthetett: ez is nagy változás. Ugyanakkor sok a nem elfeledett, de méltatlanul beskatulyázott klasszikus szerző. Illyés Gyula vagy Vas István lírája, Bálint Tibor vagy Cseres Tibor prózája, hogy csak néhány példát említsek, nem ismeretlenek, kellően rég „keletkeztek”, mégis inkább félreteszi őket a mai oktatás.
A lexikon minden olvasóját felfedezésekre buzdítja, amelyekből sok-sok egyéni kánon, könyvespolc alakítható ki.
Kirajzolódhat-e valamiféle új tapasztalat az 1956-os forradalom eszmetörténetének elbeszélhetőségéről az irodalmi reprezentációkon keresztül? Egyáltalán felléphet-e egy lexikonnál afféle igény, hogy történeti tudása újszerű perspektívával bővüljön a kultúrpolitikai kontextust is tisztázó műelemzések által?
Nem csak az 1956-os forradalomról rajzolódhat ki ilyen kép, de kétségtelen, hogy a korszakról szóló bármiféle elbeszélés középpontjában ennek a történelmi eseménynek az élménykomplexuma állhat. A forradalom a személyes, kommunikatív emlékezetből mára átcsúszott a kulturális emlékezetbe, miközben nincsen róla stabilan rögzült közös narratívánk. A mai napig késhegyre menő vitákat folytatunk róla. Miként az azt követő egész időszakról. Éppen ezért is esett a választásunk erre a hatvanegy évre. Az ekkor megjelent irodalmi művek közmegítélése is rendkívül bizonytalan és esetleges, holott ez idő tájt páratlanul gazdag életművek bontakoztak ki. Ehhez egy módszertani kérdés is hozzátartozik. Az irodalomtudomány túlzott szövegközpontúsága sem segítette, hogy az irodalmi műalkotások szerepet kapjanak a nemzet mint értelmezői közösség eszméjének – a magyar kulturális és politikai identitás – tisztulásában az állami szuverenitás visszaszerzése, a rendszerváltoztatás után.
A műalkotások eszmetörténeti olvasatának lehetősége természetesen fennmaradt, de az irodalomtudomány vezető szólama ezt az elmúlt évtizedekben jellemzően nem tartotta igazán „irodalmi” megközelítésnek. Az „ész csele”, hogy erre az álláspontra eszmetörténeti okokból helyezkedett, amit nem volt hajlandó belátni. A lexikon összességében, a sokféle olvasat, tudományos módszertan alkalmazása révén higgadtan kiegyensúlyozza az irodalom kettős funkcióját, miszerint egyszerre képezi le és konstruálja a valóságot. Itt egy mondat erejéig visszakanyarodok a kánon kérdéséhez. Noha a tudományos módszertan konstituálja tárgyát,
a fő kérdés nem is a kánoni lista összeállítása, hanem az értelmezési stratégiák megválasztása.
Számos olyan kiadvány is szerepel a listán, amelynek elérése bizonyosan nehézségekbe ütközött. A kiadók listáját böngészve – körülbelül 120 tétel – akár kiadótörténeti szempontból is unikális gyűjteményről beszélhetünk. Milyen adatbázisokból tájékozódtak a szócikkek szerzői, hogyan lehetett felkutatni egy-egy naptári év „összmagyar” irodalmi termését?
Valójában megfordítottuk a dolog logikáját. Elsősorban azt néztük, hogy mely könyvekről beszélnek az irodalmi élet mértékadó szereplői, tehát a recepcióból indultunk ki. Még a nyugati emigrációnak is megvoltak a műhelyei, amelyek orientáltak. És rengeteg alapkutatást elvégeztek már mások a különböző irodalmi hagyományok feldolgozásához, amelyeket tudtunk használni: a válogatott bibliográfiákból látszanak is ezek.
A már a jelenlegi formájában is dinamikusnak, könnyen kereshetőnek, kereszthivatkozások révén komplexnek nevezhető hálózati lexikonban terveznek-e további fejlesztéseket, amelyek újabb összefüggéseket nyithatnak meg az érdeklődők számára?
A filmes lexikon még készül, azok a szócikkek új hálózati perspektívát nyitnak. Lehetne fotókkal, mozgóképpel, könyvrészletekkel is gazdagítani a hálózatot, de az a gyanúm, hogy szerzői jogi szempontból ez túl drága és nagyon időigényes foglalatosság.
Milyen perspektívák vannak akár az online, akár a hamarosan nyomtatásban megjelenő gyűjtemény népszerűsítésére?
Minden ilyen kezdeményezésre nyitottak vagyunk. A könyv már nyomdába került, legkésőbb május végére megjelenik. Június 1-jére tervezzük a díszbemutatóját, és már most egyeztetünk fővárosi és vidéki helyszíneken, felsőoktatási intézményekben a bemutatókról. Főként azonban annak örülnék, ha minél több fórumon beszélnének, vitatkoznának a lexikonról, akár méltatják, akár bírálják.
És nemcsak kutatók, kritikusok, hanem írók, középiskolai tanárok, hallgatók, diákok, olvasók is. Remélem, hogy sokan forgatják, használják; oktatók, vizsgázók és a kortárs magyar irodalom iránt érdeklődők egyaránt.
Nyitókép: Falusi Márton. Képek forrása: Magyar Művészeti Akadémia
