Egyszer azt mondta rólad egy neves táncművész, hogy Frenák a magyar táncélet doyenje, zseni, „tudatos ösztönlény”.

Van ösztönös abban, amit csinálok, és tudatosan hű vagyok egy őszinte létformához. Francis Bacont követve én is úgy gondolom, hogy jó, ha valamire őszintén rezonálva eljutsz a lelkiséghez és a tudathoz, de nem szabad, hogy a tudat leuralja és a racionalitás átvegye az ösztönös, kreatív energiákat. Valamiféle egyensúlyt keresek a gondolkodási formarendszer és a libidóenergia között, ami nem feltétlenül jelent kizárólag erotikus energiákat.

Picasso is úgy tartja: a művészet és az erotizmus energiaforrása ugyanaz.

Minden művésznek fontos, hogy megtalálja ebben az egyensúlyt.

Nem csupán táncművészetről beszélek, hiszen az egy redukált tér, hanem általában a művészetekről. Számomra azonban a táncművészet fogalma már önmagában is sokkal átfogóbb. Minden, ami mikromozgásokból alkotódik és valamiféle őszinte tartalommal bír, lehet mozgásművészet. Amikor a külső megjelenési forma fedi a belső tartalmat és autentikus, egyedi megvalósításban kristályosodik ki, az nekem máris tánc.

A táncművészetben a műfajok színessége, stílusa, formarendszerei fantasztikus lehetőségek. Évekig balettoztam, átrágtam magam klasszikus, neoklasszikus és modern technikákon. Párizsba érkezve először mint előadóművész vállaltam munkát. Dolgoztam többek között Germaine Silvával, majd Janine Charrat koreográfussal, a francia modern tánc egyik nagy ikonjával, a Párizsi Operaház szólistáival és Vladimir Dereviankóval is. Ekkor ismerhettem meg személyesen Vasilievet, aki támogatta a munkámat. De már akkor is éreztem, hogy ez nem az én utam, hogy az önmegvaslósítást csakis a saját koreográfiai munkámon keresztül fogom megtalálni.

Innen hova vezetett az utad?

Gyerekkorom óta kísért, hogy emberi kapcsolatokból származó érzeteket szeretnék a mozgásnyelvezeten keresztül megmutatni. Köztudott, hogy szüleim a siketek és nagyothallók jelrendszerével kommunikáltak, én ezt mint anyanyelvet kaptam, így egy olyan speciális kommunikációs eszköz állt a rendelkezésemre, amelyről akkor nem is tudtam. Többek között ennek köszönhetően minden hátrányos helyzetben való érzet később előnyömre válhatott életemben, megerősítve a mozgásművészet felé meglévő rajongásomat, készségeimet, szinte küldetéssé emelve azt.

A jelrendszer ismerete korán kifejleszti a precíz megfigyelőképességet.

Zsigerileg nagyobb bizalommal vagyok a testbeszédből kiolvasott információk iránt, amiket a verbalitás sokszor nem  képes közvetíteni.

Van valami lét bennem, ami felülvizsgálja, felülértékeli a kimondott szavakat, amikbe sokszor kapaszkodunk. Ezért problémás számomra és élesebben észreveszem, ha a színpadon játszó művészek el akarják hitetni velem azt, amiben ők sem hisznek.

Te miben hiszel?

Gilles Deleuze filozófiáján keresztül (L’Abécédaire) nagyon sok mindenre ráérezhettem, amit talán soha nem fogok tudni pontosan megfogalmazni. Később személyes barátságba kerültem Reynold Weiner német filozófussal, akivel sokat beszélgettünk arról, hogy mi a forrása a művészetnek, a művész lénynek. A kulcs talán az „instinct” [ösztön].

A művész – mint ahogy az állatvilágban a ragadozók – minden rezdülésre figyel, periférikus látásmóddal reagál a legapróbb rezdülésre. Átjárható, transzparens teret próbálok megteremteni és a táncosaimat arra ösztönzöm ebben, hogy szintén egy periférikus mozgásformával találják meg benne magukat. Persze erre csak akkor képesek, ha mentálisan is ki tudnak alakítani egy ilyen látásmódot. Számomra minden, amit magamba szívok – könyv, zene, építészet, festészet, de akár a mindennapi élet tapasztalatai – csak inspirációs erőként hat. Minden egyes alkotásomban egy ismeretlen térben bolyongok, ahol lassan, ahogy a pók is megszövi hálóját, úgy építjük fel mi is újra meg újra a transzparens, átlátható labirintusunkat.

Tehát minden egyes megszületendő koreográfiai munka egy valóságos létkutatás.

Mit gondolsz a szerelemről?

Úgy gondolom, minden ember arra vágyik, hogy beleolvadhasson abba a lénybe, akivel megosztja önmagát. Hogy fuzionáljon. Amikor két ember testileg, lelkileg, szellemileg képes úgy egymásba olvadni, hogy „többé már nem elválaszthatóak”. Ezek isteni adományok, szikrák. Ezek nem mindennapi dolgok, de ha megélünk ilyen érzeteket, akkor egy életet képesek vagyunk valaki mellett eltölteni. Ha két ember között létrejön egy valóságos rezonancia, és paralell mindkettőnek megvan a szabad, kreatív élete mellette, akkor az lehet a l’amour ethernel [örök szerelem] számomra. Persze az isteni szikrát nem lehet minden nap megkapni, azért is keményen meg kell dolgozni – hittel, és egyfajta őszinteséggel egymáshoz és önmagunkhoz.

Spid_er

És a művészi szikra?

Sokan úgy gondolják, hogy a művészi lét elválasztható az embertől. Én az emberi művészben, és a művészi emberben tudok csak hinni. Japánban sokat tapasztalhattam az egységben való létezésről: amikor amit megeszünk, mondunk vagy cselekszünk, mind ugyanabból a forrásból teremtődik meg. Ezt a fajta őszinteséget keresem a világban és az alkotásban, amely közben az ember már nem magáról beszél, nem önmagát keresi.

Egy mű megszületésénél az alkotó beleveszik a semmibe, a mű önálló életet él.

Ahogy a Gördeszkák című darabomban: a rácson áttekintő gyerekek azok, akik a világban szenvedő összes sorstársukról beszélnek. Még akkor is, hogyha Frenák Pál volt az, aki a rácson keresztül meglátott, ezáltal megláttatott valamit.

Mi volt az, amit te láttál?

Korán megláttam például a kék eget. A tanárom arra buzdított gyerekkoromban, hogy rendszeresen nézzem, mert akkor nekem is olyan szép tiszta, kék szemem lesz. Mivel hittem neki, fanatikusan néztem a kék eget. Később ezen a dimenzión keresztül sok mindent megláttam, reményt kaptam, hitet, és erősen bíztam abban, hogy kikerülök a rácsok mögül és valamit majd megvalósítok az életben.

Reálisan látom magam, és alkotásaimon keresztül mindig azt valósítom meg, amit mély hitből és szükségszerűségből teszek. A világot egyre jobban a produktőr/ centrikus irányok lakják be, ahol valakik eldöntik, kik lesznek a jövő művészei. Szomorú irányvonal: félő, hogy a gyors forgalmazás és a megalkuvás uralkodik el a világban, így a művészi szférán is. A kritika hitelessége is megkérdőjelezhető ennek következtében, mivel egyre inkább produktőri szerepet tölt be. Minden elsősorban érdekek mentén szerveződik, nincs elegancia, egyre kevésbé van nagyvonalúság és egymás iránti őszinte figyelem.

A Spid_er is az emberek szövevényes világáról mesél a pókokon keresztül.

Évek óta gondolkodom rajta. Annyira mai problémákra rezonál, hogy nevezhetjük víziónak. Azt a fajta virtuális hálórendszert mutatja be, amelyet az emberiség magából termel ki, miközben már nem is látja, hogyan válik közben önrombolóvá. A pók a legintelligensebb, csodálatos lény, hiszen képes megteremteni önmagából ezt a fantasztikus hálórendszert. Hajszálon lóg a nyálából megszerkesztett vékony fonalon, amin közlekedik, ugyanakkor egy új dimenziót is szerkeszt.

Izgatott minket a közöttünk lévő hasonlóságok és különbségek. Az emberiség szintén megalkotja a maga függesztési lehetőségeit, limitjeit. A kérdés az, hogyan tehetné ezt úgy, hogy a pókhoz hasonlóan mindeközben ne ölje önmagát bele a maga által létrehozott virtuális hálórendszerbe, és ne rombolja le saját alkotását. Zoltai György gyönyörű szcenográfiai rendszert alkotott a színpadi megvalósításhoz a Nemzeti Táncszínház adottságait kihasználva, csodálatosan belakva a táncszínház terét.

Ahogy néztem a premiert, végig azt éreztem, hogy „behálóztál”.

A háló rugalmas rendszere, labirintusszövevénye az, amibe beleakadsz. Kifordulsz belőle, leesel róla, fölötte, alatta vagy benne létezel és keresztül is járhatod.

Ezt az átjárhatóságot kutatom az életben: a lehetetlenben a lehetségest keresem.

Évtizedeket dolgoztam kórházakban beteg gyerekekkel, mozgássérültekkel, hátrányos helyzetű fiatalokkal. Mindig arra törekedtem, mindig azt kerestük, hogy a lehetetlen pozíciókból kreatív megközelítéssel hogy mozdulhatunk előre.

A több száz mosolygó gyermek és ember emléke elkísér alkotói éveimben, és elmondhatom, hogy a legtöbbet tőlük tanultam. Amikor egy gyerek acélszerkezetbe bezárva csúszik-mászik, forog és periférikusan vizionál a világra, az csodálatos dolog. Ezek a pillanatok is egy kemény valóságon keresztül adott inspiratív erők.

Mesélsz még ilyen emlékezetes momentumokról?

Rengeteg mindenről mesélhetnék, de az tény, hogy az ember egyszerre a legborzasztóbb és legcsodálatosabb lény a Földön. Gyerekkoromból mint emlékkép Edith Piaf hangja kísér, aztán Pasolini vezetett Francis Baconhöz és Gilles Deleuze-höz. 

Mikor az intézetből kikerültem 14 évesen, meghatározó volt személyes találkozásom az Astoriában forgató Jancsó Miklóssal, ahol én akkor piccolo garcon voltam. Tekintetében ráéreztem a művészi szikrára, ami bennem élt. Paradox, hogy később ő volt az egyik, aki a munkám mellett szinte tüntetett.

De kísér még mint emlék Vasiliev szerető figyelme is. A világon rengeteg országban jártam, kreáltam, milliónyi fantasztikus emberrel találkoztam. Ihletet, támaszt kaptam a legalább annyi destruktív véleménnyel szemben. A „légy hű magadhoz, kisfiú” elvén

a legnagyobb kontroll én maradtam magamnak.

Fotók: Bobál Katalin – bobal photography