Szintén életműdíjat kapott Gálffi László, akivel a tavalyi MOZ.GO-n a Semmelweis-filmben nyújtott teljesítményükért vehettek át elismerést.
László tavaly nem volt jelen a fesztiválon, én vettem át helyette a legjobb mellékszereplőnek járó díjat, és engem kértek meg, hogy beszéljek a nevében. Nagyon régen dolgoztunk együtt, még a Redl ezredesben meg A napfény ízében. Amikor három éve felhívtam, és felkértem a Semmelweisben Klein szerepére, azonnal tudta, kit kell alakítania, ráadásul érdekelte a munka, de forgatott a Hunyadi-sorozatban. Sikerült egyeztetni, hála istennek, tökéletesen megfelelt a karakternek, ami ritkaság.
A szereposztást úgy képzeljük el, mint a hollywoodi filmekben a castingokat?
Nem minden esetben. A Semmelweisnél ugyanis sok színészt ismertem, ahogy ők is engem. Azonban a fiatalok esetében más a helyzet, például Vecsey H. Miklóst egyáltalán nem ismertem. Szabó Pista mondta, hogy látta a Pesti Színházban a József Attila-estjét, nagyon tehetséges fiú. Megbeszéltünk egy találkozót, ám előző nap összefutottunk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen egy próbán. Megkértem Hegedűs D. Gézát, hogy együtt dolgozhasson az én filmrendezőosztályom az ő és ifj. Vidnyánszky Attila vezette színészosztállyal. Attila legjobb barátja, Miklós nézte a próbát, én pedig őt, hogyan reagál a látottakra. Másnap hosszan meséltem az amerikai élményeimet, miközben figyeltem a reakcióit.
Feltételezem, az amerikai, hollywoodi forgatási szisztéma más, mint a hazai. Más az operatőr, a rendező mandátuma, „szabadságköre”?
Az Este, amit Amerikában rendeztem, számomra nagyon fontos film. Olyan sztárokkal, mint Meryl Streep, Glenn Close, Vanessa Redgrave. Vanessa megkért, hogy a lánya is szerepelhessen. Írtunk is egy jelenetet Natasha Richardsonnak. Ő Liam Neeson felesége, aki 2009-ben, két évvel a forgatás után, síbalesetben meghalt. Vanessa megkért arra is, hogy maradhasson a világítások alatt a díszletben, ahol egy, az élettől búcsúzó, ágyban fekvőt nőt alakított, mert neki annyira jó végig velünk lenni. Így minden beállítást ki tudtam próbálni vele, még mielőtt az operatőrömnek, Pados Gyulának átadtam volna a kamerát. Közben folyamatosan beszéltem Vanessához. Egyszer azt mondta, megint elolvasta a forgatókönyvet, ez a karakter nem ő. De ha szeretném, nekem eljátssza. A jelenetet, amelyben élet és halál közt lebeg, nem tudni, mikor van még itt, s mikor odaát, szó szerint lediktáltam neki a forgatáson, pillanatról pillanatra. Mint a Sorstalanságban Nagy Marcellnak, aki akkor még gyerek volt, ma tehetséges operatőr. Tartottam attól, hogy ellenáll: „Lajos, én Vanessa Redgrave vagyok, tudok egyet s mást a színészetről.” De nem.
Meghallgatott, befogadta az összes instrukciót. Megkérdezte: boldog vagyok-e? Nem értettem. „Elég nagy színésznő vagyok ahhoz, hogy egy szerepet százféleképpen eljátsszak, de én csak azt csinálom, amit mondasz, mert hiszek benned. Ha te boldog vagy, akkor én is” – magyarázta. Hitt nekem. Hittünk egymásban.
Ahogy a Semmelweisben Vecsey H. Miklós vagy Nagy Katica is azt mondta: tanár úr, csak azt csináljuk, amit kér.
Amikor Giuseppe Tornatoréval dolgozott, ott „csak” a képpel kellett törődnie?
Tornatore egyáltalán nem foglalkozik a színészekkel.
Ezt nem gondoltam volna…
Megesett, hogy velem üzent, hová üljön le a szereplő a jelenetben. Én voltam középen, a színész és a rendező között. A megbeszélt képből nem engedett semennyit. Azt mondta: én álmodom, Lajos pedig megcsinálja, ő az egyetlen, aki érti, mit akarok. Nem hitte, hogy rajta kívül akad más is, aki hozzá hasonló szenvedéllyel csinál filmet. Tőlem kértek tanácsot a producerek, hogyan lehetne megoldani egy-egy helyzetet. Nem mertek Tornatoréhoz menni.
Meglehetősen ritkán kerül operatőr ilyen bizalmi viszonyba a színészekkel, az egész stábbal, nem?
De. Első amerikai filmemet, a Gaby – Egy csodálatos élet címűt Luis Mandoki rendezte 1987-ben. Főszereplője Liv Ulmann volt, akinek annak idején leborultunk a fényképe előtt. És tessék, ott forgatok vele Mexikóban, és arról vitatkozunk, honnan fényképezzem. Beszélt Sven Nykvistről, Ingmar Bergman operatőrétől, hogy ő hogyan fotografálta. Aztán bejött a jelenetbe, majd arra fordult, amerről szerinte jó fényt kapott. Végül aztán egyezségre jutottunk. Én dédelgetem az arcokat a fényeimmel. Mondták is: látszik, hogy te fényképezted a filmet, látszik, hogy szereted a színészt. Van egy mondat A napfény ízében: ha azt mondjuk, hogy nincs Isten, akkor miért hiányzik annyira? És ez nagyon igaz. Én hívő ember vagyok. Úgy nőttem fel, ministráltam, hetente jártam édesanyámmal áldozni. Hinni kell. Ezt tanítom. Nem lehet másképp csinálni semmit sem. Szeretni kell azt, amit az ember éppen csinál. A színészt, akivel szemben állsz.
Amerikai sikerei ellenére itthon azzal vádolták, olyan sötétek a képei, hogy nem lehet kópiákat lehúzni a negatívról.
A Hungarofilm igazgatója állított pellengérre, mondván, lyukadnak a negatívjaim. Ahhoz képest, mondtam, elég jól kerestek rajtam. Tudniillik a németek – már az NSZK – minden filmemet megvették. A Most jövök a falvédőről – amelyben olyan sztárok játszottak, mint Melanie Griffith, John Goodman, Don Johnson – című produkció forgatása előtt a Disney Stúdió egyik fejese – ami nagyon ritka – meghívott vacsorázni. Ott, már a próbafelvételek megtekintése után, annyit mondtak: tökéletesek a képek, olyanok, ahogy elképzelték, de – tették hozzá – ez a három ember nekünk hétmillió dollárunkba kerül, szeretnénk őket látni. Később aztán sokszor megkaptam:
Lajos egy igazi európai ajándék, idehozott valamit, ami nekünk nincs.
Egy mester, aki élete zömét operatőrként élte, mit tanít a rendezőhallgatóinak?
Csak a lelket. Anélkül nincs semmi. Technikát nem. Segítem megtalálni kinek-kinek a saját ösvényét, mint nekem Illés György, majd megtanítani járni rajta, megtanítani, hogy rajta maradjon. Tulajdonképpen pásztormesterség ez, nem más, mint terelés. A jó irányba. A vélt jó irányba.
Mi lenne az a vélt jó irány?
Káel Csaba annyit mondott, amikor felkértek a mesterképzésre: tanítsd magadat. Elmesélek a hallgatóimnak mindent, ami velem megtörtént, ami mással nem. Mindig velük vagyok, minden apróságban segítek nekik. Hogy menjenek oda egy színészhez, hogyan teremtsenek kapcsolatot vele. Ebben nekem, szerencsére, komoly tapasztalatom van. A Szabó Istvánnal eltöltött évtizedektől, amikor én voltam a kontroll, mert én láttam a kihasított képet. Minden felvétel után megkérdezte: Láttad az angyalt átrepülni? Addig vettük újra, amíg azt nem válaszoltam: láttam. Láttam megszületni a jelenetet. Nem volt hajlandó úgy dolgozni, hogy nem én ülök a kamera mögött…
Az ajtót Ragályi Elemérrel forgatta…
Úgy állt, hogy rendezek akkor, ami aztán elmaradt.
A hetvenes-nyolcvanas években önök ketten forgatták Ragályival majd’ az összes játékfilmet Magyarországon. Rivalizáltak?
Igen.
Ragályi vállára vette a kamerát, és döbbenetes hosszúságú beállításokat tartott egyben…
Mint én. Például az Ajándék ez a napot – Gothár Péter rendezte – a legkisebb kamerával, egy Arriflexszel forgattam, amit a németek a háborúban híradós gépnek gyártottak, egyik kezemmel csináltam a képet és húztam az élességet, másikkal meg a színészt a helyére, hogy a legjobb kompozíció legyen.
Mennyire képes hatni az operatőr a rendezőre, a rendezői elképzelésekre?
Úgy tartotta a mondás: operatőruralom van Magyarországon. Mindig költészettel öltöztettük fel a filmet, ha nem is volt költészet a forgatókönyvben.
Hallgatóimnak, vágóknak is tanítottam, hogy a kép nagysága, a képkivágás olyan, mint a mondat az irodalomban.
Az operatőrmesterség nagyon technikafüggő. Mostanra a technika radikálisan megváltozott, a filmnyersanyagot felváltotta a digitális rögzítés. Ez nem okoz gondot önnek?
Sosem érdekelt a technika, csak a lélek. A Semmelweisben Nagy András volt az operatőröm, aki elképesztően ért a digitális technikához. A film esetében a nyersanyag véges volt, most nincs határ, annyiszor vehetjük fel a jelenetet, ameddig az angyal át nem repül.
Hogy meglegyen a keretes szerkezet, érvényesüljön a rondóforma, visszatérek a díjakra. Az az angyal sokszor átrepült a képein, mert nagyon komoly elismeréseket kapott, például az európai Oscart, az Európai Filmdíjat kétszer (A napfény íze, Az óceánjáró zongorista legendája), a legrangosabb olasz elismerést, a David di Donatello-díjat szintén két ízben (Az óceánjáró zongorista legendája, Maléna) vehette át, és Oscar-díja szintén van, mivel a Mephisto a legjobb idegen nyelvű film lett, vagyis azt az egész stáb kiérdemelte, köztük ön is.
Igaz, hogy a film kapja, de a rendezőnek adják át. A napfény ízénél Vittorio Storaro azt mondta: idén te kapod az Oscart, Lajos, beszéltem az akadémiával. Lehűtöttem: nem is látták a filmet, nem tudnak róla. A Golden Globe után ugyanis nem vetítették sehol. Az óceánjáró zongorista legendája esetében Tornatore annyira összeveszett a stúdióval, hogy végül nem nevezték be. A Malénánál megint sokan biztosra vették, hogy enyém lesz a díj. Igen ám, de mivel Ennio Morriconét és engem jelöltek, a filmet azonban nem, a gyártó Miramax kiszállt. Végül a stúdiótól kaptam egy csokoládé Oscar-díjat. Úgyhogy csoki Oscarom van.
Fotó: Neményi Márton / Kultúra.hu
