Kertész Imre úgy vélte, Auschwitz nélkül csak egy átlagember lett volna

Nem vallásos, kispolgári zsidó családban született 1929. november 9-én Budapesten. Tizennégy éves volt, amikor 1944. június 30-án Auschwitzba, majd Buchenwaldba deportálták, a lágerekből 1945-ben tért haza. Saját szavai szerint a haláltáborban vált azzá, aki, Auschwitz nélkül semmi és senki, csak egy átlagember lett volna. A Világosság, majd az Esti Budapest című lap munkatársa lett, 1948-ban érettségizett a Madách Imre Gimnáziumban. 1950-ben állásából elbocsátották, ezután gyári munkás, 1951-től 1953-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa, ezt követően szabadfoglalkozású író, műfordító volt.

Negyven éven át egy apró garzonban – „önkéntes börtöncellájában” – élt első feleségével, kenyerét az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején zenés komédiák és bulvárdarabok írásával kereste.

Műve holokauszttörténet, egy zsidó fiú elhurcoltatásának, lágerbeli hányattatásainak, életben maradásának, megtört élete folytathatóságának könyve. 1973-ban a Magvető Kiadónak küldte el a kéziratot, a lektorok azonban elutasították a mű kiadását. Arra hivatkoztak, hogy bár „a téma iszonyatos és megrázó”, az élményanyag művészi megfogalmazása nem sikerült, a főhősnek enyhén szólva is furcsa reakciói vannak, és egyébként is „mondatainak nagy része ügyetlen, körülményesen fogalmazott”. Amikor a regény 1975-ben végre mégis megjelenhetett, teljes csend fogadta; ezt az élményt fogalmazta meg az író a folytatásban, az 1988-as A kudarc című művében. A trilógia harmadik része az 1990-ben publikált Kaddis a meg nem született gyermekért, amelyben újra megjelenik a főszereplő Köves György, és elmondja kaddisát (imáját) a gyerekért, akit nem hajlandó a világra nemzeni, arra a világra, amely megengedte Auschwitzot.

A trilógiában, miként Kertész más prózai műveiben is (A nyomkereső. Detektívtörténet – kisregények, 1977; Az angol lobogó – elbeszélések, 1991), a kelet-európai történelem és társadalom csapdáiba szorított, kiszolgáltatott ember sorsát elemezte. 1992-ben megjelent, Gályanapló című kötete szépirodalmi formában megírt napló az 1961 és 1991 közti évekről. Az 1997-es Valaki más: a változás krónikája című könyve ezt a belső monológot folytatja az 1991 és 1995 között vezetett jegyzetek formájában. Előadásokat és esszéket tartalmaznak A holocaust mint kultúra (1993), A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt (1998) és A száműzött nyelv (2001) című kötetei.

A 2006-ban kiadott K. dosszié című önéletrajzi dialógusregény az író életéről, szüleiről, szerelmeiről, pályájáról, a szellemi szabadság kivívásáról, valamint arról szól, hogyan függ össze saját élete hőseinek sorsával, az élet az irodalommal. 2008-ban adta ki Európa nyomasztó öröksége címmel az elmúlt húsz évben született esszéit, 2009-ben – 80. születésnapja tiszteletére – jelent meg A megfogalmazás kalandja című kötete, amely eszmefuttatásaiból közöl válogatást, és több vele készült interjút is közread. 2011-ben látott napvilágot 2001 és 2003 között írt naplója Mentés másként címmel. A 2014-es esztendő termése A végső kocsma című kötet, amely szokatlan és a maga nemében páratlan vállalkozás volt: a 2001 és 2009 között írt naplófeljegyzések és szépirodalmi vázlatok, töredékek egy megíratlan regény különös és fájó történetét idézik meg. 2016-ban a Magvető Kiadó A néző címmel jelentetett meg válogatást az 1991 és 2001 között írt feljegyzéseiből.

Számos más elismerés mellett 1989-ben megkapta a József Attila-díjat, 1997-ben a Kossuth-díjat, 2000-ben a Herder-díjat és a Die Welt irodalmi díját, 2001-ben a német Becsületrendet, 2003-ban pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét (polgári tagozat). 2002-ben első magyar íróként neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat azon munkásságáért, „amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”.

A Sorstalanságot számos nyelven kiadták, 2005-ben Koltai Lajos rendezett belőle filmet Ennio Morricone zenéjével.

Az író 2003-tól a Berlini Művészeti Akadémia, 2009-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja volt. 2002-ben Budapest díszpolgára, 2007-ben a Magyar Kultúra Nagykövete lett. Felváltva élt Budapesten és Berlinben, műveit több nyelvre lefordították, ő pedig németből ültette át magyar nyelvre mások mellett Freud, Hoffmannstahl, Nietzsche, Canetti és Wittgenstein műveit. 2014-ben megkapta a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Magyar Szent István-rendet, 2015-ben a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének parancsnoki fokozatával tüntették ki.

2012-ben a Berlini Művészeti Akadémián archívumot hoztak létre munkásságának dokumentumaiból, egyebek között itt őrzik a Sorstalanság, A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért és a K. dosszié című kötetek, számos esszé és beszéd kéziratát, továbbá az író 1961 óta vezetett naplóit, valamint 1988 óta keletkezett levelezését, személyes dokumentumait, fotókat is.

2017-ben Budapesten létrejött a Kertész Imre Intézet, amely az író máshol el nem helyezett hagyatékának felhasználója és gondozója, valamint írói emlékének ápolója. 2018-ban az intézet létrehozta az életművét bemutató Digitális Tudástárat. 2019-ben felavatták síremlékét a Fiumei úti sírkertben, és ebben az évben adták át először a Kertész Imre és Kertész Magda emlékére alapított díjat. 2020-ban megjelent elbeszéléskötete (Világvég-történetek), s az elmúlt években feljegyzéseiből két kötetet adtak ki.