A Léna folyóról nevezte el magát a Szovjetunió első vezetője

Tudomány

Száz éve, 1924. január 21-én halt meg a Moszkva melletti Gorkiban Vlagyimir Iljics Lenin, az orosz kommunista párt alapítója, az 1917. októberi bolsevik hatalomátvétel és az annak nyomán létrejövő Szovjetunió első vezetője.

Egy középosztálybeli család nyolc gyermeke közül harmadikként, Vlagyimir Iljics Uljanov néven született 1870. április 22-én Szimbirszkben (ma Uljanovszk). Nézetei azután radikalizálódtak, hogy 1887-ben a cár meggyilkolására szőtt összeesküvésben részt vevő bátyját felakasztották. A kazanyi egyetem jogi karáról fél évvel később kicsapták, és a család vidéki dácsájára száműzték. Anyja közbenjárására 1891-ben magánúton ügyvédi vizsgát tehetett ugyan, de soha nem praktizált.

Marx, Plehanov és Csernisevszkij műveit tanulmányozta, szervezkedésekben vett részt. Ekkoriban fejtette ki, hogy a munkásoknak és a parasztoknak egymással szövetségben, a munkásosztály vezetésével kell a hatalmat megragadniuk. 1895-ben letartóztatták, majd 1897-ben három évre Szibériába száműzték, ettől kezdve a hivatásos forradalmárok életét élte. A száműzetésben vette feleségül a mozgalomban megismert Nagyezsda Krupszkaját, és ekkor vette fel a szibériai Léna folyóra utaló Lenin nevet.

Kiszabadulása után, 1900-ban emigrált, a következő másfél évtized nagy részét Nyugat-Európában töltötte. Münchenben részt vett az Iszkra című lap megalapításában, és rövidesen ő vált az orosz emigráns mozgalom fő ideológusává. 1901-ben megjelent Mi a teendő? című írásának fő tézisei szerint Oroszországban a proletariátus nem eléggé öntudatos, ezért a munkáshatalmat a hivatásos forradalmároknak kell kívülről megteremteniük, pártjukat pedig a demokratikus centralizmusnak, az abszolút pártfegyelemnek kell jellemeznie. Hívei alkották a többséget jelentő bolsevik frakciót az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártban a mensevik (kisebbségi) frakcióval szemben. A szakítás csak 1912-ben intézményesült, amikor Leninék önálló pártot alapítottak Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt (bolsevikok); elnevezéssel; a párt neve 1918-ban változott Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártra.

Az 1905-ös orosz forradalom idején Lenin hazatért, de a bukás után ismét emigrációba kényszerült. Az első világháború kitörésekor az akkor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Krakkóba internálták, de Oroszország-ellenes tevékenysége miatt a semleges Svájcba utazhatott. A háborút a birodalmak imperialista küzdelmének nevezte, amelyet az osztályok közti harccá kell változtatni. Azt is kifejtette, hogy a szocialista forradalom Marx nézeteivel ellentétben nem ott fog győzni, ahol a munkásmozgalom a legerősebb, hanem a „leggyengébb láncszem” Oroszországban, innen indul majd a világforradalmi hullám.

Oroszországban 1917 februárjában forradalom buktatta meg II. Miklós cárt, a békére vágyó munkások és katonák szovjeteket (tanácsokat) hoztak létre. A forradalom hírére Lenin is hazatért: az Oroszországgal hadban álló Németország azt remélve, hogy tevékenysége gyöngítheti az orosz kormányt, engedélyezte, hogy egy lepecsételt vagonban Szentpétervárra utazhasson.

Pártjával elfogadtatta áprilisi téziseit (a támogatás megvonása a kormánytól, a bolsevik többség megteremtése a szovjetekben, a hatalom megragadása, az úgynevezett permanens forradalom, földosztás és békekötés). Illegalitásba vonulva írt Állam és forradalom című művében kifejtette: szét kell zúzni az államot és be kell vezetni a proletárdiktatúrát. Az állam idővel majd elhal, és minden kényszertől mentes, osztálynélküli társadalom jön létre.

Az immár bolsevik többségű városi tanácsokra alapozva 1917. október 25-én (a Gergely-naptár szerint november 7-én) a bolsevikok elfoglalták a kormány székhelyét, a szentpétervári Téli Palotát, és átvették a hatalmat. Miután az alkotmányozó gyűlési választásokon nem szereztek többséget, a gyűlést 1918 januárjában egyszerűen szétkergették.

Mivel a remélt forradalmi hullám Európában váratott magára, a Lenin vezette kormány 1918 márciusában Breszt-Litovszkban megalázó feltételekkel békét kötött Németországgal. Nem sokkal később kitört a három évig tartó, több millió áldozatot követelő polgárháború, amely az újonnan megszervezett Vörös Hadsereg győzelmével zárult. Ebben nagy szerepe volt a hadikommunizmus bevezetésének és annak, hogy Lenin (aki ellen 1918 augusztusában merényletet kíséreltek meg) elrendelte a forradalmi terrort: az „osztályellenségnek” minősítetteket kivégezték vagy bebörtönözték, illetve felállították az első büntetőtáborokat. A polgárháború végén romokban heverő ország helyreállítása érdekében 1921-ben a piacgazdaság elemeit is tartalmazó „új gazdaságpolitikát” hirdettek meg.

A hatalmát megszilárdító Lenin felszámolta a pártokat, megtorolta a párton belüli elhajlásokat is, és a Németországgal kötött rapallói szerződéssel kivezette Szovjet-Oroszországot a nemzetközi elszigeteltségből. 1922 decemberében – miután véglegessé vált, hogy a világforradalom nem tör ki – az elvileg egyenrangú Szovjet-Oroszország, az Ukrán, a Fehérorosz és a Kaukázusontúli Szovjet Szocialista Köztársaság létrehozta a Szovjetuniót.

Lenin kritikával szemlélte művét, a bürokrácia eluralkodását és a vezetésen belüli harcokat. Akaratát azonban romló egészségi állapota miatt egyre kevésbé tudta érvényesíteni, politikai végrendeletét, amelyben óvott attól, hogy Sztálint válasszák meg a párt vezetőjének, Sztálin eltitkolta. Lenin két újabb szélütés után, 1924. január 21-én halt meg, ravatalához egymilliónál többen járultak. Tetemét – özvegyének tiltakozása ellenére – bebalzsamozták és a moszkvai Vörös téren emelt mauzóleumban helyezték el.

A nevéhez fűződő ideológia, a leninizmus hozta létre az első totalitárius államot, és a második világháború után évtizedekre meghatározta a szovjet érdekszféra országai, köztük Magyarország sorsát is.

A képen V. I. Lenin 1900-ban a Pravda olvasása közben. Fotó: Roger-Viollet / AFP