A Madách-univerzum nyomozói

Madách Imre 1823 januárjában született, a hivatalossá nem tett emlékév eseményei mégis késő ősz-tél eleje tájára sűrűsödtek. Közülük a társművészetek és -tudományok felé a legtöbbet annak a konferenciának az előadói kacsintottak ki, amelyet a lehető legautentikusabb helyszínen rendeztek. Alsósztregován, ezen a légvonalban mindenhez közel eső, érzetre mégis a világ zajától és nyüzsgésétől is távoli nógrádi faluban, mi több, az emlékházzá alakított kúriában, ahol Madách született, és élete jó részét töltötte.

A múzeumot ebben a cikkünkben mutattuk be.

Az ide sereglett – de az ide zarándokolt jelző is teljes létjogosultsággal használható – kutatók előadásaiból egy sok tekintetben még mindig feltáratlan, izgalmas rejtélyekkel teli élet és életmű bontakozott ki, amelynek megfejtéséhez a hálózatkutatás adhat komoly fogódzót.

Megfejtésre váró kérdések

Adottnak vesszük az életrajzot. Igen ám, de honnan, kitől származnak az adatok? Még életében mennyire ismerték a semmiből feltűnt, az irodalmi köröktől földrajzilag távoli vidéki nemes, Madách Imre élettörténét? Mi módon bővült az eleinte szűk életrajzi vázlat, és esetlegesen milyen részletei torzultak? Praznovszky Mihály ezeket vizsgálta minuciózusan, és visszafelé lépkedve tárta fel visszaemlékezések, lexikonok, almanachok, képes naptárak segítségével az ősforrásnak tekinthető kortársak listáját Aranytól Lisznyai Damó Kálmánig, Szontagh Páltól Nagy Ivánig.

Olvasóink közül vajon hányan morfondíroztak el azon, hogyan, miért, honnan inspirálódva kerültek az eszkimók (inuitok) Az ember tragédiájába? Valószínűleg kevesen. Szilágyi Márton (akiről reméljük, hogy olvas bennünket, mindenesetre a vele készített korábbi interjúnk itt olvasható) azonban megtette, és arra jutott a szimbolikussá vált figura eredetét kutatva, hogy nem közvetlen szövegszerű forrásokat kell keresni, hanem a releváns korabeli diskurzusokat lenne érdemes feltárni. Például a Föld kihűlését tárgyaló népszerű tanulmányokat, vagy egy egzotizáló és dehumanizáló vonatkozó Athenaeum-cikket, aztán egy 1846-os hírt, amely egy 10 krajcárért megtekinthető eszkimó lányról tudósított, no meg a német nyelvű, protestáns eredetű, missziós hátterű szakkönyveknek tekintett munkákat, egyáltalán: megnézni, mi volt benne akkortájt a levegőben.

Jelen esetben nem az a kérdés, járt-e Cecil a Török utcában, hanem az, hogy Krúdy Gyula, aki a Nemzeti Múzeum könyvtárának gyakori vendége volt, ismerte-e az ott őrzött Madách-hagyatékot. Erre utalhat Az első Habsburg című drámája, ugyanis Madách Mária királynő címmel írt darabot. Igaz, hogy mások a főhősök, de mindkét szerző kataklizmák után nyúlt a vesztes csata témájához. Milyen forrásokat használt Krúdy? Hol bukkan fel a téma az életműben? Vannak-e más Madách-hatások is? Szűz területre értünk, amely kutatót kíván, állította Borbás Andrea irodalomtörténész.

Bárczi Zsófia Madách elbeszéléseit vizsgálta. Öt szövegről és néhány novellaötletről beszélünk, amelyeknek közös a dramaturgiája, a jelenetezése, a kettős nőképe, az egzotikus környezete, a szélsőséges, romantikus szerelemfelfogása. De mikor írta ezeket és miért, milyen irodalmi környezetben? Ne intézzük el annyival, hogy akkoriban mindenki írt novellákat, mert ez a műfaj számított az író helyfoglalásának. A monográfiák csak konstatálnak, véleményt alig alkotnak. Elemzésre fel! – sürgethetnénk a 19. századi irodalomtudomány terén ügyködőket. Polgár Anikónak könnyebb dolga volt, hiszen egyértelműen ki tudta mutatni a görög és/vagy latin hatásokat Madách műveiben, például a fiatalkori Commodusban vagy A civilizátorban Arisztophanész nyomait. Az ok: elég ránéznünk a korabeli iskolai tanmenetre.

A művelődési hálózatokhoz képest a társadalmi-társasági kapcsolatok feltárása valamivel egyszerűbb, ha fennmaradtak levelek, amelyeket a kommunikációs folyamatok kezdő és záró elemeire koncentráló szociopragmatika módszerével vizsgált Gréczi-Zsoldos Enikő. Arany János első levelét Tisztelt Hazafi!-nak címezte, innen jutott el az Édes Barátom!-ig, míg Lónyay Menyhért vagy Szontagh Pál írásaiban ilyen kilengések nincsenek. A nyelvbe ugyanis bele van kódolva a társadalmi háttér hasonlósága vagy eltérése, az erőviszonyok kiegyenlítettsége vagy alá-fölé rendeltsége.

Ha egy kézirat digitalizálásának nehézségeit taglalja a kutató, nevesül Sirató Ildikó, a laikus először nem érti, mi lehet a nehézség azon túl, hogy a szöveg olvasható vagy sem. Igen ám, de mi van, ha az a bizonyos kézirat az adott szerző, jelesül Madách műve, ám a javításokon túl, a törzsszöveg nem az ő keze írása? Lehetett egy első kidolgozás, egy korábbi verzió? Vagy rájött a Tragédia után, hogy felhő és különböző mobil háttértárak nem lévén, a biztonság érdekében nem egyetlen példányban szabad elkészíteni a művet? Színházközeli volt a Mózes másolója – hiszen az látható, hogy ismerte a színházi szövegkönyvek kódrendszerét? Lehet, hogy Madách a sztregovai kastély parkjában dolgozott, és a csepergő eső mosta el a tintát? Nem kisebb nyomozói feladatról számolt be Rózsafalvi Zsuzsanna, aki egy hiányzó láncszemet próbált megtalálni egy védett státuszú könyv, a Tragédia első sajtó alá rendezett, Szász Károly javasolt módosításaival és Madách azokra vonatkozó megjegyzéseivel jócskán kipreparált változatának történetében.

Bár Szászi Zoltán nem tűt keres a szénakazalban, hanem a Madách család tárgyi emlékeit próbálja összegyűjteni, mint kiderült, az sem sokkal egyszerűbb. 1926-ig lakták a sztregovai birtokot Madáchok, majd hiába néhány, a Nemzeti Múzeumnak adományozott tárgy, a berendezés jó része elkallódott. Egy különös jogi ügy miatt mégis van remény arra, hogy képet kapjunk a lakók életéről. 1938-ban ugyanis az író unokájának, Lázár Pálné Madách Lolának volt egy, a korabeli napilapokat is lázban tartó örökségi pere a kastély kapcsán, ami majdnem a hágai bíróságig ért. Hamarosan kiderül, van-e a Magyar Nemzeti Bank levéltárában tételes tárgyjegyzék.

Magától adódónak vesszük, hogy az uradalom 6000 holdas volt. Szászi szerint egy nullával kevesebbel kellene számolnunk: elég ránézni a térképre, több itt nem fér el, jegyezte meg, hozzátéve, ha valóban 6000 holdas lett volna a birtok, nem kellett volna Madáchnak filléreskedni feleségével, Fráter Erzsébettel, akinek hagyatékát, a korabeli nőkép, Madách saját nőképe, visszaemlékezések, levelek tükrében vizsgálta Bolemant Lilla. Kiderült, az ellentmondásosságban csak egyetlen dolog biztos: akkoriban küzdelmes élete volt egy olyan nőnek, aki semmilyen szerepelvárásnak nem tudott megfelelni.

A színház Tragédiája

Sokszor van arról vita, mennyire színpadra termett mű Az ember tragédiája. Császár Mirella az 1884 és 2005 közötti időszakban játszott 237 kolozsvári előadással bizonyította, hogy egyértelműen az. Igaz, neki sem volt könnyű dolga. A 19. századból kevés forrás áll rendelkezésünkre, érdekes módon csak a színpadtechnikailag nehezebben kivitelezhető színekről található leírás. A sajtóhoz kell fordulni, a színikritikákhoz, mivel a kép források szegényesek voltak még a 20. században is, legtöbbször beállítottak a fotók, a híradófelvételek. A kutató vázolta, hogyan jutottak el a budapesti Nemzeti Színház törvénykönyvben is rögzített előírásaitól az autonóm rendezésekig, milyen hatással voltak a mű előadására az impériumváltások, és kik azok az alkotók, akik mérföldköveket jelentettek a kolozsvári Tragédia-történetben. Egy kérdést azonban nyitva hagyott: hihetünk-e Tompa Gábor azon kijelentésének, hogy folyamatosan készül a Tragédiára?

Az Amerikába emigrált magyar színészek világméretű műnek gondolták a Tragédiát, Incze Sándor, a Színházi Élet 1938-ban szintén Amerikába menekült alapítójának finanszírozásával még egy albumot is kiadtak azzal a céllal, hogy műfordítók, s általuk színházi alkotók is meglássák benne a lehetőséget, mondta el a konferencián Gajdó Tamás, aki azt is felsorolta, Lugosi Bélától Szeleczky Zitáig, New Yorktól Buenos Airesig ki mindenki próbálkozott a színrevitellel, miért volt evidens a teljesség igényével színre vitt produkciók bukása, ellentétben az oratorikus, illetve hanglemezes verziókkal.

Incze Sándor iniciatívája is mutatja, hogy egy mű nyelvi határokon túli sikeréhez alapvető a jó fordító. A Tragédia megírásának korában a kulcsnyelvet a német jelentette, még Oroszországban is, ahol az első híradás a szerzőről és a műről egy könyvtároshoz köthető, mint az Babus Antal előadásából kiderült; de természetesen nem ártott, hogy volt egy olyan népszerűsítője is, mint a cár udvari festőjeként dolgozó Zichy Mihály. Ikonikus illusztrációinak elkészítéséhez maga III. Sándor adott időt és lehetőséget, sőt a cárné egy német fordítás alapján beszélte rá, hogy ne csak 15 rajz készüljön. Az első orosz fordítás elveszett, de a következők szinte mindegyikéhez fűződik valamilyen meglepő tény vagy történet. Volt, amelyikben két római szín van, mert Konstantinápoly bántotta az ortodox érzékenységet, így lett a pátriárkából római pápa. Anekdotikusnak tűnik, hogy Gorkij elkezdte a fordítást, az viszont biztos, hogy kezdeményezte, a Szovjet Tudományos Akadémia vegye fel a Tragédiát a fordítási programba, ám 1945 után a falanszter nem számított teljesen komilfónak. 1964-ben Kun Béla lánya készített nyersfordítást Leonyid Martinovnak, aki – természetesen – nagy és pozitív magyarországi fogadtatást kapott munkájára. 2011-ben készült legutóbb orosz Tragédia-fordítás, az viszont inkább értelmező jellegű.

Amint azt Magdalena Roguska-Németh vázolta, Lengyelországban sem lett könyvesbolti bestseller vagy színházi kasszasiker Az ember tragédiája, pedig hat fordítás is készült belőle – közülük egy az 1930-as évekből lappang –, azért időnként fel-felbukkan a repertoáron. Németből indult itt is a történet, aztán 1960-as, nyelvében patetikus fordítást többször is használtak, de volt előadás, ahol a színészek alakíthatták a szöveget. Krzysztof Zanussi a vatikáni Szent Péter térre tervezte a Tragédiát lengyelül – gondoljunk csak bele: ez a világhíren túl világsikert is jelentett volna! –, de nem valósult meg, ellentétben egy fiatal alkotó, Pawel Passini projektjével, aki Jankovics Marcell rajzfilmjével ötvözve performatív felolvasást rendezett a műből.

A nógrádi régióval összefüggésben kerül be egyre intenzívebben az országos köztudatba Madách, mondta a legfrissebb szlovák Tragédia-fordítást jegyző Jitka Rožňová, aki saját tapasztalatait, érzeteit, fordítói reflexióit osztotta meg. A fordító elmondta, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma kérte fel, a munkát nagy kihívásnak tartotta, és felelősségtudattal és büszkeséggel vállalta el. Kiemelte, a három korábbi Tragédia-fordítás mindegyike önálló stílust képvisel, mindegyiken érződik a fordító kézjegye. Számára az volt fontos, hogy a madáchi világképet úgy őrizze meg, hogy a fiatalok számára nyelvileg érthető legyen a mű. És ha már hálózatot kutatunk: bár Madách verseinek fordításával már közel került az életműhöz, Madáchhoz és nyelvéhez, de a konferencia előadói közül többekkel is konzultált a munka közben.

Ha átvitt értelemben, azaz a Madách-allúziókig és -újraírásokig (Németh Zoltán) terjesztjük ki a kapcsolati hálót, eljutunk a 20., sőt 21. századig. Így került a konferencia témái közé a négy kortárs magyar drámaíró által készített folytatás, a Tragédia 2.0 (Mizser Attila, N. Tóth Anikó), illetve Esterházy Péter Mercedes Benze (Görözdi Judit). Bár utóbbinál a pozsonyi ősbemutatóra került a fókusz, a két dráma közös nevezője a székesfehérvári Vörösmarty Színház, ahol mindkettőt bemutatták.

A Tragédia 2.0 kapcsán Gáspár Sándor színművészt kérdeztük és beszámoltunk a Závada Pál által írt színből készült Apfelbaum. Nagyvárad, Berlin című verses regény bemutatójáról.

Interdiszciplináris kitekintés

És így került a képzőművészet, illetve a zene a témák közé. Balázs János, a magyarországi cigány költészet és festészet úttörő egyéniségének életműve közvetlenül nem kötődik a Tragédiához, de képeiben és verseiben egy egész világot teremtett meg. Ahogy Kovács Anna megjegyezte az életrajz ismertetése után: az eszkimó szín elé még betehető lett volna Balázs János élete.

Ami viszont abszolút madáchi indíttatású volt, az a Petőfi Irodalmi Múzeum 1964-ben meghirdetett meghívásos képzőművészeti pályázata. 15 művészt kértek fel, hogy a Tragédia 1 adott és 2 szabadon választott színéhez készítsen 2–2 illusztrációt, a zsűrizés után 1500–3500 forintos tiszteletdíjért. 12 alkotó összesen 49 illusztratív lapot készített – egy nem-teljesítésnek objektív oka volt, hiszen Csernus Tibor Párizsban tartózkodott, Szász Endre nem adta le az athéni színt, két további művész neve viszont nyomozandó –, heterogén stílusban és technikában, a kor szelleméhez igazítva, sajátosan optimista műként interpretálva, vázolta Sidó Anna, hozzátéve, hogy az 1964. októberi kiállítást 2014-ben újragondolva megismételték.

A Petőfi Irodalmi Múzeum aktuális Madách-kiállításáról itt írtunk, a szolnoki Damjanich Múzeumban rendezett Kass és Madách című kiállításról pedig itt számoltunk be.

Madáchnál nem csak a Szférák zenéje szól vagy a kis madár énekel, azaz jó néhány zenei referencia van a szövegben. Vajon a szerző milyen muzsikát álmodott a filozófiai dráma mellé? – tette fel a költői kérdést Csehy Zoltán, aki válaszként a Tragédia későbbi operafeldolgozásait vizsgálta a Madách-mű tükrében, eljutva Ránki Györgytől Eötvös Péterig.

A résztémák érdekesek, de vajon érdekelhetik-e a középiskolásokat? Mivel lehet rávenni a mai 16–17 éveseket Madách olvasására, ha nincs mód arra, hogy egy számukra izgalmas előadás elősegítse a találkozást a művel? Mi az, ami nekik életkorilag releváns benne? Van-e kapudrog, de legalább kulcs Madáchhoz? Hogyan lehet a radikálisan csökkenő Madách-olvasó-számot feljebb tornászni? Fűzfa Balázs és Petres Csizmadia Gabriella a tanítás szempontjából vizsgálták a kötelezően abszolválandó művet, ajánlataik pedig igazán reménykeltőek.

Fűzfa Balázs szerint érdekes elindulni a naptártól és megnézni, mi minden történt 1823 januárjában. De ennél mélyebbre, még talán érzelmileg is elér, ha a 14–18 éveseket a leginkább érdeklő, a Tragédia fókuszpontjait jelentő témákra, a mindenre, a semmire és a küzdésre koncentrálnak. A Tragédia után aztán nyílhat az univerzum Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Babits, Dsida, Kosztolány, József Attila, Radnóti, Pilinszky, Faludy, Kovács András Ferenc, balla d. károj verskorpuszai felé, és lehet számítgatni például a semmi-együtthatókat (összes vers száma osztva a semmi előfordulásával).

Petres Csizmadia Gabriella a gamifikációban, egy saját fejlesztésű művelődési táblajáték formájában találta meg a választ. A Küzdj és bízzál stratégiai alapú társasjáték, amelyet egy osztály egy tanóra alatt játszhat le. Kivitelre is szép – Podori Alexandra tervezte, aki maga is egyetemista, korban tehát közel áll a célkorosztályhoz –, és nem száraz, nem klasszikus kvízkérdésekből áll. A prototípus elkészült, remek lenne, ha ebben fantáziát látnának a gyártók.

Élő-e az életmű?

Madách-kutatócsoport nincs, ahogy a konferencián elhangzott, csekély a valószínűsége annak, hogy a közeljövőben felállhat, viszont a Palócföld című lap Madách-pályázatai és MI 200 különszáma azt mutatják, Madách Imre igenis izgatja a kortárs fantáziát.

Az ember tragédiája repertoáron van, az Ádámok és Évák ünnepe 2010 óta létezik – bár nem minden évben madáchi tematikával –, és kortárs írókkal gondoltatták tovább a művet a székesfehérvári Tragédia 2.0-projekthez, mégsem gondolom, hogy a rétegszínházi érdeklődésű nézőkön, a bérleteseken és a kötelező olvasmányt ezzel letudni akaró középiskolásokon kívül ez lenne az első opció egy csütörtöki színházi estére.

A tananyag ledarálásán túl a közoktatásban a kapcsolati és művelődési hálózatok feltárására nincs idő és mód, így Madách marad elkönyvelve egyműves szerzőnek. Abban az egy műben viszont annyira jó sorok vannak, hogy azok beépülnek köznyelvbe, mindennapos szófordulatainkká válnak.

Lehet tovább egyrészt-másrészt-ezni, de a lényeg marad: ahhoz, hogy ne tetszhalott állapotba kerüljön az életmű, kívülről irányított projektek kellenek, intézményrendszer, amely azt újragenerálja. Ha mindezt figyelembe vesszük, az aktuális verdikt az lehet: Madách épp lélegeztetőgépen van.

Podcastajánló a témában:

Szelfi Luciferrel
Mi köze Arany Jánosnak Az ember tragédiájához?

Nyitóképen Madách Imre szobra a Margitszigeten, Vilt Tibor alkotása (1973). Fotó: MTVA Bizományosi / Jászai Csaba