Azt mondta, űr volt önben a trianoni békeszerződés kérdéskörével kapcsolatban. Sikerült ezt ennek az előadásnak betöltenie?

Trianon minden kérdésére képtelenség választ találni egyetlen előadásban, annyira bonyolult és összetett téma, de hasznos volt foglalkozni vele. Ezek a történelmi, hogy úgy mondjam, sötét foltok, amelyek a fiatalságomat, az oktatásunkat jellemezték – bármennyire is próbáltak árnyalni ezen édesapámék meg a nagyszüleim – azt eredményezték, hogy rengeteg dolgot nem tudtam erről a történetről, Trianonról. Most viszont abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy a színdarab elemzése során sok kisegítő anyagot, dokumentumot tudtunk a kollégáimmal elemezni. Úgy gondolom, ennek révén az elég felszínes tudásom mélyült, és az előadás, amit a közönség számára átnyújtunk, az általunk képviselt mélységek révén adni tud. Érdekes, hogy szinte napra pontosan két évvel ezelőtt játszottuk utoljára a Trianont. Az volt a második előadás. Utána a vírus eltörölte a lehetőségeinket, úgyhogy most, két év után vissza kell hoznunk magunkat és a produkciót a megfelelő kondícióba.

Fura összecsengés lehet a mostani háború és az előadás kérdésfelvetései között.

Trianon és az I. világháború régen volt. Azóta a haditechnika, a kommunikáció sokat változott, de az biztos, hogy mint minden háború, a mostani is befolyásolja a szomszéd nemzeteket. Óriási felelősségük van a politikusoknak, a vezetőknek, a katonáknak, a tábornokoknak, akik nyilván szintén tanultak Trianonból, az I. világháborúból, és ezért pontosan tudják, hogy egy ilyen konfliktus milyen gyorsan lángba tudja borítani az egész környéket, sőt Európát – és ne menjünk tovább.

Nagyapám a többi katonához hasonlóan úgy ment el az I. világháborúba, hogy „a szerbekkel el kell intézni egy kis csetepatét”. Aztán hat év után jött haza a frontról! Nagyon remélem, hogy ezt a mostani háborút Európa szívében nem fogják kiterjeszteni, hanem hamarosan, gyorsan megállapodnak az ellenfelek, és próbálják asztal mellett, a diplomácia eszközeivel megoldani a problémákat.

Trianonban sok összetevő játszott szerepet, de a legszomorúbb talán az volt, hogy a magyar diplomácia csődöt mondott, és az itthoni belpolitikai válság csak mélyítette az Európával és a nagy nemzetekkel szembeni kiszolgáltatottságunkat. Örök tanulsága, hogy mindent el kell követni a korrekt jószomszédi viszonyért, és olyan erőkhöz integrálódni, mint az unió, amelyet mi választottunk. Még akkor is, ha tudom, hogy ez manapság eléggé megosztja a társadalmat. Nagyon leegyszerűsítve a Kelet–Nyugat-kérdés ugyanúgy jelen van ma, mint ahogyan István király idején.

Fotó: Gyöngyösi Zoltán

Optimista alkatnak gondolom. Jól látom?

Mindenképpen szeretnék kapaszkodni a reménybe, tehát nyilván van bennem egyfajta idealizmus, de ezt vállalom, sőt az előadásra visszatérve úgy gondolom, hogy Trianon boncolgatása sem feltétlenül csupán az elsiratása a magyarságnak, a haza lehetőségeinek. Ez a darab éppenséggel a jelennek szól, és felhívja a figyelmet arra, hogy igenis próbáljon meg a polgár, az egyén is gondolkodni, részt venni olyan tevékenységekben, amelyhez mint demokratának joga van.

Svéd nemzetközi jogászt játszik, és Magyarország mellett érvel egy bírósági tárgyaláson.

Elképzelt helyzetet adunk elő. A darab napjainkban játszódik, és ennyi év után megidézzük a történelmi eseményeket Seres Zoltánnal, aki a vitapartnerem. Érvelünk és ellenérvelünk Trianon ügyében. Ezalatt bizonyos történelmi események, jelenetek flashback technikával megelevenednek a színpadon, mintegy alátámasztva vagy cáfolva a megbeszélteket.

Irigylem a színészeket, hogy olyan sokféle ember bőrébe bújhatnak a szerepeik által. A való életben kipróbálná magát a színjátszás berkein kívül?

Szerencsés vagyok, hogy folyamatosan minőségi társulatokban dolgozhattam, minőségi munkákban vehettem részt, minőségi szerepeket játszhattam. Soha nem merült fel számomra, hogy mi lenne az a lehetőség, amibe esetleg e híján kapaszkodhatnék. Azt csinálhatom, amit szeretek, és nem kell máson gondolkodnom. Ha nem színész lettem volna, akkor – mivel az egykori szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára adtam be a jelentkezésemet – ma tanár lennék. Mivel azonban felvettek a színművészetire, ebből a lehetőségből nem lett valóság.

Fotó: Vörösmarty Színház/Kiss László

A Tragédia 2.0 kapcsán a világ egyik legkülönösebb zsenijének a bőrébe is belebújhat.

Igen, a nemzetközi jogászéból a délfrancia tengerparton élő, hetvenvalahány éves Picasso bőrébe bújok bele. Nagyon szeretem a színészetben ezeket a kalandozásokat. Hozzáteszem: a filmezés is óriási kaland. Magyarországon és külföldön is sok csodálatos forgatási helyszínen jártam, olyan rejtett zugokban is, ahova civilként valószínűleg nem jutottam volna.

Budapesten is hihetetlen helyszíneken fordultam meg. A budai vár alagútjaiban, a Dunán, a Tiszán 19. századi tutajosok bőrébe bújva éppúgy forgathattam, mint meglehetősen bizarr hangulatú krematóriumban. Országszerte rengeteg történelmi színhelyen filmeztem. Izgalmas, hogy nem tudom olyan precízen előre megtervezni a mindennapjaimat, mint a normál polgári foglalkozást űző embertársaim. Szeretem is ezt a kicsit bizonytalan létezést, mert mindig meglepnek azok a helyzetek, amikre azt tudom mondani: „Jaj, erre nem is gondoltam volna!” De vallom, hogy szerencsés vagyok, mert ezen a pályán akkora csalódások soha nem értek, hogy kiábrándultam volna miattuk a hivatásomból.

Milyen a Gáspár Sándor-féle Picasso?

Érdekes figura. Elsősorban Horváth Csaba rendező kell hozzá, majd én és a csapat. Ebből keveredik ki az úgymond Gáspár Sándor-féle Picasso. Ez nem a magánügyem, hanem „közügy”, mert a színpadon mindenkinek köze van a karakteremhez, és alakítja is.

Ez a Picasso Márton László darabjában szerepel, akit több neves kollégája mellett szintén felkértek, hogy a Tragédia 2.0-ba írjon egy színt. Azt a színt kellett megírnia, amellyel mai fejjel a Madách-féle Tragédiához hozzá tud járulni, akár valamilyen történelmi eseményen, akár egy nagy személyiségen keresztül megvilágítva az ember helyzetét a világban. Márton László Picassót találta meg ehhez, aki a 20. század egyik legnagyobb és legnépszerűbb zsenije volt, és politikai értelemben is elég sokféle helyzetben fordult meg. A spanyol polgárháború ellen menekülve Dél-Franciaországban telepedett le, és részt vett kommunista megmozdulásokban. A Guernica című festménye például egyszerre igazolta az elkötelezettségét és a zsenialitását. Ugyanakkor kiderült róla, hogy gyarló ember, hiú férj és nagyon rossz apa, aki számára elképesztő módon minden kizárólag a saját egóját szolgálta.

Márton László Picasso hetvenéves születésnapi partijába sűrítette be ezt a problémakört, amelyen a múltbeli ismerősei meglátogatják, és szép lassan mindenki előtt kompromittálódik, lebukik. Egyébként ebből az esetből világra szóló hírverés lett, ugyanis ott, mindenki előtt, a parti közepén veszett össze az akkori, fiatal feleségével, aki a gyerekekkel együtt otthagyta. Ezt a szituációt találta az író alkalmasnak arra, hogy egy ilyen zsenin keresztül megmutassa, milyen az ember, amikor a zsenialitásával szinte már mindenhatóként tetszeleg, és emiatt a bukása törvényszerűvé válik.

Fotó: Vörösmarty Színház/Kiss László

Óriási és rendkívül sikeres színházi vállalkozás lett ez az előadás. Rengeteg szereplő, négy és fél órás játékidő. Már önmagában az is siker, ha egy ilyen hosszú darabot végigülnek a nézők.

Bizony! Valami olyasmi történik, hogy mi, a színészek, vagyis az adók és a lent ülő közönség, azaz a vevők óriási energiákkal dolgozunk, hogy a színdarab révén találkozhassunk. Ennek következtében a négy és fél óra együtt töltött idő, az oda-vissza áramló energiák minket a közönséggel és őket mivelünk egységgé formálnak. Hálás nekünk a közönség, hogy ezeket az energiákat ilyen hosszú időn át adjuk nekik, és mi is hálásak vagyunk, hogy ők pedig veszik őket.

A végére nagy, közös ünnepléssé válik az előadás. A hideg kiráz, ha belegondolok, hogy sokszor a végén csak tapsolnak és tapsolnak, egyszerűen nem akarnak minket elengedni a színpadról. Állva tapsolnak az ötödik órában, egy ilyen őrületesen nehéz és filozofikus darab befogadását követően! Felemelő! Nagyon lelkes vagyok, minden egyes kételyünk háttérbe került.

Mi az, ami most leköti?

Székesfehérvárott hamarosan bemutatjuk Az öreg hölgy látogatását. Tóth Ildikó a címszereplő, és én vagyok Ill, az ő volt szerelme. Amellett, hogy hihetetlen abszurd előadás, krimi és furcsa szerelmi történet egyszerre, mélységes társadalomszatíra is. Ennek az arányait, mélységeit keressük, ezen dolgozunk most gőzerővel.

Mi a helyzet a filmezés terén?

Legutóbb Szikora János Hadik című filmjében forgattam egy kis szerepet. Új filmre egyelőre nincs felkérésem, de annyira leköt a színház, hogy időm sem lenne rá. Folyamatosan hívnak sorozatokba, de a székesfehérvári színházi elfoglaltságom mellett még egy heti sorozatot sem tudok elvállalni. Arra pedig nem vágyom, hogy szétszedjem magam, és három-négy órás alvásokkal, mindenhol kompromisszumot kötve próbáljam túlélni a színházat és a filmet együtt.

Nagyon szeretek forgatni, élvezem, hogy a film és a színház arányai jól alakultak a pályám során. Nincs hiányérzetem egyik téren sem. Főszerepet öt évvel ezelőtt Sándor Pál filmjében, a Vándorszínészekben játszottam, valamint egy nemrég bemutatott tévéfilmben, az Ítélet és kegyelemben, ami az 1848–49-es szabadságharc bukása idején játszódik. Semmi panaszom nem lehet.

Ugye jól érzi magát Székesfehérváron? Ezt érezni a szavaiból.

Így van! Nagyon!

Nyitókép: Vörösmarty Színház/Kiss László