Milyen problémákkal küzd jelenleg a szinkronipar, és ezek elhárítása milyen feladatokat sürget?

A magyar szinkronban dolgozó művészek, alkotók és szakemberek a globális filmipar értékesítési láncának a legvégén állnak, ezért – bár az itthoni közönség kifejezetten igényli a magyar nyelvű, minőségi szinkronizálást – teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a nemzetközi és hazai piaci erőfölénynek. A szinkronszínészek és szakemberek rendkívül rossz alkupozícióban vannak, harminc évvel ezelőtti munkabérekért és méltánytalan munkafeltételek mellett kénytelenek dolgozni. A SziA ennek törekszik megálljt parancsolni a szinkronipar és a kormányzat közötti kommunikáció, együttműködés erősítésével, pontos szakmai szabályozással, törvényi garanciák lefektetésével.

Legsürgetőbb teendőnk a szinkronipart a közös jogkezelő szervezetek, az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület és a Filmjus védelme alá helyezni, így a munkadíjak és a szerzői jogdíjak különválasztásával közvetlenül tudnánk elősegíteni a bérszínvonal emelését is. További fontos célunk a szinkron oktatási- és minőségbiztosítási rendszerének a kidolgozása is. Mindezeket azonban kizárólag szakmai összefogással, közös erővel valósíthatjuk meg, az egyéni harcok eleve bukásra vannak ítélve.

Ezt bizonyítja az is, hogy közel 20 év szinkronizálás után tavaly elvették Öntől Mickey egér hangját? Csupán azért, mert méltányosabb munkafeltételekért szállt síkra.

Igen, Mickey egér lett az egyik első áldozata ennek a harcnak. Tisztességesebb díjazásban, kiszámíthatóbb, átláthatóbb szerződési feltételekben szerettem volna megállapodni a megrendelőkkel, de ezekről még csak tárgyalni sem voltak hajlandóak.  Egyszer csak arról értesültem, hogy már folynak a castingok Mickey egér új magyar hangjának a kiválasztására, hamarosan pedig szó nélkül le is cseréltek. Ebből is látszik, hogy egyénileg nem nyerhetünk, széles körű, a teljes szinkronszakmát képviselő, közös fellépéssel érvényesíthetjük csak érdekeinket szakszervezeti keretek között. 

Forgassuk vissza két évtizeddel az idő kerekét: hogyan született meg a világ legnépszerűbb egerének magyar hangja?

A Walt Disney Studios többkörös válogatást tartott, és ha jól emlékszem, a kilencvenhetedik voltam a castinglistán. A kiválasztás során fontos szempont volt, hogy a produkció beleilleszkedjen a globálisan egységes összhatásba, ezért az amerikai Mickey egér hangjához leginkább hasonló tónust, beszéddinamikát, intonálást kerestek. Rám esett a választás, aminek én nagyon örültem és büszke voltam. Keményem megdolgoztam a sikerért, de megérte, mert a velem készített Mickey egeres produkciókat nem csak én szerettem, hanem a közönség is, és a megrendelők is elégedettek voltak az eredménnyel – közel húsz éven át. Mickey egér magyar hangjának lenni jó buli volt.

„Attól, hogy van otthon vécépapír, még kell szalvéta is” – nyilatkozta korábban a külföldi filmek feliratozása kontra magyar szinkronizálása kapcsán.

Ezt most is így gondolom: más a szinkronizált tartalom haszna, célja, mint az eredeti nyelvű film felirattal, és nem szabad egymás ellen kijátszani a kettőt. A magyar nyelv identitásunk, összetartozásunk alappillére, kulturális örökségünk fontos része, kivonni az audiovizuális tartalmakból, amelyek a mindennapjaink megszokott élményei, az a nemzeti öngyilkosság felé vezet. A színvonalas magyar szinkronnak ráadásul magas hozzáadott értéke van. A külföldi szereplőkhöz a magyar hangjukon keresztül kezdenek kapcsolódni, kötődni a nézők, arról nem is beszélve, hogy más jellegű élményt jelent a saját anyanyelvükön élvezni egy filmet vagy sorozatot.

Természetesen a feliratozásnak is fontos szerepe van, az eredeti nyelv eredeti feliratozása valóban segítheti a nyelvértési képességek fejlesztését. Éppen ezért kéne törvényi szinten szabályozni a forgalmazók számára, hogy tegyék elérhetővé a tartalmakat eredeti feliratos, szinkronizált és a fogyatékkal élők számára is élvezehető formában egyaránt. Ezáltal a nézők igénye és nem a piaci érdekek, erőviszonyok határoznák meg a filmipar ezen tendenciáját.

Szinte megszámlálhatatlan azon világhírű színészek sora – csak néhányat megemlítve: Bradley Cooper, Johnny Depp, Andrew Lincoln, Paul Walker, Mark Ruffalo –, akiknek hangot kölcsönzött a közel harminc éves szinkronszínészi pályafutása során. Melyik munkája jelentette a legnagyobb kihívást?

Szerencsére sok szép, különleges feladatot sodort már elém az élet, nehéz kiragadni egyet-egyet közülük.  Legutóbbi ilyen élményem az Ez minden, amit tudok (I know this much is true) minisorozathoz kapcsolódik, amelyben Mark Ruffalo egy ikerpárt alakít, és mind a két szerepében én szinkronizálom. A sorozatban hasonló, ugyanakkor a különböző egyéniségekként, mégis visszatükröző hangokon szólalok meg, gyakran egy párbeszéden belül. Szakmailag az egyik csúcs számomra azonban a világhírű Charlie Kaufman író, rendező animációs filmje, az Anomalisa, amelyben minden szereplőt én szinkronizálok, sőt az összes hangeffektet, az utcazajt, a hangosbemondót, a járókelők moraját, a rádiót is én szólaltatom meg. Nagy ajándék volt az élettől, hogy ennek a produkciónak ilyen mértékben lehettem a részese.  Ebben az igazán különleges amerikai filmben egyébként bábok játszanak, akiknek még a mimikájuk is képes változni. A történetet nem akarom elspoilerezni, érdemes megnézni.

A hétköznapokban – benzinkútnál, vásárlás közben – hogyan reagálnak az emberek, ha felismerik a hangját?  Például megállították már úgy, hogy maga annak a jóképű dokinak a hangja a Grace klinikából?

Változó, előfordult, hogy úgy állítottak meg: maga szinkronszínész, ugye? Valaki pedig már rögtön konkrét szereppel azonosított. Az egyik legkedvesebb történetem, amikor még meg sem szólaltam, mégis rögtön tudtak hova tenni. Épp a Katona József Színház társulatával vonattal tartottunk haza egy lengyelországi turnéról. A hálókocsinkba lépve a kalauz kérte az iratainkat, kinyitotta az okmányomat, rámeredt a nevemre, majd felnézve, csodálkozva csak ennyit mondott: „Magyar hangja Rajkai Zoltán.” Számára rögtön ilyen összefüggésben jelent meg a nevem. Mókás helyzet volt.

Színházban a rendezők gyakran használják kivételes atlétikai képességeit és mozgáskultúráját. Ön pedig úgy nyilatkozott: „Áldás, hogy a mozgás különleges szerepet kapott a pályámon!”  Valóban nem okoz külön stresszforrást, hogy a szöveg mellett adott esetben egy gyűrűgyakorlatot is – a Ledarálnakeltűntem című darabban – tökéletes precizitással kell kivitelezni élesben, teltház előtt?

Egyáltalán nem, éppen ellenkezőleg. A sport, mozgás mindig is állandó része volt az életemnek. A pályám is úgy alakult, hogy általában megtaláltak az ilyen szerepek, lehetőségek. Volt szerencsém például Bozsik Yvette Kossuth-díjas magyar balettművésszel, rendezővel is együtt dolgozni, több mint tíz előadásában játszottam. A mozgás számomra hozzátartozik egy-egy szerephez, gazdagítja az alakítást, árnyaltabban segít kifejezni egy-egy karaktert vagy személyiséget. A Katonában jelenleg is futó darabban, a Poppea megkoronázásában Nérót alakítom és fontos számomra, hogy minden gesztusommal, mozdulatommal visszatükrözzem a hírhedt császár betegségét, habitusát, mentális labilitását, olykor tébolyult elmeállapotát. Számomra a mozgás, a fizikai állapot ugyanannyira a szerep része, mint maga a szöveg.

Mégis, több alkalommal hangsúlyozta, hogy szerepeivel jellemzően nem azonosul.

A nézőnek kell azonosulni a színész játékával és nem a színésznek a saját szerepével, mert az egyfajta kontrollvesztést jelentene. Márpedig a jó színész a játék során végig egyensúlyban marad, egyfajta kint is vagyok, bent is vagyok állapot ez. Megéléssel, ugyanakkor tudatosan, kellő rálátással lehet csak hitelesen játszani. Emlékszem például abban az időszakban, amikor a Rosszfiúk című film ment a mozikban – amelyben egy nagyon agresszív, intézetis srácot játszottam –, a buszon odalépett hozzám egy férfi és azt mondta, hogy amikor meglátott a megállóban, a szerepem miatt nagyon ellenszenves voltam neki. Aztán belegondolt, hogy lehet, hogy az életben más vagyok, ezért inkább megszólított, és ahogy beszélgettünk, tényleg kiderült számára, hogy nem olyan vagyok, mint a filmben. Örültem, mert ez azt jelentette, hogy azonosított az eljátszott karakterrel, a filmben elhitte, hogy az az alak én vagyok. Ez szakmai siker.

A színjátszás mellett a rendezés is szívügye. Köztudott ugyanakkor az is Önről, hogy a vallás kiemelt értéket képvisel az életében. Tervez esetleg vallással kapcsolatos, hitkérdéseket boncolgató darabot színpadra állítani?

Gyakorló reformátusként a vallás, a hit mindennapi része az életemnek, és természetesen már többször eljátszottam a gondolattal, hogy a közönség elé viszek a kereszténységgel, az Istenbe vetett hittel kapcsolatos darabot. A konkrét ötletnek és megvalósításnak azonban még nem érkezett el az ideje. Ha mégis ez lesz a feladatom, tudni fogom, és készen állok majd. Hiszek abban, hogy a Mindenható mutatja a számomra kijelölt utat, ezért legtöbbször arra indulok, amerre nyílik az erdő és nem feltétlenül arra, amerre én akarnék menni.

A családdal töltött programok között jut még szerep a kardvívásnak?

Jómagam sohasem űztem ezt a csodálatos sportot, de a feleségem ötlete nyomán a két fiam és a két lányom is versenyszerűen vívtak és vívnak. A legidősebb fiam, Boldizsár kétszeres magyar bajnok is volt, de a többiek is az élvonalban szerepeltek, rengeteg érmük, kupájuk van. Így a hétvégéinket – sok egyéb szabadidős tevékenység mellett – gyakran átszőtték a különböző versenyek, sportesemények is. A fiúk már egyetemisták, abbahagyták, most a lányokon a sor. Ettől függetlenül is egyébként sok a közös program, igyekszünk minél több időt együtt tölteni. Ehhez persze az is kell, hogy az én rendkívül szép, de sokszor rendszertelen hivatásom mellett a feleségem – aki munkáját tekintve gyermekorvos, főállásban azonban a család motorja – erős egységben tartsa a családot.

Fotók forrása: EJI