A már nem titkos városépítészeti csoda: Salgótarján

Alföld közepi általános iskolámnak a káptalanfüredi úttörőtáborban volt állandó turnusa. Nem tudom, hogy a pedagógusok a Balaton veszélyességétől tartottak-e vagy túl nagynak találták a távolságot, mindenesetre általában az Északi-középhegységre váltották az opciót. Igazuk volt, egy Tisza partján felnövő gyereknek egy tónál és a hozzá tartozó felvidéknél jóval nagyobb élmény egy rendes hegy.

1988 nyarán Salgótarján-Salgóbányára cserélték a Balatont. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a városban jártam. Biztosan volt idegenvezetés (mert az mindig volt, tanáraim ügyeltek arra, hogy tudjuk, hol járunk – az más kérdés, hogy a Nógrád Touristtól kirendelt néninek vagy bácsinak mi milyen élményt jelenthettünk), a múzeumra, a bányamúzeumra, Salgó várára és az öblösüveggyári látogatásra határozottan emlékszem. A Tájak – korok – múzeumok kiskönyvtára és a Panoráma magyar települések sorozat lelkes rajongójaként pedig beszereztem dr. Belitzky János és dr. Vadas András útikönyvének 4., átdolgozott kiadását, Fehér István és Kupka Edith fotóival. 24 forintba került, a borítón a Fő tér egy részlete látható, a háttérben a Karancs szálló, jobbra a művelődési ház, elöl a fókuszban a Felszabadulás című Somogyi József-szobor.

Ez az térrészlet a Salgótarján modern építészete 1945–1990 című kötet első fotója (lásd cikkünk nyitóképét), ennek a leírásából kiderül, hogy a szobor áll, sőt a Fegyvert fogó munkás című Tanácsköztársaság-emlékmű is megvan, a tér közelmúltbeli felújítását követően a burkolat kiosztása azonban megváltozott. Apróság, vethetnénk oda. Pedig nem. Nagyon is fontos, hogy Hartmann Gergely ügyelt a részletekre (és sosem veszett el bennük!), mert

a szövegeket végigolvasva nyilvánvalóvá válik, miért foglal el Salgótarján megkülönböztetett helyet a hazai és közép-európai építészettörténetben.

Ez különben a könyv tanítanivalóan remek első mondata, és azonnal felkelti a figyelmet. Tanulságos, érdekes, kivételes, sokszínű a címben jelölt korszak sűrűsödése, esszenciája – csak úgy sorjáznak a jelzők a bevezetésben, a szerző lelkesedése pedig azonnal átragad az olvasóra, és kitart egészen a 125. oldalig. (Utána már csak a rövidítések, a bibliográfia, a további ajánlott források, a köszönetek és a névmutató van.)

A kötet egyszerre város- és építészettörténet.

A hat ajánlott sétaútvonal mentén álló épületek történelmi, kulturális, szociológiai, gazdasági és urbanisztikai kontextusba kerülnek, a száraz tényeket oldó, hol mosolygásra ingerlő, hol meg szemöldökfelvonó módon meglepő kis színeseknek köszönhetően. Tudták, hogy a Karancs szálló első vendége 1964-ben egy épp Salgótarjánban tartózkodó szovjet űrhajós volt? És azt, hogy 1974 tavaszán Rhoda Scott és egy Gyevcsáta nevű szovjet női beategyüttes is fellépett a városban? Gondolták volna, hogy nem csupán bútorértékesítési céllal rendeztek be mintalakásokat az egyik tízemeletes lakóházban, hanem azért, mert az ide beköltözők többnyire komfort nélküli kolónialakásokból érkeztek, és meg kellett őket tanítani új otthonaik megfelelő használatára?

Az építészetben nálam jóval komolyabban utazók közösségi médiabeli kommentjeiből kiderül, ez a könyvecske, ami nem tudományos igénnyel készített monográfia, nem csupán a hozzám hasonlók tetszését nyerte el. Vezetve van a szem, hogy vegyen észre egy kerékvetőt vagy a drótüveg mellvédek fémpálcaosztásának egyedi mintázatát, és mivel komolyan van véve az ismeretterjesztés és a katalogizálás igénye, ennek következményeként derül ki, mennyire sok épület vezető tervezője volt női építész, és a városban vagy épp az országban hol máshol találjuk meg a salgótarjáni lakóházak, iskolák, irodaépületek párjait.

Ha van idejük, böngésszenek a Fortepanon, és keressék meg a kötet fotóinak évtizedekkel ezelőtti párjait. Azok egy épülő vagy épp a virágkorát élő várost mutatnak. Gulyás Attila friss képein nem funkcionális használat közben látjuk az iskolát, az áruházat, a közteret, a lakótelepet,

az emberek nélküli fotókon az épületek megnemesednek és műtárgyakká válnak.

Némelyek a szerencsének köszönhetően példásan felújítva, mások az enyészetre hagyva. A nosztalgia nélkül, távolságtartó, de egyáltalán nem érzelemmentes eleganciával készült fotókról egyértelművé válik, ezek a házak az építészek részéről nagy józansággal és egy, a beteljesedetthez képest egész más jövő ígéretével épültek.

Városfókusz sorozatunkban jelent meg Bajnai Zsolt szövege Szolnokról, ami olyannak mutatta be (vár)megyeszékhelyemet, amilyennek sosem láttam, tapasztaltam, éreztem szűkebb pátriárkámat (sic!). Nem mondom, hogy megkívántam az odaköltözést, de azóta egy kicsit másképp megyek végig a Baross utcán a vasútállomástól a buszpályaudvarig.

Ha salgótarjáni lennék, e könyv után elképesztően büszke lennék a városomra. Ha turizmussal foglalkoznék, egy niche piacra építve (elnézést…) szerveznék ide túrákat. Így viszont csak azt tudom tenni, hogy ezzel és kontrasztként a 35 éve kiadott útikönyvvel megnézem magamnak újra Salgótarjánt.

(Tényleg, azt tudták, hogy a Dornyay Béla Múzeum Picasso-művektől kezdve üvegcsodákon át Gaál István filmrendező fotóanyagáig mennyi kincset őriz? Ha nem, ebből az interjúból kiderül!)

Nyitókép: a salgótarjáni Fő tér. Fotók: Gulyás Attila