Kollár-Klemencz László azon zenészek közé tartozik, akiknek munkájáról mindenféle műfaji címke, zsánerjelző lepereg. Ez persze önmagában nem egyedi jellemzője a jelenkori zeneszerzők életművének – mondhatni, alapkövetelményként áll a stílusklaszterek (ha vannak vagy voltak ilyenek egyáltalán) mögüli kikacsintás a kortárs zenében. A „már úgyis mindent le- és megírtak” alkotói alapállásából nézve ugyanakkor ez a fajta keveredés, fúzió sokszor inkább szükséges út, mint szabadon választott. Amolyan műfaji elvárásoknak való megnemfelelési kényszer ez, a végtelen sokaságtól való megkülönböztethetőséget elősegítendő.
Az eszkalálódó folyamat elé semmilyen előjelet nem érdemes tenni. A múltbéli történések lezártságuk okán egyébként is rendszerezettebbnek tűnnek a jelen káoszából visszatekintve: a műfaji határok létezése meglehet, csak sok évtized távlatából tűnik igazoltnak, ha egyáltalán lényegesek még az igazodási pontok. Mindenesetre az biztos, hogy a kortárs zeneszerzők elé folyamatosan kihívást állít a vélt határok tendenciózus elmosása.
A mégis fel-felbukkanó, a folyamatot negatív, kételkedő módon tárgyaló vélemények eredője talán ezzel az állandó változással együtt járó feszültség lehet. A különbözőségi versenyben megmerevedő, feszített alkotói póz így vagy úgy, de átüt a szerzeményeken. Izgalmasságukat, újszerűségüket jobbára az adja, hogy ezzel a feszültséggel – az egyediségre játszás akarata és a folyamatos változástól való törvényszerű lemaradás közti állapottal – mit kezdenek. Hogy hogyan tudják a szerzők ezt valóban a játék részévé, a kreativitás mozgatórugójává tenni a megújulási kényszer mellett vagy ellenében.
Ha ez nem sikerül – márpedig ez többször megesik, mint elsőre gondolnánk –, akkor érheti a szemfüles befogadót a felismerés: a játékot nélkülöző egyediségre törekvés egy-egy megkövült-megörökített pillanatában az alkotói pózok ugyanolyanok. Épp csak más csomagolásba kerülnek. Mert pusztán a feszültséget tudják vagy akarják láttatni és hallatni, addig viszont nem érnek el, hogy ezt a feszültséget a mű belső, termékeny tényezőjévé tegyék, így az reflexív értelmezés nélkül, önmagában állóként marad. A kortárs (zene)szerzők feszültsége, a folyamatos és gyors megújulás akarata mindenki számára rendelkezésre álló eszköz, nem pedig cél. Ha mégis célként tekintenek rá, az alkotók és műveik mind egy kaptafára húzhatók lesznek, bármilyen változatos színben és hangkavalkádban tűnjenek is fel.
Abban, hogy ez a negatív olvasat miért nem érvényesíthető általánosan napjaink zenéjére, alapvető érdemei vannak az olyan szerző-előadóknak, mint Kollár-Klemencz. Az ő kiindulópontja olyasfajta intuitív, egyszerű és érzékeny alkotói attitűd, amely a változatosságra való törekvést a kezdetektől magától értetődőnek tekinti – ezért sincs görcsös igyekezet benne annak művészeti megvalósítására. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az egész eddigi életmű minden szerzeménye kizárólag ennek jegyében született, de jelenléte mindvégig tetten érhető – csakúgy az Andersen-érában, mint a néhai Kistehén-lemezeken és most, a szólóalbumokon is.
Ennek az alkotói attitűdnek a történeti áttekintése külön cikket érdemelne, így csak arról ejtünk szót, hogyan is jelent meg a szerző abban a formációban, amely a magyar könnyűzenébe már vastagon beleírta magát: azaz miként mutatkozik meg Kollár-Klemencz László szerzői kvalitása a Kistehén zenekarban. Miután első ismert alkotóközege, a Boann és az Andersen a ’90-es években inkább volt legenda, mint valóban működő zenekar, Kollár-Klemencz a Kistehén élén próbált szerencsét a 2000-es évek elején, mondhatni, azonnal egy Sziget-himnusszal debütálva. (Illetve akkoriban még reklámzene volt a terminus technicus a dalok ilyesféle alkalmazására.) A zenész az elmúlt két évtizedben a könnyűzene egészen széles skáláját bejárta. Látszólagos nyughatatlanságáról adhat tanúbizonyságot, hogy mennyiféle Kistehén-inkarnáció létezett a zenekar 20 éves fennállása alatt.
Volt itt naiv dalszerzői metódusból született alternatív pop (afféle agyas mulatós) a Zene a nyulaknak időszakában. Ennek folytatásaként utána a Kistehén tánczenekar a cigány népzenéből merített sokat, de annak elemeit újfent addig csűrte-csavarta, hogy jobb híján az alternatív előtag kívánkozott stílusuk körülírása elé, az utótagot (rock? gypsy punk? folk?) viszont már ekkoriban sem volt érdemes megnevezni. Erre az időszakra tehető – némi ráhagyással – a Szájbergyerek megjelenése, ami végül elhozta a közismertséget a zenekar számára. De ugyanígy akkoriban keletkezett az életmű néhány csúcsdala közül kettő is, a Virágok a réten és a Ne engedj el sohasem, amelyekben már felsejlett a következő megnyilvánulási forma – személyes kedvencem –, a Kistehén Melankólikusok (sic!), amelynek névváltozatait meg sem kísérlem összegyűjteni.
Ezen a ponton érdemes megállnunk – ugyanis ebben az időszakban találta meg Kollár-Klemencz azt a fajta átfogó zene- és szövegszerzői beszédmódot, amely aztán a későbbi Kistehén-lemezeknek, majd a kamarazenekari szerzeményeinek, elsőként a 2008-as Ember a fán dalainak is a kulcsát adja. Ennek az alkotói metódusnak a középpontjában (a korábbi zenekarnévhez hűen) a melankólia áll, amely egyszersmind attitűd, szerzői eszköztár és feldolgozandó téma is. Hogy mi is egészen pontosan a melankólia, arra a művészetek és a filozófia történetében sokan és sokféleképpen próbáltak már választ adni (például Földényi F. László A melankólia dicséretében), az azonban elég biztosnak látszik, hogy minél direktebb módon szeretnénk a mélyére ásni, esszenciájában megragadni, értelmezni, annál megfoghatatlanabbnak mutatkozik.
Nem véletlen, hogy ahogyan a melankólia direkt definiálhatósága, úgy Kollár-Klemencz stíluscímkékkel való teleaggatása is sikertelen vállalkozás. Azzal a mozzanattal, hogy a szerző egyértelműen a melankóliát tette meg műveinek középpontjává, valójában kimeríthetetlen kreatív tárházat talált. Egy oldaláról feldolgozni, egy szögből megvilágítani a melankóliát: ha ezt valaki igazán jól csinálja, az eredmény minden alkalommal más lesz, még ha lényegében, a hozzáállásban, kiindulópontban ugyanaz is marad.
Az, hogy az életmű ezen korszakát egy kamarazenekaron keresztül artikulálja – jó pár évig a Kistehénnel is párhuzamosan –, bátor vállalkozás a zenész részéről, és valószínűleg rajta kívül nem sokaknak sikerülne ebben a formában sikeresen alkotni. Mert bármely más kontextusban kerülne elő a kamarazenekari megszólalás kifejezés, anakronisztikusnak hatna. Nem arról van szó, hogy Kollár-Klemencz újra feltalálja és kiemeli az avítt mocsárból a kamarazenét, hanem arról, hogy ha az ő neve mellett szerepel ez a zenekarformai megjelölés, egyszerűen csak nem kérdőjelezzük meg, hogy valóban ez az önkifejezésének legjobb módja.
Hogy mindez mi miatt lehet, arra már végképp nincs itt hely és mód válaszolni, az viszont biztos, hogy a Kollár-Klemencz Kamarazenekar legutóbbi, A folyó című lemeze sem ingatja meg ezen megállapításunkat. Hogy az előbbiekben már emlegetett anakronizmus teljes legyen, a zenész elmondása szerint az anyag párhuzamosan készült egy középkorban játszódó regénnyel, amelynek dallamait keresve született A folyó – ami végül előbb készen lett, mint a könyv. A mögöttes narratíva ugyan nem válik összefüggő, kiforrott zenei történetté, a dalok sokkal epizodikusabbak, felvillanásszerűbbek, összevetve a korábbi (Ég az erdő, Rengeteg) lemezek szerzeményeivel. Viszont ezzel együtt önmagukban jóval szuggesztívebbnek és képszerűbbnek is tűnnek – akár, ha csak a lemez első három dalát, A folyót, a Hajnalt és az Angyalokra gondolokot hallgatjuk, ez a vonás azonnal kidomborodik.
Olyanok tehát A folyó dalai, mint a kiállított festmények egy olyan tárlaton, amelynek bár van egy központi tematikája, átfogó, absztrakt címe, a falon lévő darabok mégsem belső történéseik szintjén függenek össze. Erősen megformázott jelenetek, amelyeket még az összefüggő történetté való alakulásuk előtt elengedünk. Ennek persze megvan a maga romantikája: kifejezetten az Angyalokra gondolok esetében fájó nagyon, hogy a megteremtett világot magunk mögött kell hagynunk, és hogy sem zenei motívumaiban, sem szövegszinten nem fog visszatérni már. De hasonló hatással lehet a Szikla szélén, elsősorban a nagyszerű zeneszerzési és hangszerelési megoldásai által. A dal minimalista gitár-ének felütéséből bontakozik ki az egész kamarazenekari megszólalás, amelyben az egyszerű kezdősorok alatt egy-egy akkord erejéig bekapcsolódó zongora és a refrénnel beúszó vonóshangszerek külön hangsúlyt kapnak. Az album ezen pontján tűnhet fel az, hogy milyen széles palettával bír a formáció a finom rezdülésektől a sodró lendületig.
A dalsor második felében többször is felbukkan a szerelmi-párkapcsolati vívódás, amelynek női hangját Mákó Kató adja. A Tűsarkú előtt értetlenül állhatunk: bár nem egy rosszul sikerült darab, hatperces terjedelme indokolatlanul a középpontba emeli, holott hangvételében elüt az azt megelőző szerzeményektől és a későbbi levezető daloktól is. Utóbbiak egyébként nehezen feledtetik ezt a zavart – az utolsó kettő, a Barátom itt hever játékossága és az Arról, ami nincs keserű nyugalma adja meg azt a végszót, ami eloszlatja a lemezközépi zűrzavart. Mákó Kató énekesi szerepkörével kapcsolatban azonban kiemelendő a sorban negyedik Háziasszonyok dala, amelyben nem a szerelmi dalok nőalakját képviseli, hanem önálló nőképet tolmácsol. Nehéz hozzáfűzni bármit ehhez a dalhoz: azon ritkaságok közé tartozik, amelyek akár önmagukban is képesek igazolni egy lemez megszületését.
A folyó összességében érdekes lemez lett abban az értelemben, hogy a Kollár-Klemencz Kamarazenekar albumain eddig kevéssé találkozhattunk azzal a dalszerzői metódussal, amely ennyire autonóm módon, szabadjára engedve kezeli a dalokat. A melankólia megragadására tett kísérlet folytatódik. Ennek kifejezetten erős megnyilatkozásai a nyitó- és a záródal, így keretezve a köztes történéseket. A korábbiaktól való drasztikus elrugaszkodást nem vonultat fel az album: szerzője bizonyára felismerte az előbbiekben leírt alkotói feszültséget, és azt a folytatólagos fejlődés javára fordította. A folyó összekötő-folytató album – egyszerre hasonul a korábbi darabokhoz és játszik el új szerzői gondolatokkal, megoldásokkal. Mindeközben pedig közreadja a közelmúlt legszebb magyar dalát a Háziasszonyok dalával, amelyért igazán megérte: szerzőként megírni és feljátszani, a közönség tagjaként pedig meghallgatni ezt az albumot.
A nyitóképen a Kollár-Klemencz Kamarazenekar. Fotó: Révai Sára
