A mélység hangja – Deczki Sarolta Tar Sándorról

Hogyan találkoztál először Tar szövegeivel?

Érdekes, hogy sem debreceniként, sem magyar szakosként nem találkoztam velük. 2002-ben végeztem Szegeden magyar szakon, és el lehetett végezni úgy, hogy nem hallott az ember Tar Sándorról. Odacsapódtam kicsit a DeKon Csoporthoz, és belekezdtem az irodalomelmélet speciális képzésbe is, amely során számos kortárs szerzővel foglalkoztunk, de Tar kimaradt. Azt hiszem, ez sokat elmond a kilencvenes évek elméleti-kritikai gondolkodásáról. Persze máshol, más kritikai fórumokon számon tartották Tart, de az egyetemi tanszékeken uralkodó kritikai diskurzusokban nem volt jelen.

Így én is csak viszonylag későn, 2003-ban ismerkedtem meg vele, amikor felkértek egy kritikára A térkép szélénről. Akkor elolvastam más köteteit is és kritikákat róla, és azonnal otthon éreztem magam ebben a szövegvilágban. Beszippantott. Mint Arisztotelész írja, a katarzis a felismerés nyomán jön létre, és én Tar novelláiban felismertem a gyerekkorom világát. A szüleim kocsmát üzemeltettek egy Debrecen környéki faluban, és ott hasonló figurákkal, jelenetekkel, sorsokkal találkozhatott az ember, mint Tarnál. Persze gyerekként ezt kevésbé értettem, de a hangulat, az atmoszféra emléke megmaradt bennem.

Miért tartottad fontosnak, hogy megírd a róla szóló monográfiádat?

Amikor 2013-ban ez eszembe jutott, akkor Tar még az elfeledett szerzők közé tartozott, aki inkább az ügynökügye miatt volt érdekes az irodalomban. Ezt csak azért mondom, mert mire a könyv munkálatai a véghajrába értek, újra felfedezték: ma újra olvassák, újra népszerű. Én még korábban kezdtem el vele foglalkozni, és bizony jólesik látni, hogy jó lóra tettem: sikerült hozzájárulnom a Tar körül újra megélénkülő kritikai diskurzushoz.

Azért tartottam fontosnak, hogy komolyabb munkát írjak róla, mert egyrészt már eléggé komolyan beástam magam az életműbe, hogy ennek realitása legyen, másrészt mert még nem volt, és valakinek meg kell csinálni. Persze közben többször megbántam, és frusztrált, hogy egyfolytában érdeklődnek, mikor lesz már kész, de nagy öröm volt, amikor megjelent.

Közben egyfolytában az ment a fejemben, amit Tar mondott egy interjúban, amikor a szociográfia aktuális állapotáról kérdezték: majd jön valaki, megírja a magyar szociográfia történetét, és jól meggazdagszik belőle. Ezt egy kicsit magamra, a saját munkámra is értettem, de persze világos volt, hogy nem fogok belőle meggazdagodni, és ez könnyített a lelkiismeretemen.

Mit tartasz Tar legfőbb erényeinek és hiányosságainak?

A legfőbb erénye az, hogy kiváló novellista – s talán ez a legnagyobb hiányossága is. Kiváló novellista, hiszen pár mondattal tud embereket, sorsokat bemutatni; remek atmoszférateremtő, nagyon jól ért a feszültségteremtéshez, a miliőábrázoláshoz. Ami egyedivé teszi, az a humor, a groteszk, az abszurd, a szürreális jelenléte, ami az alapvetően realista poétikájú novelláknak csavart ad.

S éppen ez az egyik hiányossága is, hiszen nagyobb egységben nem tud dolgozni. Az ő tehetsége a novella terjedelmére korlátozódik, és a hosszabb prózai munkái is novellaszerűen épülnek fel. Ez igaz a Minden messze vanra, A mi utcánkra és a Szürke galambra is. Ettől függetlenül én szeretem ezeket a munkáit, és nagyon fontosnak tartom őket.

Tar írásai többnyire a szocialista nehézipari munkásságról és a korszak paraszti világáról adtak hírt, tehát lényegében egytémájú szerző volt. Hogyan éri el mégis azt a hatást, hogy az írásai univerzális érvényű szövegekként hatnak az olvasóra?

Ennél azért valamivel differenciáltabb a kép, bár nem sokkal. Tar jellegzetes hősei között ott vannak a munkanélküliek, az elfekvő betegek, a pszichiátriai gondozottak, kisnyugdíjasok, kispolgárok, vagy a Szürke galambban rendőrök, tisztes polgárok. Az életmű voltaképpen a peremvidék tablóját adja, a társadalom szélének lakóiról ír, márpedig minden társadalomnak mindenkor van széle. A mi társadalmunké most jó széles – ha egyáltalán lehet még társadalomról beszélni ebben az országban.

A deklasszálódás, a lecsúszás veszélye folytonos manapság is, egyre szélesebb a prekariátusréteg, vagyis Tar hőseiben magára, a saját világára ismerhet a mai olvasó is; vagy olyan létállapotra, amely az ő lehetséges jövője is. Vagy ha nem, akkor is ismerős számára ez a világ. Szűkös ez az ország, mindenkinek van tapasztalata a peremről: elég bemenni egy falusi kiskocsmába.

Tar ezt az általános magyarországi vagy kelet-európai reménytelenséget írja meg, amelyben magunkra, a minket körülvevő világra ismerünk. Ebből lesz a katarzis.

Szerinted hogyan férhet meg az a kettősség Tar személyiségében, hogy egyrészt mély humanizmussal ábrázolta a lét peremén egyensúlyozó szereplőit, másrészt éppen azokról gyártott a Kádár-rendszer állambiztonsága számára jelentéseket, akik a pályakezdésétől fogva támogatták?

Nem tudom, ez a személyiség rejtélye. A könyvben végig igyekeztem elkerülni, hogy pszichologizáljak, mert abból csak lapos dolgok jönnek ki, amiket ráadásul nem is lehet dokumentálni. Tudományos munkában nem engedhettem meg magamnak, hogy olyasmit írjak, amit nem tudok bizonyítani.

Mint Vajda Mihály mondta, Tar dosztojevszkiji figura volt, akiben megfért a gonoszság és a jóság is. Besúgóként elképesztő aljasságokra volt képes, barátként, kollégaként pedig nagyon szerették. Pár éve részt vettem egy, az emlékére rendezett összejövetelen, amit a volt kollégái szerveztek, és láttam, mennyire szeretik még halála után sok évvel is.

Az biztos, hogy volt benne valami mély, zsigeri bizalmatlanság az értelmiséggel szemben, és volt hajlama összeesküvés-elméletek gyártására. A besúgást utólag megpróbálta igazolni a maga és a világ számára azzal, hogy szerinte az egykori demokratikus ellenzék valójában nem is volt olyan rossz helyzetben, „le voltak osztva a szerepek”. Holott tudta, hogy ezek az emberek nem kapnak a végzettségüknek megfelelő munkát, házkutatásokat tartanak náluk, és megfigyelik őket.

Valószínűleg maga sem értette teljesen, mit akar a demokratikus ellenzék, hogy mibe keveredett – és ők sem igyekeztek teljesen bevonni. Betekintést nyert ebbe a világba, de alapvetően idegen maradt a számára. Azt viszont látta, hogy az ellenzék tagjai üldöztetésük, szegénységük ellenére más minőségű életet élnek, mint ő és a környezete. Nyugatra utaznak (már aki), egész nap írnak, vitatkoznak, olvasnak. Valószínűleg felületesen ítélt, és ez éppen elég volt számára ahhoz, hogy azzal igazolja magát: nem is okoz akkora kárt nekik.

De ezek ismét csak spekulációk. Nem magyarázzák meg, hogy miért kellett elárulni Kenediéket, amikor szívgyógyszert próbáltak Erdélybe csempészni, hiszen akkor egészen bizonyosan szegény rászorulókon próbáltak segíteni. Szóval az az eset rejtély volt és marad.

Mivel magyarázható, hogy hosszú szünet után napjainkban reneszánszát éli Tar életműve?

2005-ben halt meg, és utána valóban hosszú csönd következett a recepcióban, de továbbra is voltak olvasói. Debrecenben minden évben megrendezték a Tar-túrát, tehát teljesen nem kopott ki az emlékezetből. A reneszánsza poétikai és politikai-társadalmi folyamatoknak egyaránt köszönhető, amelyek persze nem függetlenek egymástól.

A kétezer-tízes évek második felére az irodalomban ismét megjelent a realizmus poétikája és a társadalmi felelősségvállalás eszméje, és ezek együttesen hozzájárultak Tar újrafelfedezéséhez. Ezek hátterében az a sokkoló tapasztalat húzódott meg, hogy nem valósult meg a társadalmi felzárkózás: a rendszerváltás után több mint két évtizeddel is hatalmas tömegek élnek nyomorban, a felemelkedés és a méltó emberi élet lehetősége nélkül. Egész régiók szakadtak ki a világból, és erre elkezdett reagálni az irodalom és a társművészetek, a színház, a képzőművészet.

Az elmúlt másfél évtizedben sorra jelentek meg a szegénységet tematizáló, jobbára realista poétika szerint íródott művek, mint például Oravecz Imre Trilógiája vagy Borbély Szilárd Nincstelenekje. Persze ez már nem az a realizmus, mint a posztmodern előtti – annál sokkal rafináltabb, bár nem mindenkinél. A szegénységirodalomnak nevezett trenddel Tar automatikusan tért vissza a diskurzusba.

Továbbá számos darabot rendeztek a műveiből, többek között Gothár Péter a Katonában a Szürke galambot, amit Horváth Csaba is megcsinált a Stúdió K-ban Mikó Csaba átirata alapján. Horváth a Forte Társulattal is színre vitt Tar-darabokat.

Ma, egy teljesen átalakult világban mit üzennek számunkra Tar novellái?

Elsősorban talán azt, hogy mégsem alakult át teljesen a világunk. És ez nagyon rossz hír számunkra. Nem sikerült felszámolni a perifériákat, a szegénységet, a középkori nyomort és tudatlanságot, megszüntetni a kiszolgáltatottságot, a jogfosztottságot. Ha sikerült volna az elmúlt évtizedekben kitörni a feudális állapotokból, Tar novellái akkor is érvényesek lennének. Hiszen általános emberi létállapotot mutatnak be: a perifériák világát és valami elementáris szeretetvágyat.

Ha mód volna rá, hogy most beszélhess vele, mi lenne az a három kérdés vagy kijelentés, amit neki szegeznél?

Nehéz kérdés. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha monográfusként beszélgethetek vele. S arra jutottam: talán jobb, hogy így alakult, mert elfogulatlanabb tudtam maradni, ami Tar esetében különösen fontos. Ha leültem volna vele valaha beszélgetni, biztosan egészen másról esett volna szó, mint előzetesen eltervezem, és ami igazán érdekelt volna, azt nem biztos, hogy megkérdezem, ő pedig biztosan nem válaszolt volna rá. Azt az egy kérdést biztosan feltettem volna neki, hogy „mit iszik?”.

Kipihented már a nagy munkát, amit a monográfia elkészítése jelentett? És ha igen, mi lesz a következő téma, amit feldolgozol?

Pihenni sajnos nincs idő sosem. Egy kollégám a könyv megjelenése után azt tanácsolta, hogy akkor most pár hónapig próbáljak nyugton maradni. – Hagyjál már – válaszoltam –, jövő héten lesz egy konferencia, amit én szervezek, és elő is adok rajta, továbbá egy könyvbemutató meg egy szalon Kőszegen, amin szintén részt veszek. Aztán azóta is így, ebben a tempóban megy minden. Február elején elmentem Dubrovnikba egy hétre, akkor sikerült kicsit magam mögött hagyni mindent, de azóta újra pörög a mókuskerék.

Most a Helikon krimiszámán dolgozom. Elég sokat foglalkoztam az utóbbi időben a kortárs magyar krimivel, ezt nagyon élvezem. Tavaly belekeveredtem az Agota Kristof-kutatócsoportba Kőszegen, a Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetében. Pár tanulmányom félben van, azokat is be kéne fejezni. Továbbá elkezdtem dolgozni egy kismonográfián a kortárs magyar prózáról. Nem bánom, hogy még nem tudtam befejezni, mert csak az utóbbi egy-két évben kezdett jobban kiérlelődni a koncepcióm. Vannak más ötleteim is, aztán majd kiderül, mivel hogy tudok haladni. Sajnos az ember nem engedheti meg magának, hogy egyszerre csak egy-két dologgal foglalkozzon, hanem mindig ezerfelé szakad, és ezért a nagyobb lélegzetű munkák lassabban készülnek el.

Nyitókép: Tar Sándor író debreceni otthonának dolgozószobájában 1996-ban. Fotó: Oláh Tibor / MTI